Szokatlanul különleges helyet foglal el a magyar opera-legendáriumban Ottorino Respighi A láng című operája, melyet egy évvel a római ősbemutató után, 1935-ben játszottak először Budapesten. Oláh Gusztáv legendás színrevitele Sergio Failoni vezényletével Firenzébe és Milánóba is eljutott – ahol a magyar társulat hatalmas dicsőséget szerzett azáltal, hogy nagyobb sikerre vitte a művet, mint bármelyik hazai együttes, beleértve a Scalaét is. (Ez olyan touché-nak számított, mintha ma egy külhoni csapat Budapesten revelálna Bartók, Ligeti vagy Eötvös operáival...). A láng – az egyik utolsó Magyarországon is bemutatott kortárs olasz opera – 1944-ig harmincöt előadást ért meg, az 1989-es felújítás újabb huszonhetet, az 1985-ben készült Hungaroton hanglemez Lamberto Gardelli vezényletével pedig mindmáig a mű referenciafelvételének számít. Bár a rendszerváltás éveiben a kritika támadta Petrovics Emil igazgatót, hogy remekművek helyett másodvonalbeli operákat tűz repertoárra, a törzsközönség – talán nosztalgiából talán a produkcióban szereplő jelentős énekesegyéniségek kedvéért – még hűen látogatta az előadásokat.
Silvana: Olesya Golovneva - Fotó: © Monika Rittershaus
A láng minden bizonnyal az egyetlen olyan nem magyar opera, melynek itthon nagyobb sikere-ismertsége volt, mint szülőhazájában. Mikó András a pesti produkcióját Buenos Airesben és Barcelonában is színpadra állította, de ezt követően a műnek az elmúlt harmincöt évben csak egyetlen, 1997-es római előadása ismert. Éppen ezért hatványozottan fontos és érdekes, hogy a Deutsche Oper Berlin idei szezonjának első bemutatójául ezt a Németországban szinte ismeretlen Respighi-ritkaságot választotta.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
A szakírók hosszú éveken keresztül gondban voltak, amikor a II. világháború után valamilyen módon viszonyulniuk kellett a zeneszerzőhöz és életművéhez. Fasiszta volt-e Respighi, és ha igen, milyen mértékben? – találgatták óvatosan, miközben már az feltevésnek némiképp ellentmond, hogy Claudio Guastalla, a zeneszerző állandó librettistája izraelita származású volt... Miután a komponista 1936-ban (tehát a 20. század nagyüzemi halálgyárának beindulása előtt) elhunyt, ő maga nem válaszolhatott – a valószínűleg alaptalan – vádakra. Ellenben özvegye, az 1996-ban 102 évesen elhunyt Elsa asszony évtizedeket fektetett férje emlékének tisztára mosására és ápolására. Mára ezek a kérdések súlyukat vesztették, átadva a helyüket például annak, hogy mennyire tapintható a kora-középkori bizánci boszorkány-történetben az 1930-as évek Olaszországának egyre fojtogatóbb levegője? Ehhez a válaszhoz nem kell zenetudósnak lenni, elegendő csak nyitott füllel meghallgatni az operát.
Az I. felvonás fináléja - Fotó: © Monika Rittershaus
A befogadható, egyedi hangzásvilágú zene, a szokatlan történet és a hálás főszerepek ellenére A láng partitúrája még mindig a pincék mélyén hever. Respighi operája talán az 1936-os berlini premier óta nem került színre Németországban sem, ahol még ma is több tucat zenés színház vetekedik minden szezonban a legérdekesebb újrafelfedezésért járó díjakért. A mű elővétele ellen szólhat – elsősorban a dramaturg- és rendező-zsenik szemében –, hogy kissé túlírt, nagy tablói meglehetősen statikusak (a III. felvonás csúcsjelenetére, Silvana boszorkány-perére már kifejezetten ellaposodik), s hogy a főszereplők nem fejlődő jellemek, végzetük az első perctől fogva dekódolt. Mindezek tükrében A láng inkább nevezhető melodrámának, mintsem klasszikus operának. Respighi azonban – ha haloványan is, de mégiscsak – feltett egy olyan fontos kérdést, mely akár kedvet is csinálhatna a Regietheater számára a műhöz. Nevezetesen, hogy: miféle állam az, amelyik mondvacsinált okokkal és törvényekkel (ez esetben a boszorkányüldözéssel) törvényen kívül helyezheti, sőt, végső esetben akár halálba is küldheti alattvalóit? Az elmúlt évszázadokban a szent inkvizíciótól a 20. századi haláltáborokon át akár a „gyermekvédelmi” törvényekig számos életveszélyes és kevésbé fajsúlyos példával lehetne behelyettesíteni az opera Bizáncát.
Sua Jo (Monica) és Olesya Golovneva (Silvana)
Fotó: © Monika Rittershaus
A Deutsche Oper Láng-premierje egy sorozat állomása, melyben Christof Loy 20. század eleji ritkaságokat állít színpadra. A Das Wunder der Heliane (Korngold), a Francesca da Rimini (Zandonai) és a Der Schatzgräber (Schreker) után, azokkal azonos hangulatú vizuális keretek között került sorra a Respighi-opus bemutatójára. A rendező természetesen nem „bizánci” klepetusukban elővezetett jelmezes koncertben gondolkodott, hanem az operában rejlő drámai magot igyekezett kibontani. Barbara Drosihn korunkat idéző, a feketét csak némi fehérrel megtörő jelmezei, valamint Herbert Murauer fából készült zárható játéktere gyönyörűen és mélyen vizualizálja a kivágott fák által azt az élő-halott teret, melyet az opera légköre áraszt. Ám Respighi mégoly felületesen felskiccelt Bizánca mégiscsak önmagában meghatározza azt a világrendet, melyben az opera gyökerezik.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Loy, miután mindezt elvetette, kissé légüres térben kénytelen eljátszani a cselekményt, és így nem derül ki, hogy miféle társadalom (patriarchális vagy matriarchális?) veszi körül a szereplőket. Ki a „főnök” a birodalomban, Eudoxia, a kőszívű nagymama, a fia, Basilio, a Püspök, vagy akár az Ördögűző? Mi a szerepe ebben az államgépezetben annak az egyháznak, melynek végül mindenki behódol? És egyáltalán, mit jelent a boszorkányság napjainkban? Valós félelem egy embertársunktól, vagy politikai játékszer valaki elpusztítására? Loy kiirtja az előadásból a természetfelettit, még Silvana „szerelmi varázslása” sem több, mint az éppen arra kószáló Donello és a férjéhez egyébiránt még lángoló mostohaanyja addig elfojtott szerelmének mindkét fél által régóta kívánt beteljesülése. A rendező afelől azonban nem hagy kétséget, hogy nem Silvana, az elhunyt édesanyja, de talán még nem is Agnese di Cervia a „boszorkány”, hanem sokkal inkább Eudoxia, aki „megidézi” előző menyét, Basilio első feleségét. Az eseményeket ugyanis némán és alázatosan állva végig szemmel tartja a szolgák ruhájába bújtatott halott asszony...
Olesya Golovneva (Silvana) és Georgy Vasiliev (Donello)
Fotó: © Monika Rittershaus
Christof Loy szerencsés kézzel kerüli el a 20. századi unalomig kijátszott áthallásokat, a fekete jelmezek nem „azokat” a fekete ingeseket szimbolizálják, a masírozások és karlendítések is elmaradnak. A rendezőt A lángban leginkább az emberi viszonyok foglalkoztatták, azokat bontotta ki szinte mikroszkopikus alapossággal. Az opera központjában Silvana áll, akit önmagát is emészti a belső feszültség, a láng, de közben ő maga a többi szereplő indulatainak, tüzeinek okozója is egyben. Loy felfedezte, hogy ha lecsupaszítja a színpadot és a viszonyrendszereket, a főszereplőknek (Basilio, Donello, Eudoxia, Monica) két-két párjelenet adatik meg Silvanával, melyek alatt formálódik a kapcsolatuk. A tv-n is rögzített produkció, amely ha nem is a Regietheater legmerészebb útját járja, étvágygerjesztőnek mindenképpen alkalmas.
Olesya Golovneva (Silvana) és Ivan Inverardi (Basilio)
Fotó: © Monika Rittershaus
Míg Magyarországon Lamberto Gardelli bizánci barbárságból kiinduló karmesteri felfogása gyökeresedett meg, addig Berlinben a betanító Carlo Rizzi sokkal inkább Respighi zenéjének finomságaira és szellemes-gazdag motívumszövésére helyezte a hangsúlyt, ami természetesen nem zárta ki, hogy a finálék – különösen az I. felvonásé – ne szakadjanak hátborzongató erővel a nézőtérre. Úgy tűnik, a Deutsche Oper ének- és zenekara is elkötelezte magát a mű mellett, a Jeremy Bines által betanított kórus nemcsak egy tömbben szólt, de még a gregorián hangzásvilágot is sikeresen megidézte.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Mintha a Deutsche Oper Berlin casting direktora ezúttal úgy válogatta volna össze a szereposztást, hogy egyetlen igazán „szép hang” se kerüljön a produkcióba. Olesya Golovneva 21. századi femme fatale-ként járta végig Silvana útját. Az orosz szoprán képes volt három felvonáson keresztül magán tartani a fényt. Izgalmas, rokonszenves figurája már-már Salome, sőt, Elektra ókori barbár gyökeréig nyúlt vissza. Hatalmas hangadással, szinte önpusztító módon uralkodik a szólamon, mintha zeneileg is inkább Richard Strauss lenne az eszményképe – ahelyett, hogy inkább puccinii dallamíveket formálna. Turandot és Brünnhilde után meglehetősen besorolhatatlan vokális állapotban kapta meg Martina Serafin Eudoxia talán leginkább Amneris-hez hasonló hangot és terjedelmet igénylő szerepét. Maguk a hangok „kilóra” meg is vannak, de az osztrák szoprán ettől még nem lett mezzo. Az I. felvonásban bölcsen felépített alakítása a III. felvonásban már nem igazán találta a helyét. Sua Jo megfosztotta Monicát minden érzelgősségtől, és egy olyan kőkemény nőt villantott fel, akiben okkal érezte meg Silvana a riválist.
A III. felvonás zárójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Az est másik orosz vendége, Georgy Vasiliev Donellóként megelégedett azzal a tudattal, hogy ő az operában a sármőr. A voce kétségkívül tenor, de mintha egyetlen szót sem értett volna meg a szövegből, felmondta, de nem sok kapcsolata volt az énekelt szavakkal. Rutinos repertoár-bariton lehet Ivan Inverardi, otthonosan mozog a padre figurában, de inkább Francesco Foscari és Rigoletto az ő világa, Respighi zenéje kevésbé. Basilio monológját – mely a mű egyik kulcspillanata – indokolatlanul végigrohanta, versenyt futva maestro Rizzivel a bensőséges jelenet értelmét vesztette. Az előadás legjelentősebb személyisége Doris Soffel. Bár a szólammal már kicsit küszködik, hosszú karrierje sokadik boszorkány karakterében is képes egyedi színeket mutatni. Két rövid jelenetével nem csupán kiélvezi és „elviszi a show-t”, de olyan klasszikus figurateremtő képességgel ajándékozza meg a nézőket, ahol nem csak a járása, de még a cipő-viselése is külön tanulmányt érdemelne.
Agnese: Doris Soffel - Fotó: © Monika Rittershaus
(Nem véletlen, hogy a II. felvonás után – német operaházakban szokatlan módon – Soffel egyedül jelent meg a függöny előtt. Rövid és szellemes beszédében arra hívta fel a telt házas nézőtér figyelmét, hogy a kulturkormányzat a következő két évben 150 millió euróról 110 millióra akarja csökkenteni a berlini kulturális intézmények költségvetését. A tiltakozó petíciót immár több tízezer ember írta alá. Nem szükséges nagy jóstehetség ahhoz, hogy mit jelenthet a jövőben a többi európai város és a magas kultúrát egyre kevésbé fontosnak tartó kormányzat számára, ha a német főváros elesik. „Berlin ist arm, aber sexy” („Berlin szegény, de szexi”) – idézte szemtelenül csillogó szemekkel Soffel Klaus Wowereit egykori polgármester híres szlogenjét. Történelme során Berlin átélt néhány kifosztást, a mostani vihart is át fogja vészelni, de mi lesz azokkal a városokkal, amiknek takaréklángra csavarják a kulturális életét majd és mégcsak nem is szexik?!)
