Caruso

December első napjaiban aki Európa egyik legnagyobb európai biznisze, a bécsi ádventi forgatag helyett egy csöpp békességre vágyik és bemenekül a Wiener Staatsoper Odüsszeusz hazatérése előadására, annak már a nyitány első hangjainál olyan biztonságérzete támad, mintha a veterán Suzukiját éppen lecserélte volna egy szalonból kihozott A-osztályos Mercedesre. Pedig Monteverdi operája papíron nem is igazán való a hatalmas operaházba, sokkal inkább a frissen felújított Theater an der Wien intimebb terében lenne a helye. A Staatsoper vezetősége ugyanis jól időzítette a 2023 tavaszán bemutatott produkció újabb öt előadását, melyek bár viszonylag sok magánénekest igényelnek, szólamuk sem különösebben nehéz, a díszlet is könnyen kezelhető, ráadásul a Filharmonikusok helyett a Concentus Musicus Wien tagjai ülnek az árokban – így tehát az ősz végi esték különösebb extra energiabefektetés nélkül megvalósíthatók.

Odüsszeusz: Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)

Az 1911 decemberében megnyitott Népopera épülete (későbbiekben Városi Színház, Magyar Művelődés Háza, Erkel Színház) közel 75 évnyi operaházi üzemeltetés után 2025. január 1-én ismét kikerült az állami dalszínház tulajdonából. Az intézmény izgalmas és máig feltáratlan történetének első hangos (és szagos!) botrányának eredeti tudósítása Az Újság 1914. április 4-i számában jelent meg.

Már jóval a 20. századvégi információs robbanás előtt közismert volt, hogy bárki lehet világhírű – legalábbis néhány perc erejéig. Ez a tézis különösen igaz akkor, ha valaki felismeri azt a pillanatot, amikor minden körülmény adott ahhoz, hogy rávetüljön a fény. Koralek Paula – egy énekesnő, akinek közel száz éve alig jelent meg nyomtatásban a neve – nemhiába volt kiváló drámai szoprán. Ugyanis amikor 1908. december 28-án hajnalban csodával határos módon túlélte a nagy messinai földrengést – melyben a város és lakóinak 80%-a elpusztult –, ő azonnal felismerte, hogy eljött a pillanat, amikor a világsajtó szárnyra kaphatja a nevét. Harminckét éves volt ekkor.

Amikor 2020-ben véget ért Dominique Meyer tízéves igazgatói mandátuma, mely a bécsi Staatsopert az unalmas középszerbe taszította, úgy tűnt, hogy Bogdan Roščić ötletei nyomán megfordulhat a vigasztalan folyamat. Az új direktor szokatlan módon nem előre, hanem hátra tekintett, amikor is visszahozott a repertoárra néhány olyan régi ikonikus produkciót – többek között Harry Kupfer Elektráját, melyet az előző éra korábban jóval gyengébbre cserélt. A Staatsoper elképesztő gazdagságáról árulkodik (ezúttal nem csak szellemi, hanem pénzügyi is), hogy tárlókapacitásuk lehetővé tette, hogy megsemmisítés helyett például tizenhárom évig őrizzék a raktárukban Benjamin Britten Billy Budd-produkciójának díszleteit és jelmezeit, melyek idén októberben ismét láthatók voltak öt telt házas(!) estén.

Jelenet, középen: Huw Montague Rendall
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová

„Ennek a műnek belső tartalma a párbeszédekben, a szavakban és gondolatokban rejlik, azokat pedig mind nem fejezheti ki híven a zene” – nyilatkozta Giacomo Puccini 1912-ben, miután megnézte Lengyel Menyhért Tájfun című színművét a Vígszínházban. Ebben a témában merőben más álláspontot képviselt olasz kollégájával szemben Leoš Janáček, amikor is egy cseh kortárs színdarabot, Karel Čapek Makropulos-ügyét zenésítette meg – éppen a párbeszédek, a szavak és a mögöttes gondolatok mentén. Ennek köszönhetően az opera librettója harmadával hosszabb lett, mint a vele azonos játékidejű Puccini-opusoké... S annak ellenére, hogy a Makropulos-ügyben iszonyú mennyiségű szöveg hangzik el (ráadásul igen gyors tempóban), Janáčeknek sikerült az 1920-as évek, a maga korában kissé bizarr cseh színdarabját igazán izgalmas és egyedi operává emelnie.

Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)

Szokatlanul különleges helyet foglal el a magyar opera-legendáriumban Ottorino Respighi A láng című operája, melyet egy évvel a római ősbemutató után, 1935-ben játszottak először Budapesten. Oláh Gusztáv legendás színrevitele Sergio Failoni vezényletével Firenzébe és Milánóba is eljutott – ahol a magyar társulat hatalmas dicsőséget szerzett azáltal, hogy nagyobb sikerre vitte a művet, mint bármelyik hazai együttes, beleértve a Scalaét is. (Ez olyan touché-nak számított, mintha ma egy külhoni csapat Budapesten revelálna Bartók, Ligeti vagy Eötvös operáival...). A láng – az egyik utolsó Magyarországon is bemutatott kortárs olasz opera – 1944-ig harmincöt előadást ért meg, az 1989-es felújítás újabb huszonhetet, az 1985-ben készült Hungaroton hanglemez Lamberto Gardelli vezényletével pedig mindmáig a mű referenciafelvételének számít. Bár a rendszerváltás éveiben a kritika támadta Petrovics Emil igazgatót, hogy remekművek helyett másodvonalbeli operákat tűz repertoárra, a törzsközönség – talán nosztalgiából talán a produkcióban szereplő jelentős énekesegyéniségek kedvéért – még hűen látogatta az előadásokat.

Silvana: Olesya Golovneva - Fotó: © Monika Rittershaus

Napjainkra olyannyira elcsépeltté váltak a különféle kerek (és nem kerek...) évfordulókra való villanásnyi megemlékezések, hogy azokkal lassan szinte kizárólag a fantáziátlan zenei szerkesztők és az unatkozó, magamutogató operanénik szemetelik tele az internetet. A valódi súlyukat vesztett, felületes és gyakran minden szakmaiságot nélkülöző múltidézésekkel szemben tanulságos kivételt képez a Cataniában, Vincenzo Bellini szülővárosában szeptember 23-a, a zeneszerző 1835-ös halálának évfordulója köré időzített rendezvénysorozat. Idén szeptember 14. és 28. között került megrendezésre a több szicíliai város és intézmény által támogatott BelliNiana – Omaggio al Cigno di Catania című fesztivál, mely rangjában és költségvetésében ugyan nem versenyezhet a legnagyobbakkal, szándékai azonban jóval nemesebbek.

Vincenco Bellini szobra a Teatro Massimo Vincenzo Bellini szalonjában

„Látványosság.” Bár a régebbi hazai színművészeti lexikonokban sem találni önálló szócikként, a 19. század harmadik harmadában nagyon is virágzott ezen a néven egy színpadi műfaj, melyet anno Rákosi Jenő direktor importált Bécsből a Népszínházba. Az első hazai alkotás, az Utazás a föld körül című Verne-átirat nézőcsalogató sztárja, Kennedy, a nyolc és fél éves elefánt egyenesen Londonból érkezett Budapestre. Fotók és videók híján csak sejteni lehet, hogy a számos ragyogó képből álló előadás – és hasonló utódai – leginkább valamiféle laza cselekményszálon futó színes kavalkád lehetett, nem különösebben minőségi zenével és míves párbeszédekkel kísérve. Ez a furcsa keverék műfaj hamar el is tűnt a színházak palettájáról, a századforduló után pedig a legkönnyebb múzsa rajongói átszoktak a hasonló vizuális élménnyel kecsegtető mozikra. Ám ha látszólag ki is múlt a látványosság, valahol a mélyben (vagy olykor éppen a felszínen) mégiscsak a mai napig bizsergeti a kassza felé forduló színházcsinálók fantáziáját.

Tannhäuser Wagner legtökösebb hőse, aki szerelmesével nem csupán az ujjbegyét érintette össze a sötétben, nem bújócskázott a lánnyal egy hársfa mögött, nem kérdezz-feleleket játszott a nászéjszakáján, nem rohant a tűzoltást követően azonnal új kalandok után, és nem is csak egyetlen éjszakai gyönyör adatott meg számára (az is éppenséggel az ikertestvérével…), hanem jó hosszú időre elmerült Vénusz „barlangjában”.  A zenedráma 1845-ös ősbemutatója után több mint hatvan évnek kellett eltelnie, mire egy újabb opera (A rózsalovag 1911-ben – és véletlenül szintén Drezdában) lepedőszaggató nyitányát követően a függöny ismét egy átszeretkezett éjszaka utáni hajnali csömörre gördült fel. Ha innen nézzük, a Tannhäuser nagyon is modern mű volt a maga korában – és még hosszú ideig. Azt azonban talán éppen az idei olimpiai megnyitó után érthetjük meg, hogy miért is szemlélték olyan értetlenül 1861-ben az élveteg párizsi dandyk az amorettek és bacchánsnők – azaz a lucskos testiség – helyett az égi szerelmet választó dalnokot...

Jelenet az előjátékból - fotó: © Wilfried Hösl

Az életmű különleges darabja a Trisztán és Izolda, melyben Richard Wagner kivételesen nem azon munkálkodott, hogy őstörténetet, öntudatot, mi több, identitást adjon a „német” népnek – abban ugyanis, hogy a bajorok, szászok, elő-pomerániak stb. az 1848/49-es forradalmak után közös gyökerekre leltek, jelentős szerepe van a zeneszerző-gondolkodónak is.  Mélységes önvallomás a két szerelmes zenedrámája, még akkor is, ha az egy egoista, hímsoviniszta férfi önvallomása, melyben Izolda Trisztán miatt, Trisztán viszont leginkább önmaga miatt szenved. Ezt az aránytalanságot a mű keletkezése idején és az azt követő bő évszázadban a polgári társadalom jóval természetesebbnek és elfogadottabbnak tartotta, mint manapság. Ebből a szempontból idejétmúltnak tűnik az opera, ám mégis az öt órán át tartó kéjes halálvágy, a két szélső felvonás öngyilkossági kísérletei közé ékelt hatalmas II. felvonásbeli coitus interruptus az örökérvényű remekművek sorába emeli a Trisztán és Izoldát.

Az I. felvonás nyitójelenete - fotó: © Bettina Stöß (2022)