Egy olyan korszakban, amelyben az ifjúság részben már tinédzserként akkora öntudattal közlekedik a világban, mintha legalábbis a fizikai Nobel-díj várományosa lenne, miközben 35 éves koráig is szeret a szülei nyakán élni, meglehetősen nagy keletje van a master képzéseknek és a nemzetközi operastúdióknak – ezeknek a tanulmányok befejezését elodázó rendszereknek. Az iskolák pedig – szerencsésebb esetben gondosan válogatott oktatókkal – tárt karokkal várják a minél tehetségesebb (és olykor minél tehetősebb) növendékeket. A müncheni August Everding Bayerische Theaterakademie Opera/Master tanszéke például immáron tíz éve látja el Európa operaházait felkészült ifjú művészekkel.
Nadia Steinhardt és Daria Kalinina - Fotó: Jean-Marc Turmes
A képzések legfontosabb része, az énekmesterekkel és színpadi tanárokkal való munka természetszerűleg láthatatlan. A legnagyobb fény így a vizsga- és stúdióelőadásokra esik, hiszen ilyenkor mutatkoznak be a növendékek (a lehető legjobb oldalukról) a közönség és a szakma (nem csak a kritikusok, hanem az igazgatók és az ügynökök) előtt is. Ezeknek a bemutatóknak alappillére a megfelelő darabválasztás, hiszen míg egy Nürnbergi mesterdalnokok előre borítékolt nagyívű zsákutca lenne, addig egy Álruhás kertészlány vagy egy Élet a Holdon maga az előre kódolt unalom. Az elmúlt években München két felnőtt énekes képző intézete – a Bayerische Staatsoper stúdiója és a Theaterakademie – között mintha egyfajta nemes és csendes vetélkedés alakult volna ki, melyikük tud izgalmasabb, és természetesen a növendékeknek testhezállóbb operát találni – igen gyakran a kottatárak mélyéről. Míg az előbbi a közelmúltban Ambroise Thomas, Ernst Krenek vagy Viktor Ullmann művekkel rukkolt elő, az utóbbi Vicente Martín y Soler, sőt Antoine Mariotte operákat prezentált, a kortársak mellett.
Franziska Weber és Daria Kalinina - Fotó: Jean-Marc Turmes
Nem lehet véletlen, hogy az immáron több mint ötszáz éves operairodalomból igen gyakran preklasszikus és kortárs művek közül kerülnek ki a stúdiós premierek. Míg a régi operák cselekményei oly távol vannak a mától, hogy korabeli szituációikra szinte bármilyen gondolatsort rá lehet építeni, addig az elmúlt évtizedek termése – közel sem könnyed zenéik ellenére – nagyon is közel tud kerülni a ma emberéhez. A Theaterakademie kora tavaszi vizsgáján is egy kortárs opera, Christian Jost 2015-ben, Zürich számára komponált (és sztárszereposztásban bemutatott) másfélórás Rote Laterne-je került terítékre, németországi bemutatóként. A librettó kettős alapon, a kínai Su Tong 1990-es novelláján (Feleségek és ágyasok), illetve az abból készült Oscar-díj jelölt, a maga korában igen népszerű Zhang Yimou filmjén (A vörös lámpások) nyugszik.
A négy feleség - Fotó: Jean-Marc Turmes
A Rote Laterne immáron a harmadik Christian Jost opera, melyben a komponista a női lelket veszi górcső alá (a Die arabische Nachtot a Theaterakademie is bemutatta 2016-ban). A szinte cselekménytelen mű főszereplője Song-Lian, Chen mester negyedik felesége. A fiatal arának nemcsak az előző három hitvessel, hanem három gyerekkel és egy gonosz szolgálólánnyal is meg kell küzdenie. Egy betegesen összezárt, elfojtásokkal teli év történetét foglalja össze az opera, melyben nehéz eldönteni, mi az álom és mi a valóság, mi történik meg ténylegesen és mi pusztán Song-Lian képzeletében.
Fotó: Jean-Marc Turmes
Jost igencsak fogyasztható operát írt. A német komponista dramaturgként is remekel, pontosan érzi az arányokat: jelenetei végig pörögnek, kettősei sohasem válnak unalmassá, zenéje egyszerre befogadható és ravasz, hangszerelése nem monoton vagy öncélúan „modern”. Miután élete jelentős részét a Távol-Keleten tölti, mind a kultúra, mind a hangzásvilág jóval hitelesebb, mint Puccini vagy Lehár „kínai” művei esetében. A Münchner Rundfunkorchester élén maga a szerző vezényelte operáját. Nemcsak a műnek tett jót az első kézből való betanítás, hanem a növendékek is ragyogó lehetőséget kaptak, hogy élő kortárs alkotóval dolgozhattak.
Fee Suzanne de Ruiter, Daria Kalinina, Stefan Jovanovic és Franziska Weber - Fotó: Jean-Marc Turmes
Ha egyszer valaki véletlenül meg akarná írni az immáron tizenkét éve zömében Németországban rendező Kovalik Balázs életművét, a Rote Laterne bizonyára különleges helyet kapna a kötetben. A többtucat produkció közül talán Jost operája az első olyan munka, ahol Kovalik mintha egy lépést hátralépett volna. Nem értelmezte újra a művet, nem keresett megforgatni való csavarokat, vagy új megvilágításba helyezhető figurákat és szituációkat. Szinte „csak” pontosan színpadra állította az operát, világos karaktereket és helyeteket teremtve. Ám rendszeres operába-járók pontosan tudják, hogy ez a „csak” hogyan is kopott ki és vált kámforrá az elmúlt években a világ színpadain, hogy mennyire fájdalmasan ritka napjainkban pontosan lerendelkezett előadást látni. A produkció legfőbb érdeme egyfajta rég látott színpadi magabiztosság, melyet Angelika Höckner Gordon Craig-i alapokon nyugvó letisztult, funkcionalista díszletei és főleg piros színnel operáló, személyre szabott jelmezei támasztották alá.
Mats Visser, Daria Kalinina, Tim Morsbach és Fee Suzanne de Ruiter -
Fotó: Jean-Marc Turmes
Egy operavizsgán a közönség óhatatlanul is az új Natalie Dessay-t vagy Rolando Villazónt szeretné megpillantani, hogy évek múltán elmondhassa, lám-lám, ők már akkor tudták… Csakhogy az elmúlt évtizedekben igen kevés zseni tűnt fel az operajátszás egén. Manapság sokkal fontosabb, hogy az énekes probléma nélkül teljesítsen, gyurma legyen a karmesterek és rendezők kezében. Ilyen értelemben pedig a Rote Laterne szólistáinak zöme meg fogja tudni találni a helyét a világ operaházaiban. Az est legnagyobb sikerét a Song-Liant éneklő orosz Daria Kalinina könyvelhette el. Iskolázott, muzikális szoprán, bírja a főszerep nehézségeit, jól használható, kész énekesnő. A legnagyobb erő a Londonban végzett, harmadik (operaénekesnő) feleséget alakító Camilla Saba Daviesben rejlik. Davies az a típusú szoprán, aki úgy lép ki esténként az öltözőből, hogy győzni akar. Nem elhanyagolható motiváció! Kevés lehetőséget adott a szerző az első, buddhista hitvesnek. Kissé kiélt, megközelíthetetlen jelenséget formált Yu-Ruból a cseppet koravénnek ható Nadia Steinhardt. Kérdés, milyen szerepek várnak rá, amíg eljut a Figaro-Marcellina korba. Fee Suzanne de Ruiter is érezhetően megtalálta örömét, a második úrnő, az anya kőkemény figurájában. Igencsak testhezálló szerepet kapott Franziska Weber, egy a Vérnász Cselédasszonyával erősen rokon szolgálót. Nem lesz könnyű pályája a mezzónak, akit a hangja Cherubinokra predesztinál, ám kisugárzásából hiányzik minden kisfiús báj, helyette egy szüfrazsett elszántsága dominál. Sem Jost, sem az évfolyam nem kedvez igazán a férfi énekeseknek. Stefan Jovanovic egyelőre hangban és alakításban is fakó Master Chen. Kisebb német színházakban kiváló Nemorino lesz Jihoon Son. Arról nem tehet, hogy a kortárs német opera nem az ő világa.
May-Shan: Camilla Saba Davies - Fotó: Jean-Marc Turmes
Bizonyára nem a Rote Laterne fogja kiszorítani a Pillangókisasszonyt a repertoárról. Néhány filmből készült operával ellentétben azonban Christian Jost műve – még ha problémaköre nem is égető napjaink Európájában – korántsem bulvár darab. A produkció három előadása sokakat csábított a Prinzregententheaterbe, bizonyítván, hogy a kortárs operának igenis van létjogosultsága Münchenben. A masterclass végzős növendékei pedig bízvást elindíthatják karrierjüket: biztos alapokat kaptak.
