A Ruszalkát Nápolyban bemutatni legalább olyan képtelen ötletnek tűnik, mint Ománban előadni a Borisz Godunovot, a veronai Arénában a Tisztán és Izoldát, vagy Los Angelesben a Bánk bánt... Egyszerűen nem oda valók. A hatalmas Teatro San Carlo az olasz operajátszás déli fellegvárának épült – büszke lokálpatrióta törzsközönsége annak tartja ma is. Az intézményt 2019 óta vezető Stéphane Lissner a rábízott színházat azonban mintha minden áron integrálni akarná a nemzetközi operaéletbe, amikor is – amellett, hogy rendre sztárokat szerződtet – olyan műveket mutat be (A walkürtől a Ruszalkáig), melyek nem képezik a hagyományos nápolyi repertoár részeit, illetve olyan neves rendezőket kér fel, akik elsősorban a német-francia színpadok és azok közönségízlése számára alkotnak gondolatgazdag produkciókat.
Videógrafika: Maria Kalatozishvili és Alexey Poluboyarinov
Fotó: © Luciano Romano
Lissner elsőrendű francia együttesek és fesztiválok igazgatása után 2005 és 2014 között a Teatro alla Scalát, 2014 és 2020 között pedig az Opéra de Paris-t vezette – ez utóbbi időszakra esik az a végtelenül kínos malőr, amikor is a direktor egy tv-műsorban öt népszerű operarészletből csak egyet ismert fel... A párizsi születésű igazgató nápolyi regnálása (teljesen függetlenül a bemutatott előadások minőségétől!) korunk operaéletének egyik legnagyobb problémájára hívja fel a figyelmet, mégpedig a globalizációval járó uniformizálásra (melynek nyilvánvalóan jelentős anyagi előnyei is vannak). Az elmúlt években színre került nápolyi produkciók ugyanis éppúgy készülhettek volna Milánó, Brüsszel vagy akár Madrid számára is. Mindez azt is jelenti, hogy Lissner – és a hasonló elvek alapján dolgozó operaigazgatók – mára egyszerűen semmibe veszik egy adott város operaházának három alapkérdését: Mit játszunk?, Kikkel játsszuk?, Kiknek játszunk? Ez pedig nem más, mint a helyi törzsközönség elárulása önös érdekek mentén – és ez Nyugaton nem csak a sznobériát, hanem egy igencsak tehetős kultúra fogyasztó réteget is magába foglalja.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano
Ettől a szűk látókörű és már középtávon is káros vezetői attitűdtől majdnem teljesen függetlenül egyaránt születhetnek érvényes, de felesleges produkciók is. Dmitri Tcherniakov téli Ruszalkája megrekedt valahol a két véglet közti félúton. A kiváló orosz rendező hiába érkezett Nápolyba saját felkészült csapatával, az idegen közegben közel sem tudtak olyan hatékonyan dolgozni, mint tették volna valamelyik hasonló nagyságrendű német színházban. Tcherniakov alapkoncepciója mindenképpen figyelmet érdemel, ugyanis végre bátran szakít azzal a hagyománnyal, ami miatt Dvořák operáját az elmúlt évtizedben minden nagy operaház szinte valamennyi neves alkotóval megrendeztette. Ruszalka itt végre egyszer nem ártatlan áldozat, nem a Me Too-mozgalom plakatív figurája, azaz nem egy férfiak által kihasznált-megalázott ártatlan lány. Ehelyett Tcherniakov visszanyúl a cseh sellő őséhez, a Loreley/szirén-mítoszhoz, így a farkát vesztett, némaságra kárhoztatott lányka ezúttal egy férfi meggyilkolásának motorja lesz.
Anita Rachvelishvili (Ježibaba) és Asmik Grigorian (Ruszalka)
Fotó: © Luciano Romano
A rendező úgy veti el az egykori mesefigurákkal való idétlenkedést (mely a 21. századi operaszínpadon már nemcsak anakronisztikus, hanem egyenesen nevetséges is), hogy közben az előadás a képregények látványvilágára építő vizuális megvalósítása mai meseként kel új életre. Idézőjelbe teszi a történetet, mégis aktuálisan. Maria Kalatozishvili és Alexey Poluboyarinov videógrafikái látványosak és szellemesek – kár, hogy a nápolyi vetítéstechnika nem eléggé erős, az olasz feliratozás képregényszerű alkalmazása pedig még zavarosabbá teszi az eleve halovány képi világot. Ebben a valóságtól elemelt, itt-ott kinyíló blendék segítségével feltuningolt játéktérben azonban nagyon is kisrealista történések zajlanak. A rendező egy szinkronúszó csapatként küldi a vízbe (vagyis a színpadra) Dvořák sellőit. A pubertáskort épphogy elhagyó, introvertált Ruszalka már a nyitány alatt maga megy be az edző/Víziember öltözőjébe, hogy elcsábítsa. A lánynak azonban kevés ez a kétes hódítás, egy hercegről álmodozik, róla jósoltat magának Ježibabával, majd előre megfontoltan a férfi kocsija elé is veti magát. A vétlen sofőr hazaviszi a „néma” lányt, akinek azonban a Herceg rendezett, nagyvilági életében nincs sok keresnivalója. Amikor Ruszalka egy partyn sellő jelmezben esetlenkedik, kigúnyolják, ő pedig bosszút esküszik. A szexuális függőségben tartott edzővel elraboltatja, végül meg is gyilkoltatja a Herceget.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano
Dvořák operája nem hányja le magáról Tcherniakov kerek koncepcióját, ám annak megvalósítására a Teatro San Carlo, befogadására pedig a nápolyi törzsközönség nem igazán alkalmas. Hasonló kettősség jellemzi a zenei megvalósítást is. A főzeneigazgató Dan Ettinger elkötelezetten veti bele magát a Ruszalka utóromatikus világába. És valójában érdekes zenei kísérlet, ahogy a csodálatos akusztikában fenségesen áradnak a vonósszólamok – miközben a mű minden szláv akcentusától (azaz a velejétől) megfosztatott. Az a zenekar, amelyik Rossinitől Pucciniig az olasz operairodalom egyik legautentikusabb és szakavatottabb tolmácsolója, egyszerűen nem érti és érzi a Puccini-kortárs Dvořákot.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano
Az olasz operaházakban azonban ma is a voce-é a főszerep. Pontosan tudja ezt Ilias Tzempetonidis, a Teatro San Carlo motorja és casting-direktora is, s ennek megfelelően ragyogó nevekkel igyekszik színházba csábítani a nápolyiakat. A Ruszalka címszereplője, Asmik Grigorian már önmagában garancia arra, hogy izgalmasak lesznek az esték. Dmitri Tcherniakov intelligens és szenzitív alkotótársat nyert benne, olyan művészt, aki átszűri magán és megvalósítja a koncepciót. Márpedig ez a Ruszalka nem a megszokott májbajos sellő, Grigorian pedig mer ellenszenves, kemény, akaratos, sértett – és ugyanakkor kiszolgáltatott lenni. Komplex figurát ábrázol, akit, ha szeretni nem is igazán lehet, érdemes megérteni és elfogadni. Aligha van napjainkban még egy vezető szoprán, aki hónapról hónapra ilyen intenzitással gyilkolná a hangszalagjait – és egyelőre többé-kevésbé büntetlenül. Egy megoldott Turandot után még mindig ökonomikusan végigvezetni a Dal a Holdról finom dallamíveit, az valódi énektechnikai bravúr. Grigorian ráadásul semmit sem tud félgőzzel és rutinból csinálni, mindig ezer százalékon ég és gyújt tüzet maga körül. Ritka, megbecsülendő (és szerencsére meg is becsült) unikum ő napjaink egyre sivárabbá való operaéletében.
Asmik Grigorian (Ruszalka) - Fotó: © Luciano Romano
A még mindig csak negyven éves, világkarriert befutott Anita Rachvelishvili jelenleg aggasztó vokális állapotban van. Hangja töredezett, legatói széthullottak, miközben a matéria – főleg a mélyebb régiókban – most is lenyűgöző. A művész a színpadon már láthatólag attól felszabadul, hogy a számra kissé anakronisztikus csáblányok, Carmenek és Delilák után végre a megátalkodott, kortalan javasasszony Ježibaba bőrébe bújhat. Nagystílű gesztus Ekaterina Gubanova meghívása Az idegen hercegnő rövid szólamára. Az orosz mezzoszoprán tudja, hogy Itáliában elsősorban a kieregetett voce-ért járnak operába, és ő nem is spórolt a publikum örömére tenni.
Asmik Grigorian (Ruszalka) és Bretz Gábor (Víziember)
Fotó: © Luciano Romano
A Herceget éneklő Adam Smith nem a hangszépségével hódít, cserébe az izmos, gondosan trimmelt mellei lassan minden szerepében megcsodálhatók. A jóképű angol művész minden tenor-attitűdtől mentes, természetes színpadi jelenség, s amint a fül hozzászokik a matériához, elkezdi értékelni a technikai kidolgozottságot. Bretz Gábor végre egy olyan szerepet kapott, melyben önfeledten megmártózhat. Királyok, főpapok és démonok után érezhető oldottsággal közlekedik az edző suhogós melegítőjében és lelakott baseball sapkájában, miközben egy férfisorsot tud ábrázolni a rendező által jelentősebbé tette figurából. Basszbaritonjának legszebb színeit vonultatja fel a Víziember áriájában. Kevés operaház engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egy Andrey Zhilikhovsky (a tavalyi budapesti Háború és béke beugró Andreje, a MET idei Figarója) formátumú énekest szerződtessenek a Vadász néhány mondatára. Mellette remek karakterfigurát hozott Peter Hoare és Maria Riccarda Wesseling, akiket a rendezői fantázia Szakácsból és Kuktából Ruszalka idősödő, szorongó kispolgári szüleivé változtatott. A három pontosan éneklő nimfa (Julietta Aleksanyan, Iulia Maria Dan és Valentina Pluzhnikova) az első felvonásban olyan formagyakorlatot mutatott be, amelyet bármelyik balettkar megirigyelhetne.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano
Dmitri Tcherniakov nápolyi Ruszalkája jelen állapotában olyan, mint egy készülő festmény első gondosan felskiccelt vázlata. Ha a rendezőnek van kedve még foglalkozni a témával (és a Teatro San Carlónak sikerül továbbadni a produkciót...), akár a mű jelentős olvasatává is válhat. S ha téridegen is Dvořák operája a dél-olasz teátrumban, éppen ettől kap a mű megszólaltatása olyan speciális színeket, melyekre északabbra aligha van esélye, így előadása semmiképpen sem volt hiábavaló.
