A bécsi Staatsoperben több mint húsz év szünet után négy decemberi estén ismét színre került Hans Pfitzner Palestrinája Christian Thielemann vezényletével, Herbert Wernicke 1999-es rendezésében. Ennek az egyszerű kijelentő mondatnak olyan jelentősége van az osztrák, sőt a nemzetközi operaéletben (és olyan hatalmas munka áll mögötte), hogy a világ egyik vezető kulturális intézményében hetekkel az előadások előtt elkeltek a jegyek, de még az állóhelyeket is azonnal elkapkodták – még pedig nem a Bohéméletre vagy A diótörőre, hanem egy 20. század eleji operaritkaságra. Mi lehet az oka ennek a különös keresletnek? Miért rohamozták meg bécsiek és külföldiek a Staatsoper pénztárát a papírforma szerint csöppet sem népszerű opera miatt?
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper
Pfitzner 1917-ben, Münchenben bemutatott műve már a keletkezése idején is magára vonta a kritika és a közönség figyelmét. A zeneszerző-szövegíró (olykor művének karmestere és rendezője is egy személyben...) remekművet akart írni, operájával nagyon is tudatosan magának tűzte ki célul, hogy pontot tegyen a Marschner, Weber, Beethoven, Wagner és Humperdinck nevével fémjelzett német romantikus opera műfajának végére. Kérdés, hogy végül ez a zárókő a 19. századi német opera katedrálisára vagy sírboltjára került-e. Mindenesetre amit a Palestrina idejében és azután Ausztriában és Németországban komponáltak – Richard Strauss, Franz Schreker, Alban Berg vagy Arnold Schönberg új utakat kereső opusai –, azok már sokkal inkább a múlt tagadásából, mintsem annak következetes továbbviteléből építkeztek.
Wolfgang Koch (Borromeo) és Michael Spyres (Palestrina)
Fotó: © Wiener Staatsoper
A Palestrina tehát nem csupán önvallomás (hiszen Pfitznernek az opera anyagával való viaskodása és a Missa Papae Marcelli megálmodott keletkezés-története között nem lehet nem párhuzamot vonni), hanem egy műfaj nagyszabású, túlírt, de minden ízében tiszteletet parancsoló requiemje is egyben. Olyan különleges opera, melyben (meghaladva Wagnert) a szöveg gyakran fontosabb a zenénél – és így a zene mintegy gyönyörű aláfestő kísérőül szegődik a fontosnak vélt szavakhoz. Elképesztő merészség egy 100 perces, lassú folyású, kamara jellegű első felvonás után „magára hagyni” a címszereplőt, a triptichon középső részében pedig egy végtelenül fanyar, szellemes, kisszerű és szomorú, operában eleddig sosem látott méretű és mélységű politikai tablót festeni, majd végül a levezető részben visszahozni a szinte már nem is evilági Palestrina földi megdicsőülését.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper
A műből szinte teljesen hiányoznak a női szereplők, így a szerelmi szál is, az egész alkotás párbeszédek, viták, víziók sora – tökéletes példája az anti-operának. De maga Pfitzner is besorolhatatlan és megfoghatatlanul önjáró volt, aki egyszerre vallott antiszemita nézeteket, védett zsidó művészeket és veszett össze a náci főfejesekkel – márpedig a 20. század második harmadában ezeknek egyike sem volt életbiztosítás. Hát még a három elegye!... Míg a zeneszerző többi operája nem állta ki az idő próbáját, addig a Palestrina már-már mitikus magasságokba emelkedett. S miután a mű majdhogynem előadhatatlan (hiszen osztályon felüli karmester és mamut zenekar, szakmáját értő rendező, valamint a több mint húsz szerep mindegyikére fajsúlyos énekművész nélkül gondolni sem érdemes a színre vitelére), ezért aztán jó ha legalább évtizedenként egy-egy új produkció születik valamelyik nagy operaházban – 2012 óta pedig sehol sem csendült fel a magnum opus. Ennek köszönhetően azonban a Palestrina Wagner műveivel ellentétben nem konzumálódott, ritka előadásai ma is őrzik azt a színpad és nézőtér közt immár oly ritkán megszülető „ünnepi színjáték” jelleget, melyet a Parsifal vagy a Ring produkciói már régóta nem, vagy csak elvétve.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper
Pfitzner operájának bécsi népszerűségét jelzi, hogy a Staatsoperben 1919 és 2001 között nem kevesebb mint 128 estén csendült fel. Valószínűleg Sergio Morabito, jelenlegi vezető dramaturg érdeme, hogy tavaly decemberben a legutóbbi, közel negyedszázados produkció kifogástalan állapotban megőrzött díszlete és jelmez-együttese előkerült a raktárból. Az 1999-es, Pfitzner halálának 50. évfordulójára időzített felújítás Ioan Holender leleménye volt, aki most, közel 90 évesen, az új betanulás szüneteiben az örök túlélők magabiztosságával emlékeztette egykori tetteire az arra érdemesnek vélt nézőket.
Az I. felvonás fináléja - Fotó: © Wiener Staatsoper
A Palestrina azon kevés operák közé tartozik, amelyben a fontossági sorrendben a betanító karmester ma is megelőzi a rendezőt. A „Heilge Deutsche Kunst” egyik féltve őrzött korona ékkövéhez már a kezdeti évek óta szinte kizárólag a legnagyobb német dirigensek nyúlhattak. 2024-ben Bécsben evidencia, hogy Christian Thielemannra bízzák a partitúra leporolását. A hatvanöt éves német karmester még berlini korrepetitorként találkozott először a művel, majd évtizedekkel később a három előjátékot rögzítette CD-re, de a teljes operát csak 1997-ben és 2001-ben volt módja elvezényelni Londonban. Most tudása és karrierje zenitjén végre a Staatsoperben is hitet tehetett a mű mellett. Thielemann nem csupán egy magasan jegyzett dirigens, Bécs (Berlin vagy Drezda) kedvence, személye jóval több ennél: a nagy Német Karmester Eszmény letéteményese, akit csodálnak, akiben hisznek és akinek interpretációit szinte feltétel nélkül elfogadják. A maestro sosem él vissza ezzel a bizalommal, maga is viseli a ráruházott hallgatólagos tisztség súlyát. Thielemann azonban a Palestrina betanítása közben heveny Achilles-ín gyulladással küzdött, ami nyilván rányomta a bélyegét a próbafolyamatra is. A premieren két mankóval bebotorkáló karmester látványa olyan szánalommal vegyes aggodalmat idézett elő a törzsközönségből, mint amilyet talán az idős Karajan utolsó estéin lehetett érezni. Ám éppen ez az érzés zárta össze azt a megfoghatatlan áramkört, mely a nagynak ígérkező előadások sajátja.
Christian Thielemann Bécsben - Fotó: © Wiener Staatsoper
Ebből a kiindulási pontból született meg a Palestrina időtlen előjátéka. Lehetnek súrlódások a Bécsi Filharmonikusok és a legendásan problémásnak bélyegzett Thielemann között, ennek azonban az interpretációban nem maradt nyoma. Ha a december 5-i este még magán is viselte a premier lázát (mely a további alkalmakra – az utókor számára is megőrzött streamingre már feltétlenül – eltűnt), mindez nem volt több csöppnyi érzetnél. Thielemann maximális alázattal nyúlt Pfitzner partitúrájához, nem akarta újraértelmezni, „pusztán” interpretálta azt. A megszólaltatás egyik legnagyobb érdeme, hogy a karmester felismerte az opera méltóságteljes játékidejét és nem forszírozta a mű tempóit. Az olykor kifejezetten lassú hömpölygést a Bécsi Filharmonikusok természetesen nem csupán hangokkal, hanem zenei értelemmel is megtöltötte.
Michael Laurenz (Novagerio) és Wolfgang Koch (Borromeo)
Fotó: © Wiener Staatsoper
A Palestrina „cselekménytelen cselekménye”, konkrét viszonyrendszerei és szituációi, valamint misztikus csodái okán napjainkban a „megrendezhetetlen” operák sorát gyarapítja. Ioan Holender jó érzékkel talált rá 1999-ben a korszak egyik legnagyobb rendező-mesterére, a 2002-ben mindössze 56 évesen elhunyt Herbert Wernickére. A díszlet- és jelmeztervezőként indult alkotó ezt a produkciót is mindhárom minőségben jegyezte. Wernicke munkamódszerének alapja, hogy az adott művet a csontvázáig lecsupaszítva egy nagyon egyszerű – de mindig retinába égő(!) – térstruktúrában építi újra. Ugyanez a puritán mélység és a szigorúan lerendelkezett térkidolgozás jellemző a színpadi játékra is – melynek következtében egy-egy jó játékmester segítségével (mint jelen esetben Wolfgang Schilly) más egykori produkciók is akár évtizedekkel a premier után az átlagosnál kisebb kopással maradhatnak fent.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper
Wernicke díszlete már önmagában is telitalálat: egy a Wiener Staatsoper nézőterének architektúráját idéző és azt mintegy lezáró, berendezett koncertterem. Igen, ebben az operában minden a zenéről és annak megszólaltatásáról szól. Ez a tér pedig egyszerre szakrális és világi, reális és jelképes. Palestrina I. felvonásbeli víziója megható pillanattá magasztosul az orgona szétnyílásával, a mű záróhangjaira pedig az összeszedett kottalapokat a karmesteri pultra teszi és felemeli a kezét – a valódi történet csak most kezdődik...
A II. felvonás fináléja - Fotó: © Wiener Staatsoper
A rendező egykori figura-elemzéseiből nem sok maradhatott ránk, ám Pfitzner operájának van egy sajátossága: szerepeihez nem hangvirtuózokra van szükség, hanem a szöveget nagyon pontosan értő énekművészekre. A Wiener Staatsoper casting direktora hű maradt ehhez az eszményhez és Bécsben ezúttal sem fukarkodtak a szereposztás összeválogatásakor. Ezért, ha Wernicke szerep értelmezései már nem is jutottak el a szólistákhoz, a régi mozgás- és viszonyrendszerek nyomán az egykor szintén a partitúrára támaszkodó interpretációhoz hasonlóan sikerült élő és releváns előadást létrehozni.
Michael Spyres (Palestrina) és Kathrin Zukowski (Ighino)
Fotó: © Wiener Staatsoper
Palestrina szerepe legalább annyit követel meg megszemélyesítőjétől, mint Parsifalé – csak helyenként kellemetlenebb énekelni. Ha előzetesen ébresztett is kétséget, hogy a választás miért az amerikai Michael Spyresre esett, a tenor már az első hangoknál igazolta a döntés helyességét. A művész legutóbbi CD-je, a Baritenor egy olyan énekest mutat be, aki ugyan mindent el tud énekelni A longjumeau-i postakocsistól Don Giovanniig – ám ezek az áriafelvételek nem sokkal többek öncélú virtuózkodásnál. Márpedig Palestrina minden, csak nem öncélú és nem virtuóz. A Bécsben tanult Spyres pedig felnőtt a feladathoz, Julius Patzak, Nicolai Gedda vagy Fritz Wunderlich nagyságához méltóan szólaltatta meg a szerepet. Hangja éterien tiszta, szövegmondása plasztikus. Már koránál fogva sem játszotta a végelgyengülés közeli zeneszerzőt, depressziós, alkotói válságba jutott művésze releváns, nagyon is létező 21. századi karakter.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper
Bár az opera címszereplője Palestrina, a legtöbb énekelni valót mégsem ő, hanem Borromeo bíboros kapta – az egyetlen, aki mindhárom felvonásban szerepel. Egy betegség utóhatásait nyögő Wolfgang Kochot az I. felvonás hatalmas monológjában majdnem maga alá temette a szólam, mellyel hősiesen küzdött. Ahogy fogyott az énekelni való, a jeles bariton is megnyugodott, a 3. részben, amikor mély megbánást tanúsítva visszatér a zeneszerzőhöz bocsánatot kérni, már egy nagy alakítás körvonalazódott, melyet a teljesen meggyógyult művész ebből a perspektívából vissza fog tudni építeni. Michael Nagy ugyan hangban kifogástalan volt, de még nem találta meg a kulcsot Morone súlyos figurájához. Kedves luxus Günther Groissböck bécsi szerződtetése VI. Pius apró, ám igen fontos szólamára. Napjaink egyik legjelesebb basszistája minden szinten kiélvezte a proszcéniumpáholyban megjelenő pápa jelenetét.
Günther Groissböck (VI. Pius) - Fotó: © Wiener Staatsoper
A Tridenti zsinat több-kevesebb szóhoz jutó egyházi méltóságai szinte kivétel nélkül régóta a pályán lévő és számos német szerepet maga mögött tudó művészek közül kerültek ki. Michael Laurenz mindent kézben tartani próbáló Novageriója nagyon ismerős karakter a 21. században is. Wolfgang Bankl (Madruscht) és Adrian Eröd (Luna gróf) ezúttal is teljes embert ábrázoltak. A teljesen szenilis Abdisu pátriárka szerepében ugyan kellőképpen elidegenítő volt Hiroshi Amako, ám a fiatal japán tenorista úgy érezte, hogy ez egy vicces figura – ami igaz is, de nem attól, ahogy ő eljátszani gondolta, hanem ahogy Pfitzner megírta. Clemens Unterreiner ezúttal úgy viselkedett, mint Dragomir Dragomirovics Populescu a Marica grófnőben, nem pedig mint a Tridenti zsinat ceremóniamestere...
Michael Spyres (Palestrina) - Fotó: © Wiener Staatsoper
Az egész szólistagárda érezhetően teljes tehetségét alázatosan állította a különleges ritkaság szolgálatába. Mindez legalább annyira Christian Thielemann érdeme, mint Hans Pfitzneré. A közönség egyfajta régimódi áhítattal köszönte meg a közreműködők munkáját. Úgy tűnik, Bécsben nem csak a kanonizált remekművek lehetnek sikeresek. Ott még mindig él egy nehezen megfogható, a polgári kultúrában gyökerező szellem, melynek ma is része Pfitzner művészet-filozófiai kérdéseket boncolgató zenei legendája (ahogy a szerző nevezte művét). Nem kétség, az idei évad egyik legfontosabb eseményévé nőtte ki magát a Palestrina négy estéje. S talán a felújítás hatására más nagy operaházak is kedvet kapnak a műhöz.
