Most, hogy az Erkel Színház elvesztette operaház jellegét, érdemes elgondolkozni azon, hogy hol tarthatna ma a budapesti operajátszás, ha az 1990-es évek közepén megvalósult volna Oberfrank Géza és Kerényi Miklós Gábor a maga korában igen nagy felháborodást kiváltó ötlete, miszerint válasszák szét a két házat, mégpedig azért, hogy az Erkel saját társulattal, háromtagozatú (opera, operett, musical) korszerű népoperaként önállóan működhessen tovább. Európa számos kulturális metropoliszában, így Bécsben, Berlinben, Münchenben, Londonban vagy Párizsban ma is remekül működik ez a modell, a közönségért vívott „harc” pedig minden intézmény számára építő. Milyen izgalmas szakmai, értelmiségi (de legalábbis közönség…) diskurzus alakulhatna ki, ha más-más produkcióban és szereposztásban, egyszerre mutatnák be például a Macbethet az Andrássy úton és a II. János Pál pápa téren!
Norma: Asmik Grigorian - Fotó: © Monika Rittershaus
Idén februárban valami hasonló történt Bécsben, ahol ugyan nem Verdi operáját, hanem Bellini Normáját tűzte műsorára alig egy hét különbséggel a Staatsoper és a Theater an der Wien. Miután mindkét színház évekre előre tervez, kizárt, hogy ne egyeztették volna műsorrendjüket, tehát tudatosan vállalták ezt a kulturális csörtét. Természetesen a két intézmény produkciói teljesen más alapokra épülnek. Míg a Staatsoperé – az ajánlók alapján – esztétikus szépelgésnek tűnik (az előadás-sorozatot Juan Diego Flórez lemondása nehezítette), addig a frissen felújított Theater an der Wien előadása igazi 21. századi zenés színházzá magasztosult. S ami a legfőbb tanulság: úgy tűnik, Bécs elbír egyszerre két új Normát – legalábbis erre utal, hogy jegyet egyikre sem lehetett kapni.
Jelenet a nyitányból - Fotó: © Monika Rittershaus
Stefan Herheim, a Theater an der Wien tisztében újabb öt évre megerősített vezetője és Peter Heilker casting director nem kockáztatott nagyot, amikor az alkotókat és a szereposztást összeválogatta, hiszen a jelenlegi progresszív nemzetközi élmezőnyt szerződtették a produkcióra. Vasily Barkhatov azok közé a ritka kortárs operarendezők közé tartozik, akik el tudják olvasni egy adott mű partitúráját és librettóját is(!), s azokat a ma releváns problémáira adott válaszként tudják színpadra állítani. Így természetesen a bécsi produkcióban szó sem volt ezüst sarlóval levágott megszentelt fagyöngyről és állszakállas, lándzsa-rázó ókori figurákról sem, hiszen Bellininél és a szövegkönyvet jegyző Felice Romaninál bármelyik Asterix-képregényt olvasó mai tini is mélyebb ismeretekkel rendelkezik a letűnt druida kultúráról. A mű szerzői ugyanis éppen úgy pusztán koloritként használták az áthallásos témát, mint másfél évtizeddel később Verdi a Nabucco estében. A korabeli közönség pedig pontosan dekódolta a festett látványvilág mögötti aktuális mondanivalót.
Asmik Grigorian (Norma) és Tareq Nazmi (Oroveso)
Fotó: © Monika Rittershaus
Barkhatov mára megtanulta, hogy mi a nagy nyugat-európai operaházaknál a biztos siker receptje: a nagystílű, esztétikus látvány, a gondos szereplővezetés, és a diszkréten becsomagolt, mégis határozott aktuális mondanivaló, netán holmi társadalomkritikával fűszerezve. Mindez tökéletesen működött a Norma esetében is. Zinovy Margolin díszlete, az időtlenséget sugárzó nyerstégla szobor-manufaktúra és szocreál lakókörnyezet, valamint Olga Shaishmelashvili remekbe szabott jelmezei (melyek még az előnytelen alkatú tenoristából is Férfit csináltak) sokáig megmaradnak a közönség retinájában. Az utóbbi éveben a színlapokon a látványtervezőkkel egyenrangúként feltüntetett világítástervezőt ezúttal külön hála illeti, ugyanis Alexander Sivaevnak sikerült az, ami kollégáinak egyre ritkábban: sötétben-világosban mindig jól látható arcokat varázsolni.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
A produkció a nyitány alatt még az ókort idézi, egy békés agorán hófehér istenek és angyalok szobrai között kvaterkázó népet igáznak le a „barbár rómaiak”. A nyitókar alatt azonban már egy beletörődött munkáshad gyártja szakmányba egy diktátor különböző kiszerelésű egyen minta szerint készülő mellszobrait, a Lajtától keletre oly jól ismert séma szerint. Vezetőjük – és összekötőjük az elnyomókkal – nem Oroveso, aki leginkább egy hőzöngő szakszervezeti vezetőre emlékeztet, hanem a közösség legintelligensebb nője, Norma. Ha sejtik is kiváltságos helyzetének titkát, szemet hunynak felette. Ebben a fojtogató légkörben születik meg Bellini örök érvényű szerelmi háromszöge, mely – a minden apró rezdülésre kiterjedő gondos színészvezetésnek hála – valódi, élő drámává alakul. Barkhatov ismeri az emberi lélek titkait, a rábízott művészek pedig követik őt az önfeltáró játékban. Mindennek hatására az első Norma – Adalgisa kettős (melynek kegyetlenségét fokozza, hogy Clotilde végigstatisztálja a lány vallomását) és az I. felvonást záró hármas, valamint a produkció utolsó félórája olyan vérre menő drámává alakul, melyet színházban, de még filmvásznon is ritkán látni.
Asmik Grigorian (Norma) és Aigul Akhmetshina (Adalgisa)
Fotó: © Monika Rittershaus
Bellini operájának dramaturgiája a fináléban némiképp megbicsaklik. Gyönyörűen áradó dallamok közt úszva sajnálkozik a druida törzs azon, hogy törvényeik értelmében fel kell áldozniuk bűnös főpapnőjüket – de azért gond nélkül hagyják, hogy Norma és a római prokonzul kisgyermekeik szeme láttára a máglyára lépjenek. Barkhatovot elsősorban Norma figurája és sorsa izgatja, az, hogy egy kemény vezető, érzékeny „papnő”, miféle kíméletlen cinizmussal tudja kivédeni gyermekei apjának hűtlenségét, majd a II. felvonásban hogyan omlik fokozatosan össze, és hogyan semmisül meg először önmaga előtt mint nő, majd a közösség szemében vezetőként is. A rendező nem követel máglyahalált, a „druidák” jobban is tartanak Pollionétól mintsem feláldozzák őt, az ítéletvégrehajtás Norma dolga lenne, aki viszont képtelen megtenni azt. A megsemmisült asszony végül maga rohan a biztos halált jelentő kemencébe, ám férje kirángatja onnan az öngyilkosjelöltet. Norma sorsa a tovább élés – a közönség pedig elgondolkozhat az Európában jelenleg kissé túlfavorizált női vezetők mindenkori alkalmasságán…
Asmik Grigorian (Norma) és Aigul Akhmetshina (Adalgisa)
Fotó: © Monika Rittershaus
„Tristan du, ich Isolde, nicht mehr Tristan!” – énekli Bellini egykori kottamásolójának, Richard Wagnernek főhőse, s valami ilyesmi történik a Norma esetében is. Nehéz megállapítani, hol ér véget Vasily Barkhatov rendezői munkája, és hol kezdődik exneje, a címszerepet éneklő Asmik Grigorian figurateremtő művészete. A bécsi előadás elsődleges apropója ugyanis az, hogy a népszerű szoprán új szerepben debütálhasson az operajátszás egyik fővárosában. Grigorian korunk egyik legkülönlegesebb tehetsége, nem éppen lemez hang, ám egyedi szerepalkotó készsége miatt minden estéje élmény. Papíron szopránjának éppúgy nem való Norma, ahogy Turandot, Lady Macbeth, de talán még Salome sem. Énekesszülők gyerekeként egyedi technikájának köszönhetően azonban a legproblémásabb szólamokat is képest megoldani. Ma még. Hiszen az az ezer fokon való égés, amivel a színpadon létezik, nem tudja nem felégetni magát. Ám ez a láng ad értelmet színpadi létének, és ez a technikai bravúr, valamint a hozzá tartozó személyiség képes még valóban felhevíteni a közönséget.
Asmik Grigorian (Norma) és Victoria Leshkevich (Clotilde)
Fotó: © Monika Rittershaus
Az elmúlt majd’ kétszáz évben sokan énekelték Normát változatosabb hangszínen, virtuózabban, drámaibban, több koloratúrával mint Grigorian, ám a szólam mégiscsak maradéktalanul megszólal. Az alakítás aktualitásának és minden mozzanatában jelenlévőségnek hála azonban maga a vokális kifejezésmód is csupán az eszköztár egyik természetes része lesz. Amit ugyanis a szoprán a színpadon művel, az messze túlmutat a „színjátszáson”. Nem „játssza el” Normát, hanem a Barkhatovval újraalkotott életutat járja végig. Megszűnik önmaga lenni és egy olyan női sorsot él meg, melynek permanens intim kitárulkozásától szinte zavarba jön a néző. Grigorian meri magát nem szépre sminkelni, elhagyatott, akár toprongyos is lenni. Az asszonynak, akinek fokozatosan hullik ki kezéből sorsának fonala, semmi sem számít. S bár az „Asmik Grigorian-jelenség” igen szokatlan korunk egyre sterilebbé váló operaéletében, úgy tűnik, a közönség örömmel követi az anti-sztárt ezen a lenyűgöző utazáson. Amikor a szoprán először magányosan hajolt meg, két kezével megérintette a színpadot. Egyszerű gesztus, melyből mégis valami nagyon ősi, nagyon szláv hála áradt a megszentelt deszkák felé.
Jelenet az I. felvonás fináléjából - Fotó: © Monika Rittershaus
Nemcsak Grigorianhoz méltó partnereket sikerült szerződtetni a Theater an der Wiennek, hanem olyan művészeket is, akik felnőttek a hatalmas alakításhoz. Még harminc éves sincs Aigul Akhmetshina, de máris a világ egyik legkeresettebb mezzoszopránja. Igaz képességeit mindössze két szerepben igyekeznek kamatoztatni a nagy operaházak: Rosinaként és Carmenként. Úgy tűnik ezeknél jóval inkább fekszik neki Adalgisa szólama, melyet gyönyörűen tölt ki a minden regiszterben kiegyenlített sötét, áradó mezzoszopránja. A művész otthonosan mozog a szürke kisegér bőrében, aki talán nem csak naiv, de kicsit butuska is. Tökéletes, otthon ülő feleség lenne Pollione mellett, aki sohasem kérdezné, merre járt az ura. A sors azonban más utat jelölt ki számára, de ez sem Bellinit, sem Barkhatovot nem érdekelte.
Norma: Asmik Grigorian - Fotó: © Monika Rittershaus
Napjaink egyik legígéretesebb feltörekvő tenor csillaga Freddie De Tommaso szintén érdekes jelenség. Mindenféle művész allűrtől és tenorságtól mentes, természetes fickó – lehetetlen bajusszal, mégis férfiassága teljes tudatában. Éneke hasonlóképp mentes a maníroktól, hangjának van egyedi színe, a művész ráadásul olyan magabiztosan birtokolja a képességeit, hogy nehéz nyitóáriájában egészen meglepő díszítésekkel simogatja a fogékony bécsi füleket. (De Tommaso előző este a Staatsoper Normájába ugrott be, ám hangján mindez nem hagyott nyomot.) Tareq Nazmi basszusnak valóban basszus, ám dallamvezetése távol áll a bel canto világától. Figurájának ad egy pikáns élt, hogy mind a fizimiskája, mind a viselkedése erősen emlékeztet a Csengetett Mylord örökké elégedetlen szakszervezeti vezetőjére, Jockra. Azzal, hogy a rendezés deheroizálja az öreg druidát, valójában csak rávilágít arra, milyen gyenge Bellini karakterfestése. Clotilde örök duena szerepéből sikerül a nagy kisugárzású Victoria Leshkevich-nek nagy alakítást csinálni, ő valóban Norma mindent tudó és értő bizalmasa lett, nem sablon társalkodónő. Gustavo Quaresmas szép hangon énekelte Flavio nyúlfarknyi szólamát.
Asmik Grigorian (Norma) és Freddie De Tommaso (Pollione)
Fotó: © Monika Rittershaus
A Bécsi Szimfonikusokat és az Arnold Schoenberg Kórust vezénylő Francesco Lanzillotta régivágású operakarmester. Olyakor a megszokottnál lassabb tempói segítették elsősorban a címszereplőt abban, hogy akadálytalanul megbirkózhasson a szólamával. Ritka manapság az olyan karmester, aki mindezt belátja, és önmegvalósítás helyett képes alázattal lebonyolítani az estét.
Asmik Grigorian (Norma) és Freddie De Tommaso (Pollione)
Fotó: © Monika Rittershaus
Elsősorban a Vasily Barkhatov – Asmik Grigorian párosnak hála a Theater an der Wienben Bellini ősöreg, szépséges Normája releváns drámaként kel új életre. Azok a szerencsések, akik bejutottak a sorozatra, aktuális, nagy színházi és zenei élményben lehetett részük. Szerencsére az előadásról felvétel is készült, talán az utókor is meg fogja érteni tíz-húsz év múlva, miféle problémakört boncolt az előadás. A díszletek és jelmezek ezúttal nem raktárba kerülnek, hanem kamionba, ugyanis április közepén a berlini Staatsoper teljesen új szereposztásban tűzi műsorára a produkciót.
Freddie De Tommaso (Pollione) és Asmik Grigorian (Norma)
Fotó: © Monika Rittershaus
