Dél után derült ki, hogy az Opéra Bastille-ban mégsem tudják megtartani az esti Hovanscsina előadást – ha egy színház olyan komolyan tesztel, mint a franciák, a vírusszezon közepén teljesen esélytelen egy sok-szereplős Muszorgszkij-operát műsorra tűzni. Szerencsére azonban Párizs mégiscsak az európai zenekultúra egyik fellegvára, a Théâtre des Champs-Elysées-ben Daniele Gatti Verdi Requiemet vezényelt, a Palais Garnier-ben pedig luxus szereposztásban adták a frissen felújított Figaro házasságát. Az Opéra bizonyos jegyeket csak nem sokkal az előadás kezdete előtt szabadít fel, így jó esetben az arra-járók is be tudnak jutni az előadásokra.
Jelenet az I. felvonásból, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Mozart egyik fő műve – az egyetlen, mely francia gyökerekkel bír – meglepően ritka vendég az Opéra de Paris repertoárján. Az idén januárban bemutatott a negyedik új produkció, s korábban alig kétszázszor játszotta a társulat az operát. A felújítás apropója minden bizonnyal az új főzeneigazgató, Gustavo Dudamel bemutatkozása volt Mozart-karmesterként. A „venezuelai csoda” megteremtője napjainkban egyszerre vezeti a Simón Bolívar Szimfonikus Zenekart, a Los Angeles-i Filharmonikusokat és az Opéra national de Paris-t – ami önmagában is csodaszámba megy. Dudamel működésének fő terepe pályatársai zömével ellentétben a szimfonikus zene. Korábban csak elvétve vezényelt operákat, éppen ezért volt meglepetés a párizsi kinevezése. Az opera-karmesterség azonban sajnos csak részben szól a csodateremtésről, a munka közel akkora hányada a rutin és az odafigyelés. Ennek hiánya fájdalmasan érződött Dudamel munkáján, sőt néhány olyan borulást is eredményezett, melyet kevésbé nagyobb presztízzsel bíró együttesek sem engedhetnek meg maguknak. A karmester egészen különös, régies felfogásban vezényelte Mozart operáját, mintha az 1960-es évek bécsi hangzásképét próbálta volna restaurálni. Ám ez ma inkább szépelgésnek hat, mint eleven Mozart-játéknak, ráadásul, miközben a zenekar az árokban muzsikált, a dirigensnek érezhetően nem sok kapcsolata volt a színpaddal.
Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Pedig az igazi bajok ott történtek. Rejtély, hogy Netia Jones, pusztán ifjúsági és alternatív premierekkel a háta mögött hogyan juthatott el odáig, hogy első komoly munkaként a párizsi Opéra felkérje az operairodalom egyik meghatározó remekének színpadra állítására. Az angol hölgy ráadásul nem csak rendezőként, hanem egyszemélyes alkotóként: díszlet-, jelmez- és videótervezőként is jegyzi a produkciót. Úgy tűnik azonban, hogy ez a sokoldalúság korántsem feltételezi azt, hogy Jones képes lenne végigolvasni és -elemezni a művet. Ennek hiányában pedig maradtak az úgynevezett víziók és ötletbörzék. A rendezőnő egy mai operaházba (mint a fináléban kiderül, éppen a Palais Garnier-be…) álmodja a cselekményt – ami akár remek kiindulási alap is lehet. Mozart operája ugyanis helyszíntől és időtől többé-kevésbé független, örökérvényű történet. Ám egy ötlet önmagában igen kevés, azt koherensen végig is kell tudni vezetni. Jones ötletei, de alkotókedve is felvonásról felvonásra csökken, aztán a kínosan megkurtított negyedikben (nem csak Marcellina és Basilio áriái, de recitatívók is kimaradnak) el is tűnik. Egy szál sötét színpadi világítási alapjelben bóklásznak a szereplők, minden értelem nélkül.
Jelenet az I. felvonásból, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Jones látszólag elfelejtett utánajárni, utánagondolni, hogy Beaumarchais, Mozart és Da Ponte műve nem komédia, hanem társadalmi határokat feszegető kőkemény szatíra. A Figaro házassága ráadásul tartogat olyan problémaköröket is (az első éjszaka joga, az apród Sevillába történő száműzetése, levélkék jobbra-balra stb.), melyek mai kisrealista előadásban aligha hitelesek. Jones ezért ezekről egyszerűen inkább nem vesz tudomást. A tanácstalan rendezőnőnek a díszlettervező siet segítségére, és a négy színen játszódó operát legalább tizenöt helyszínen játszatja le – nyilván, hogy „ne legyen unalmas”.
A II. felvonás fináléja, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
A nyitány (egy real time stopper fut alatta – ami meglehetősen frusztráló lehet egy karmester számára) után a helyszín három egyformán berendezett öltöző. Ebből valami izgalmas is kisülhetne, ám hamar kiderül, hogy a munkában nyoma sincs koncepciónak, sőt folyamatos ügyetlenkedésbe torkollik. Érthetetlen, miért nem tűntek fel senkinek olyan tucatszám előforduló apró hibák, mint az énekkari öltözőben játszódó Grófné nagyáriája utáni jelenetek, melyekben – talán a gender-elmélet eluralkodása miatt (?) – az ominózus öltöző koedukált... Az I. felvonás fotel körüli bújócskája pedig pont úgy lett lerendelkezve, mint 1786 óta bármikor. Üdítő színfoltot egyedül Cherubino jelent, aki egyszerűen képtelen felfogni a szituációt és egyre csak a telefonját babrálja. Amikor elveszi tőle a dühös Gróf, közömbösen előhúz egy másikat, a szép emlékű Eötvös Gábort idézve: „Van mááásik!”
A III. felvonás nyitójelenete, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
S
Jelenet a II. felvonásból, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Mivel a Figaro házassága a főzeneigazgató fontos produkciója, kiváló énekeseket válogatott össze az Opéra. Christopher Maltman napjaink egyik legmagasabban jegyzett Mozart-baritonja nagyon tudja és érzi a szerepet. Ha a hang egy árnyalattal fakóbb is, mint ideális lenne, kitölti a szólamot. Maltman nem faragatlan Grófot játszik, hanem egy olyan férfit, akinek amióta az eszét tudja, minden jár. Fel sem fogja, hogy megváltozott a világ, melyben követelései irreálissá váltak. Maria Bengtsson eszményi Grófné. A tökéletes énektudás és kultúra ragyogó megjelenéssel párosul. Alakításában nyoma sincs a májbajnak, Almaviváné nem feledte Rosinát. A MET-ből érkezett Ying Fang kissé elfogódottan indította Susanna szerepét (ki ne lenne elfogódott élete első fellépésekor a Palais Garnier-ban?). A kínai szoprán kiegyenlített hangon, okos erőbeosztással, tulajdonképpen ügyesen abszolválta az estét – de az opera mégis főszereplő nélkül maradt. A Figaro házassága motorja ugyanis egyértelműen Susanna, ha ő nem viszi előre, csak döcög az előadás. Luca Pisaroni világszerte bejáratott Figaro, az egyetlen olasz (tehát anyanyelvi) énekes az együttesben. A sármos basszbariton nagyon tudja a szerepet – éppcsak a három áriavég fog ki rajta. Olybá tűnik azonban, hogy Pisaroni egy meglehetősen unalmas, öntetszelgő fickó. Minden adottsága rendelkezésére áll, ám színpadi létének nincs sok értelme.
Jelenet a IV. felvonásból, középen: Luca Psaroni, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Egy zseni is szerepelt a produkcióban Lea Desandre személyében. Az alig 29 éves Natalie Dessay-tanítvány ezzel a produkcióval debütált – és robbant be – az Opérában. A francia mezzoszoprán már több izgalmas és érzékeny régizene-felvétellel büszkélkedhet, olyan nagyságok választották partnerül, mint William Christie vagy Cecilia Bartoli. Desandre nem rég egy genfi Hugenották-produkcióban is bizonyította színpadra termettségét, és ugyanaz a magabiztosság jellemezte most is. Nem akar nagyot énekelni, „barokk hangon” és kimagasló muzikalitással szólaltatja meg Cherubinót. Hasonló ösztönös érzékenység hatja át a szerepformálást, két nagyon pontos gesztussal különíti el az apród áriáit: az elsőben (tudjuk, mi okból) végig a zsebében matat, míg a másodikban mereven állva egyszerűen eltűnik a Grófné tekintetében.
Michael Colvin, Lea Desandre és Peter Mattei, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Amikor két éve Berlinben a Grófnét énekelte, bizonyára még nem gondolta volna Dorothea Röschmann, hogy milyen „Gyorsan hervad a nász virága”. Korábbi szerepkörét otthagyva, komikai véna és kedv nélkül, szürke Marcellinát játszott a német szoprán. Így nemsok értelme van folytatni a pályát. A covid-járvány lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy egy James Creswell szintű énekes Bartolóként felléphet a Nagyoperában. Az ő áriáját bezzeg nem húzták ki! Gregory Bonfatti remek karaktertenor, de felesleges mesterségesen torzítani a hangját, ugyanis ezt a munkát a Teremtő elvégezte helyette. Ha a zenei direkcióból valaki kiült volna az összpróbán meghallgatni a III. felvonást, talán feltűnt volna, hogy Christophe Mortagne mindenkit elnyomva végigkukorékolja a szextettet, pedig ez az opera igazán nem Don Curzióról szól... Ezzel ellentétben Matthieu Lécroart feltűnően perfekt Antoniót alakított.
Jelenet az I. felvonásból, fotó: © Vincent Pontnet / OnP
Netia Jones sajnos feltehetően inkább véletlenül, mint érzékeny lélekbúvárként két ragyogó jelenetet állított színpadra. Az első felvonás kis kórusát („Feladta a Gróf úr az ősi jogát”) mini tüntetésként rendezte meg. Ebből a nüanszból kiindulhatna egy nem csak mai köntösbe bújtatott, hanem valóban aktuális Figaro-előadás. Az opera zárópillanataiban pedig Marcellina (miért is?) kirúgatja az együttes vezető művészét, a Grófot, a szerepét egy statiszta veszi át. Na, pont itt tart ma az operajátszás!