Alain Platel színházi gondolkodása valahol ott kezdődik, ahová más koreográfusok jó esetben eljutnak. A merésznek tűnő kijelentés magyarázata az lehet, hogy a belga alkotó mielőtt véglegesen a tánc felé fordult volna, előbb szociológusként diplomázott, majd évekig fogyatékos gyerekekkel foglalkozott – így a táncalkotást eleve a lélek felől közelíti meg. A legtöbb koreográfus előbb a technikával és a formával foglalkozik, s csak utolsóként „önti rá” művére a „lelki szirupot”. Annak ellenére, hogy Platel autodidaktaként került a tánc közelébe (fotóin is inkább tűnik érzékeny pszichológusnak, mint beérkezett koreográfusnak) és csak közel 30 évesen választotta a műfajt életcéljának, 1984-ben megalapította, majd közel két évtizeden keresztül vezette Belgium egyik legjelentősebb balett-társulatát, a Les ballets C de la B-t.
A C(H)OEURS (a francia szójáték egyszerre jelent kórust és szívet) című darabja 2012-ben a madridi Teatro Real számára készült. A megrendelő az ezredforduló talán legnagyobb hatású operai gondolkodója és igazgatója, a 2014-ben elhunyt (szintén belga) Gerard Mortier volt. Platel az eredeti produkciót két éve frissítette fel a Flamand Királyi Balett művészeivel, ám a bemutató akkor a járvány miatt elmaradt. A premierre végül 2022 márciusában kerülhetett sor, egy olyan időszakban, amikor Európa művészvilága is az ukrán háború lázában ég.
Nehéz lenne meghatározni a C(H)OEURS műfaját. Nem balett és nem operaegyveleg, de nem is kortárs tánc alkotás, a performance lehetne leginkább a helyes megnevezés. Platel Verdi és Wagner nyitányokat, elő- és közjátékokat, operarészleteket, de legfőképpen kórusokat gyűjtött szabadon csokorba. Az élő zenekar kísérte előadásban szerepel az antwerpeni opera énekkara (már aki éppen negatív covid tesztet tudott produkálni aznap), valamint 12 kiváló táncművész és két gyerek.
A mű nyilván nem „a bölcsőtől a sírig” kíséri didaktikusan a szereplők (táncosok és énekesek) sorsát, ám a laza szövésű jelenetek között mégis felfedezhetőek a kapcsok, melyek egy ívet adnak a közel kétórás, szünet nélkül játszott estnek. A szereplők meztelenül érkeznek és végül meztelenül is távoznak a színről. Az artisztikusan letisztult díszlet szintén Platel munkája, az egyedi jelmezeket Dorine Demuynck pontosan formálta a közreműködők testére és lelkére. A koreográfia a belső és külső világ, az egyén és a társadalom, valamint a lázadás és a beletörődés kérdéskörét vizsgálja a legváltozatosabb eszközökkel. Mindehhez egyszerre bázist és bizarr kontrasztot nyújtanak az 1848-as forradalmak időszakában keletkezett zenék. A Requiem több tétele például megrendítő aláfestést ad, míg egy forradalmi jelenetben a nézőtérre tódult férfikar a közönséggel együtt kénytelen végighallgatni, ahogy az egyik táncos kissé hamisan végig-la-lázza a Lohengrin Királyánák áriáját. Kegyetlen és mély, művészien megkapó társadalomkritika.
Platel végig borotvaélen táncol, emelkedettség és közhely, őszinte kitárulkozás és giccs, halálkomoly és cinikus között, mégsem lesz sosem közhelyes, giccses vagy cinikus. Az előadás végén a Traviata III. felvonásának Előjátékára az énekkar ritmikusan „tátog”, azaz nyitogatja a tenyereit, Ilyen plasztikusan még semmi sem jelenítette meg, mit is gondolhatott Verdi a párizsi kurtizánról... Platel színpadán mindenki egyéniség, ami nyilván nem pusztán a casting eredménye: az alkotó félelmetesen ért ahhoz, hogy minden szereplőt kimozdítson a komfortzónájából és legalább egy-egy jelenetben kénytelen legyen feltárni valamit magából. Egy jelenetben az előadás motorja, a vörösszoknyás Bérengère Bodin irányításával párokat kell alkotni különböző szempontok szerint, majd minden kórista felírhat egy számára aktuálisan fontos szót az anyanyelvén egy táblára, és bemutatkozás után ezt elmondhatja a közönségnek. Így mindenkinek módja van kiválni a tömegből, megmutatni önmagát, sőt a nézőtér elé tárni véleményét (Jézust kiáltani), ám időről időre összeáll a massza, s a nép újra és újra Barabbást menti fel.
Úgy tűnik, Antwerpenben a színpad mindkét oldala fogékony az efféle színházi élményre. Fantasztikus élmény nézni az éneklő, prózát mondó táncosokat, valamint a saját gátlásukat az öltözőben hagyó énekkarosokat, akik nem csak hajlandók balettosokkal együtt mozogni a színpadon, de mindezt elkötelezetten és vállalható minőségben is teszik. A C(H)OEURS olyan produkció, melyet – hacsak workshop jelleggel is – a világ minden operai énekkara számára kötelezővé kellene tenni, hogy levetkőzve a nagyestélyibe és krinolinos jelmezbe bújtatott szólista ábrándjaikat megérezhessék, mit is jelent a valódi közösségi alkotás.
Bérengère Bodin és Banka Viktor
A Royal Ballet of Flanders nagyszerű táncosai a világ számos országából, iskolájából kerültek Antwerpenbe. Öröm volt felfedezni köztük a kiváló Banka Viktort, aki egyike lehet annak a nagyjából egy tucat még aktív MTE-n végzett magyar balettművésznek, akik külföldön valóban tehetségüknek és tudásuknak méltó helyen dolgozhatnak.
Fotók: Filip Van Roe
A madridi produkciója megtekinthető: itt.
