A rendszerváltás előtti évtizedek tánctörténészeit jogosan érheti az utókor vádja, ők ugyanis nem végezték el az egyik legfontosabb alapkutatást, nem látogatták végig az idős balettművészeket, hogy rögzítsék az emlékeiket. Például még az 1960-as, sőt 70-es években is módjuk lett volna felkeresni A fából faragott királyfi 1917-es ősbemutatójának női szólista-triászát, Pallai Annát, Nirschy Emíliát és Harmat Boriskát (miképp tette ezt többek között Breuer János A kékszakállú herceg vára eredeti közreműködői esetében), ám ezek a (mély)interjúk elmaradtak. Sőt, a II. világháború előtt visszavonult prímabalerinák némelyikének életrajzi adatai máig hiányosak, hát még a „kisebb nevek”-é, akiket sokszor már másnap elfelejtettek, miután kiléptek az Operaház kötelékéből. Közéjük tartozott Koós Margit is, hiába volt több mint két évtizeden keresztül a dalszínház tagja, magántáncosa – pedig szomorú fordulatokban bővelkedő élete legalább néhány percre megérdemli az utókor figyelmét.
Koós Margit - forrás: Operaház Emléktár
Mint a fennmaradt anyakönyvi kivonatokból kiderül, törvénytelen gyermekként, Fekete Margit Zsófia néven született Budapesten 1882. május 28-án. Édesanyja, Fekete Zsuzsanna debreceni református vallású cseléd egy héttel később kereszteltette meg a kislányát. A vélt vagy valós apa, Koós József, és Fekete Zsuzsanna csak 1886-ban házasodtak össze. Koós – szintén debreceni illetőségű bognár – ekkor vette nevére lányt, akinek egy három évvel idősebb nővére is volt, Gizella (1879–1929). Számos sorstársukhoz hasonlóan a Rottenbiller utcában minden bizonnyal nagy szegénységben élő számára fontos volt, hogy gyermekeik minél előbb önálló pénzkeresők legyenek. Jó mozgású lányok esetében a Magyar Királyi Operaház balettegyüttesébe bekerülni maga volt a főnyeremény, hiszen a lánykák gyorsan a színpadon találták magukat statisztaként, ami esténként néhány fillér plusz jövedelmet jelentett a családnak.
Balettgyakorlat 1902-ben, Koós Margit a baloldali csoportban látható - forrás: Operaház Emléktár
Koós Margit még tizenhárom éves sem volt, amikor 1895. január 1-én hivatalosan az Operaház tagja lett, de bizonyára már korábban is a növendékek, a „balettpatkányok” számát szaporította. Bár már 1895 májusában kapott egy szólószerepet – a Lord gyermekeinek egyikét A babatündér című elkoptathatatlan egyfelvonásosban –, sokáig kartáncosként használták, valamirevaló feladatokat csak 1901 őszétől, Zsuzsanovits Emília és Ferenczy Paula visszavonulása után kezdett el rábízni az együttest vezető Cesare Smeraldi. Az olasz mester utódja 1902-ben Nicola Guerra lett, aki szinte valamennyi új balettjében koreografált Koós Margit számára szerepeket (Művészfurfang – Emília, Sylvia – Diána, Álom – Hulda, Psyche – Aphrodite, A csodaváza – Francia hölgy, Mesevilág – Idegen királyfi, A babatündér és Havasi Gyopár – címszerep, Coppélia – Ferenc). Ennek ellenére magántáncosi kinevezését csak meglehetősen későn, harmincévesen, négy évvel nyugdíjba vonulása előtt kapta kézhez.
Koós Margit a Havasi Gyopár címszerepében - forrás: Operaház Emléktár
Miután a hazai tánckritika az 1900-as évek első évtizedeiben gyermekcipőben járt (vagy még abban sem...), néhány sematikus mondaton kívül semmi sem maradt az utókorra Koós Margit képességeiről és művészetéről. Ezen kívül mindössze néhány fotón látható, és szerepelt az első magyar némafilm, A táncz hat jelenetében is, ám jelenlegi ismereteink szerint az 1901-es mozgókép összes kópiája elveszett. Koós nem tartozhatott a virtuóz technikájú balerinák közé, szóló-feladatainak java két csoportra osztható: vagy úgynevezett mímus (azaz karakter-) szerepeket táncolt, vagy pedig fiúkat alakított – az amúgy egyetlen valódi férfi táncossal rendelkező együttesben. Összességében kellemes külsővel (ezt többször megírták a sasszemű ítészek!), ügyesebb színészi vénával megáldott, rutinos, de nem kiemelkedően tehetséges művész lehetett.
Allemande - fennmaradt képkocka A táncz című 1901-es némafilmből
A balerina nem különösebben figyelemreméltó pályaívében azonban található egy szokatlannak számító törés. Neve ugyanis 1903 májusától tizenegy hónapra eltűnik a színlapokról, ami abban a korban, amikor minden egyes operaházi tagot igyekeztek folyamatosan használni, meglehetősen furcsa jelenség. Ráadásul az operaházi évkönyvek szerint ezalatt az időszak alatt is a dalszínház tagja maradt, tehát folyamatosan folyósították a fizetését, márpedig hasonló jelenségre alig akad példa a szigorú költségvetési elvek szerint működő állami intézményben. A titok nyitja ezúttal is az anyakönyvi kivonatok mélyén rejlik, a táncosnő ugyanis 1904. február 4-én egy Valéria Mária keresztnevű lányt szült – az apa kilétéről azonban diszkréten hallgat az okirat. Minden bizonnyal házas ember lehetett az illető, esetleg olyasvalaki (nemes, vagy egyházi személy), akinek érdekében állt, hogy nevére ne derüljön fény. Az újszülött tehát – éppen úgy, mint huszonkét évvel korábban Koós Margit maga – édesanyja vezetéknevét kapta.
Az Operaház magántáncosa - forrás: Operaház Emléktár
Számos hajadonnal esett meg egy Koóséhoz hasonló „baleset”. Az operaházi balerinák azonban a közvélekedéssel ellentétben nem feltétlenül voltak könnyűvérűek. Nicola Guerra különösen ügyelt a lánykák erkölcseire, Andrássy úti munkahelyükön csak a számukra fenntartott III. emeleten tartózkodhattak, még a színpadra is csak együtt, a mester vigyázó szemeitől kísérve mehettek le. Ám az a szúrós talián pillantás (mely a színpadi munkásokat akár le is döfte), ha egészen magasra kellett nézni, bizonyára becsukódott. Így történhetett meg százhúsz éve az a „baleset”, melyet ma kizárólag minimális információk alapján lehet vélelmezni.
Az Álom című balett alkotói és közreműködői - forrás: Operaház Emléktár
A „Koós Margit nyomozása” legizgalmasabb része ennyi idő távlatából a feltételezett apa megtalálása. Úgy tűnik, hogy az „úriembernek” nagyon is érdekében állt, hogy kilétére sohasem derüljön fény. Mindössze két apró hírmorzsa van, melynek alapján következtetni lehet a személyére. „Az igazi mímszerepet Koós Margitnak adták. Mozdulataiból a grácia hiánya valósággal kiénekel, arcizmai pedig képtelenek a kifejezésre. Bezerédj Viktor miniszteri tanácsos, mint az Operaház főfelügyelője nyilván nem helyeselheti az ilyetén forceírozott szereposztásokat” – szúrt oda 1905. február 10-én a Független Magyarország névtelen ítésze az Álom című balett premierje után, a szülése utáni első új szerepét táncoló Koós Margitnak. Bezerédj Viktornak (1855–1913) az intendáns nélkül, Máder Rezső igazgatása alatt működő Operaház minisztériumi főfelügyelőjének azonban természetesen hivatalosan éppen annyi ráhatása volt a balett szereposztásaira, mint manapság egy államtitkárnak. (És papíron éppen annyira érdekelhette a problémakör.) Bezerédj és Koós nevét kizárólag azért köthette össze szemtelenül az újságíró, mert volt egy olyan fülese, vagy belsős információja, amit sztaniolba csomagolva így akart az államtitkár és pártja orra alá dörgölni.
Jóval később, az 1927-ben a Színészegyesület iskoláján végzett Koós Valéria megbetegedett és megpróbálta felvenni azt a 10.000 békebeli koronát, melyet a névtelenségbe burkolódzó apja 1913-ban letétbe helyezett a nevére. „Egy igen előkelő és egykor jólismert, közéleti ember gyermekéről van szó, aki bár törvény szerint nem viseli apja nevét, kétségtelenül az illető közfunkcionárius leánya, amit megerősít az az örökség is, amelyet az apa halála előtt 1913-ban készpénzben helyezett el az árvaszéknél. (...) A kislány anyja mellett nőtt fel anélkül, hogy tudomást szerzett volna arról, hogy apja, akit nem is ismert, halála napjáig ugyancsak Budapesten élt és bőkezűen gondoskodott egykori nagy szerelme, élettársa gyermekéről.”
Az Esti Kurír cikke szerint 1928-ra az egykori 10.000 korona kerek 80 fillérre valorizálódott. A postaköltség levonása után 72 fillér maradt volna, melyet a lány végül nem vett fel, lévén villamosjegyre se lett volna elég a Teleki téri sötét kis otthonából az árvaszékig. Koós Valéria betegsége és további sorsa ismeretlen – annyi azonban bizonyos, hogy színészi pályára nem lépett. Az újságcikkben említett 1913-as dátum azonban megegyezik Bezerédj Viktor halálával. A jótékonyságáról híres nyugalmazott államtitkárt, a magyar gyermekvédelmi(!) rendszer atyját özvegye, három lánya és egy unokája gyászolta. Kérdés, tudtak-e a családfő egykori liezonjáról?
A Színészegyesület iskolájának növendékei 1924-ben
Koós Margit állítása szerint visszavonulása után egy százados felesége lett, akivel még nagy jólétben éltek (két palotáról és értékes ékszerekről mesélt később). A férj azonban bevonult az I. világháborúba, majd orosz fogságba esett, ahonnan megszökött ugyan, de menekülés közben megölték. A nyugalmazott balerina ezekután másodszor is férjhez ment egy nála tíz évvel fiatalabb „kereskedőhöz”, Deutsch Imréhez. Ez a házasság – ha lehet – még szerencsétlenebbül végződött, mint az első. Miután 1934-ig Deutsch elherdálta a családi vagyont, elköltözött otthonról, majd néhány héttel később albérlete konyhájában kinyitotta a gázcsapot... Sírja a Kozma utcai izraelita temető leghátsó sorában található.
Az egykori prímabalerina - és a páholyos néni (1943)
Koós Margit neve még egyszer bukkant fel az újságokban, 1943-ban a Színházi Magazin készít vele egy képes riportot. Ekkor már évek óta ismét az Operaházban dolgozott, hogy csekély állami nyugdíját kiegészítse – páholyos néni lett. A sors fintoraként a II. emeleten szolgált, ahol a dalszínház Emlékgyűjteménye volt akkoriban. Míg egy vitrinben egykori fotóján balerinaként tündökölt, hatvanegy évesen, tisztaszemű, finom ősz asszonyként a páholyokba kísérte a vendégeket. A II. világháborút átvészelve, nem sokkal a hetvenedik születésnapja után, 1952. december 4-én hunyt el az Uzsoki Utcai Kórházban. Gyászjelentése nem készült.
