Ne legyenek illúzióink, az emberek milliói a „fennkölt” balettművészetet legfeljebb a négy kis hattyúval, meg a cicanadrágban ugráló fiúkkal azonosítják – miközben legyintenek, vagy teliszájjal vigyorognak. A táncművészet persze mindig is rétegműfaj volt – kérdés azonban, hogy egy adott korszakban és helyen mekkora az a réteg, amelyik hajlandó jegyet váltani az előadásokra. Az ugyanis, hogy a műfaj beteljesítse küldetését (tehát minél több emberhez eljusson), egyrészt a balettigazgatók, de talán jóval nagyobb részben a táncalkotók felelőssége.
Body and Soul - III. felvonás, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
Voltak olyan színháztörténeti korszakok, amikor a balettnek sikerült átszakítani az elitkultúra gátjait és megszólítani a tömegeket. Például Gyagilev egy-egy premierje verekedésbe torkollott (a direktor nyilvánvaló örömére), vagy Béjart bizonyos művei stadionokat töltöttek meg. Ezek persze ritka együttállások.
Napjainkban az operarendezőkhöz hasonlóan a koreográfusok között is számos kókler akad. Ám amíg egy Bohéméletet sokféleképp lehet színpadra állítani (játszódhat Párizsban egy atomtámadás után, de szereplői lehetnek Alvin és a mókusok), az opera mindenképpen meg fog szólalni, addig a klasszikus balettek alapjául szolgáló zenék és történetek általában önmagukban igen kevéssé állják meg a helyüket. Ám – és éppen a kortárs operával szemben – a kortárs táncnak jóval szélesebb bázisa van. A tánc ugyanis rég kiszabadult a klasszikus balett béklyóiból, színpadán napjainkban bármi megtörténhet. Köszönhető mindez azoknak a forradalmár koreográfusoknak, akik megérezték, hogy a színpadi tánc funkciója nem csupán a szem elkápráztatása, hanem általa a lélekhez is lehet szólni. A nagy operarendezőkhöz hasonlóan persze ők képviselik a kisebbséget, akiknek farvizén a kevéssé tehetségesek próbálják eladni magukat, általában igen hangosan bizonygatva önnön nagyságukat.
Takeru Coste és Adrien Couvez, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
Egy egykori kortárs fesztivál zsűrijéből származó bökvers – „Fekete-fehér, igen-nem, férfi vagy nő, kint és bent?” – méltón reprezentálja azokat a fantáziátlanságokat, közhelyeket és mellébeszéléseket, melyekkel az efféle alkotók megpróbálják eladni éppen aktuális vízióikat. Nem lehet elég nagyra becsülni jeles koreográfusunkat, akit kezdő táncalkotóként felkértek, hogy foglalja össze néhány sorban Opus 1-ének mondanivalóját, megütközve ennyit válaszolt: „Ez egy pas de deux. Ezt eltáncolják, ez nem »szól« semmiről!” A dolog néha ennyire egyszerű.
Jelenet az I. felvonásból, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
Egy balettegyüttes szakmai értékét többek között az határozza meg, hogy hány jelentős koreográfus készít számukra darabot (az „uraságoktól levetett” produkciók értéke jóval kevésbé jegyzett). A Párizsi Balett – mint a világ egyik legnevesebb együttese – természetesen szabadon válogathat, sőt emelhet fel magához alkotókat. Nemrég az ötvenes évei elején járó Chrystal Pite is bekerült a kiválasztottak közé – ő napjaink talán legkeresettebb kanadai táncalkotója, William Forsythe frankfurti „istállójának” növendéke volt. Pite 1989 óta koreografál, s máig 40 művet alkotott világszerte. Párizsban a 2016-os The Seasons' Canon sikere után kérték fel egy újabb – immáron egész estés – produkcióra, ez lett a 2019-es Body and Soul. A balett idén februárban három hét alatt 16 (!) teltházas előadás erejéig tért vissza a Palais Garnier-be. A Ballet de l'Opéra national de Paris elhivatottságát és minőségbiztosítását jelzi, hogy – példátlan módon – mind a 16 előadást egyetlen szereposztás táncolta.
Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
„Egy mennyezeti lámpa pislákoló fénye alatt egy furcsa hang által vezérelve két férfi figyeli egymást, majd szembeszáll egymással. A táncosok mozgásán keresztül, a női hang szavai úgy fejeződnek ki, mint a test és a lélek kettőse. A gyász témájának kutatása közben a koreográfus bemutatja az egymással küzdő impulzusokat és vágyakat, amelyek mindannyiunk egységét ostromolják” – írja a párizsi Opéra gyanúsan „fekete-fehér, igen-nem”-szagú ajánlója. A végeredmény szerencsére nem ennyire riasztó.
Hugo Marchand és Léonore Baulac, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
A lámpa valóban pislákol, a női hang is hosszan recsitál, de mégiscsak – igaz, hogy felvételről – Martha Argerich zongorázza Chopint, és a világ egyik legkiválóbb együttese van a színpadon. Egy olyan együttes, melynek minden egyes tagjából árad a szakmai alázat és elkötelezettség, a hit a műben és az össztáncban. Ennek bűvöletében a színpadon lévő félszáz közreműködő nemcsak egyszerre mozog, hanem szinte együtt is lélegzik. Erre a példátlan összecsiszoltságra minden koreográfus bizton építhet, ám úgy tűnt, Chrystal Pite abszolút meggyőzte az együttest. Az össztáncból rendre párok válnak ki – így bizonyítván, hány nagyszerű táncosa van a hatalmas együttesnek, szólót egyedül az étoile, Hugo Marchand kap, aki a nagy művészek nélküli korszakunk kiváló táncosa.
Hugo Marchand, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
Az ember mégis valamiféle hiányérzettel távozik, a háromfelvonásos, két részben játszott, 80 perces előadás után. Míg a címben ígért body-részt abszolút megkapja a néző, ám soul-lal adós marad az alkotó, mintha a teremtményeibe ő nem lehelt volna lelket. Pite nagyon pontosan tudja, mi és mennyi kell a közönségnek, és azt maximálisan meg is adja nekik. Minden tökéletesen ki van találva: a zene, a jelenetezés, a jelmezek és díszletek, az Opéra ragyogó világítástechnikája – mind, mind csúcsra járatva. A koreográfus pontosan érzi az arányokat is, egy percre sem ül le az előadás, sőt, még azt is tudja, hogy szükséges egy olyan truváj, ami hosszú időre emlékezetessé teszi az alkotását. Pite ezt is megtalálja. Az első két részben fokozatosan kerül le a ruha a balettosokról, ám a harmadik felvonásban mindenki unisex fekete latexben, álarcban, „csápokkal” felfegyverkezve, a lányok pedig spicc cipőben térnek vissza, hogy egy valamiféle olajkatasztrófa utáni imádkozósáskaként ellejtsék utolsó táncukat. A kép valóban feledhetetlen. Sajnos Pite ezután nem volt képes befejezni a darabot, fergeteges finálé gyanánt unga-bungázásba torkollott az előadás. A közönség jó része persze megette az olcsó ötletet. Talán éppen ez lehet a korlát, mely Pite-ot nem engedi a korszakos koreográfusok Olimposzára: egy valamirevaló alkotó ugyanis a gondolatait prezentálja – és nem a közönség kegyeit keresi.
A fergeteges finálé, középen: Takeru Coste, fotó: © Yonathan Kellerman / OnP
