December első napjaiban aki Európa egyik legnagyobb európai biznisze, a bécsi ádventi forgatag helyett egy csöpp békességre vágyik és bemenekül a Wiener Staatsoper Odüsszeusz hazatérése előadására, annak már a nyitány első hangjainál olyan biztonságérzete támad, mintha a veterán Suzukiját éppen lecserélte volna egy szalonból kihozott A-osztályos Mercedesre. Pedig Monteverdi operája papíron nem is igazán való a hatalmas operaházba, sokkal inkább a frissen felújított Theater an der Wien intimebb terében lenne a helye. A Staatsoper vezetősége ugyanis jól időzítette a 2023 tavaszán bemutatott produkció újabb öt előadását, melyek bár viszonylag sok magánénekest igényelnek, szólamuk sem különösebben nehéz, a díszlet is könnyen kezelhető, ráadásul a Filharmonikusok helyett a Concentus Musicus Wien tagjai ülnek az árokban – így tehát az ősz végi esték különösebb extra energiabefektetés nélkül megvalósíthatók.
Odüsszeusz: Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)
Monteverdi három (többé-kevésbé teljesen) ránk maradt operája közül az Odüsszeusz a legtöredékesebb, de egyben a legtalányosabb is: jóval nehezebben adja meg magát ugyanis a színre vívőknek és a megszólaltatóknak, mint az Orfeo vagy a Poppea megkoronázása, hiányoznak belőle a „nagy zenék”, és a slágerszámok, cselekménye is jóval szerteágazóbb. Giacomo Badoaro alapötlete, miszerint az Odüsszeiából csak az ithakai részeket emeli át az operába, ma is releváns. A mű nem csupán az érett barokk, hanem a romantikus opera dramaturgiáját is lerázza magáról, nem csoda hát, hogy újrafelfedezése a 20. században sem volt annyira revelatív, mint a két másik opusé, sőt az elmúlt évek ritkaságok felé színesedő operai palettáján is csak elvétve kerül bemutatásra. Pedig a műben rejlő sokszínűség és bölcs(!) pesszimizmusa meglehetősen fontos árnyalat lehetne széthulló világunkban. Nyilvánvalóan a 2020 óta vezető dramaturgként tevékenykedő Sergio Morabito ötlete volt a Staatsoper új Monteverdi-ciklusa, melynek harmadik stációját (a 2021-es Poppea és a 2022-es Orfeo után) ő maga rendezte Jossi Wielerrel, így ismét összeállt a már-már legendás stuttgarti alkotópáros.
Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)
Rutinos koncepciójuk – tökéletesen kigondolt, rizikó nélküli „Staatsoper-koncepció” – nem különösebben merész és komplikált, megfejtésén nem szükséges napokig gondolkodni, de nem is kisszerű, az előadás végig esztétikus és üresjáratoktól mentesen kézben tartott. A produkció a címben szereplő Hazatérést boncolgatja (olaszul több szóval kifejezve erősebben hangzik: Il ritorno d’Ulisse in patria, azaz Odüsszeusz visszatérése a hazájába), vagyis azt, hogy mit is jelent egy megfáradt, az istenek akaratának immár fejet hajtó középkorú férfinak az otthon, illetve hogy lehetséges-e több évtizedes bolyongás után bármi módon újra kapcsolódni egykor hátrahagyott életéhez. Anna Viebrock és Torsten Köpf díszlete korunkat idézi, a forgószínpadon funkciójukat vesztett bútorok és használati tárgyak vannak felhalmozva, a szereplők létünk megunt kellékei között keresik az útjukat, míg felettük lebeg egy hatalmas fehér vászon, mely éppúgy lehet vitorla mint vetítővászon.
Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)
Hasonlóan eklektikus képet mutat Viebrock jelmez-együttese, mely az ókortól napjainkig több korszakot is megidéz – finoman jelezve a szereplők közti valós párbeszéd már eleve képtelenségét. Az idősíkok szándékos keverése ezúttal semmiféle zavart nem okoz, épp ellenkezőleg: a játék időtlensége alkotja magát a rendszert. A Prológ szereplői mintha Shakespeare köpenyéből bújnának elő, a színes fejűre festett istenek sci-fi paródiaként is értelmezhetők. Míg Penelopét az örök várakozás már a mi korunkba repítette, addig kérői és Telemaco múlt századi malaclopókban páváskodnak, Ulisse pedig az ókorból érkezik. A figurák viszonyrendszere és a szituációk végig kidolgozottak, a rendezők alig avatkoznak be a cselekmény folyásába (a szerepösszevonásokból egyedül Eurimaco és Anfinomo egybeolvasztása kapott új drámai élt), „egyszerűen” hagyják levegőhöz jutni a közel 400 éves operát. Bizonyára a Bécsben folyamatosan jelenlévő Morabito érdeme, hogy ez az érzelmi háló a tizedik előadásra sem kopott meg.
Odüsszeusz: Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper (2024)
Hiába a számos sokszínű szerep, Monteverdi operája azon áll, vagy hullik menthetetlen unalomba, hogy hány érdekes énekest sikerül szerződtetni a produkcióra. Bár a mostani szériára szinte a teljes eredeti szereplőgárda lecserélődött, az előadás főhőse, Georg Nigl megmaradt tartóoszlopként. Az osztrák bariton azon kevés 21. század eleji izgalmas operaénekesek közé tartozik, akire bizton építhetnek a karmesterek és a rendezők, intelligenciájának, stílusismeretének és komédiás vérének köszönhetően mindig olyan figurát fog prezentálni, amire nem lehet nem odafigyelni. Repertoárja Monteverditől Wagneren és Johann Straußon át Kurtágig terjed, művészetének bécsi gyökerei azonban inkább Schubertben és Schikanederben keresendők. Énekének legalább annyira alapja a szöveg, mint a zene, szövegmondása tanítani valóan plasztikus, s bár olykor nem veti meg a naturális ordítást sem, a legfinomabb pianói is átjönnek a zenekaron. Szerepeit egyfajta komédiásként ölti magára, mégsem lesz üres ripacs. Odüsszeuszként egyszerre képes magával hurcolni az évtizedes kalandok terhét, és kikacsintva játszani az istenek akarata szerint. Nagyívű mitológiai alak és rezignált kocsmatöltelék egy személyben. Az első részt záró „Rido né so perché” kiáltása torokszorító, melyhez képest az opera semmibe meredő zárókettőse szinte érzelmi feloldás. Nigl nem CD-sztár, pusztán egyike azon mai énekeseknek, akiknek komplex alakításaiért még érdemes operába járni.
Minerva: Isabel Signoret - Fotó: © Wiener Staatsoper (2024)
Ilyen volumenű címszereplő mellett sajnos szinte mindenki elhalványul. A bécsi tag Stephanie Maitland eddigi karrierje legnagyobb feladata Penelopé, amit el tud énekelni, ám hangadása és maga a figura is közönségesebb annál, mint indokolt lenne – ezért a szalmaözvegységében szenvelgő, ám azt ugyanakkor felhasználó 21. századi kemény üzletasszonyért kár volt hazatérni. Nagy stílusismerettel és szép hangon abszolválja Cyrille Dubois Telemaco szólamát. A tenorista nem képes különösebb súlyt adni a figurának, de erre Monteverdi sem kínál lehetőséget. Ha egy repertoárszínház barokk operát játszik, igen korán szembesül azzal a problémával, hogy amennyiben többé-kevésbé társulatán belül akarja kiosztani legalább a közepes és kisebb szólamokat, akkor minden bizonnyal sérül az eszményi barokk hangzás és együtt-muzsikálás. Ez Bécsben sem történt másképp, ki-ki hozta a saját Mozarttól Pucciniig használatos énektechnikáját. A számos – és gyakran staatsoperi mértékkel középszerű – szóló közül kitűnt a Hajnóczy Júlia frissességére emlékeztető Isabel Signoret Minervaként, Antonio Di Matteo valódi kormos, szokatlanul jól karbantartott valódi basszusa, valamint a rutinos házi karaktertenor, Jörg Schneider önirónikus, élvezetes Irosza.
Jelenet a 2. részből - Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)
Azzal a bölcs gesztussal, hogy a Monteverdi-sorozat kíséretét a színház patinás zenekara helyett a Concentus Musicus Wienre bízták, egyszerre kaptak a produkciók szilárd és kikezdhetetlen zenei alapot és így hajthatott fejet a Staatsoper a 20. század egyik legnagyobb osztrák muzsikusa, a régizene-együttes alapítója, Nikolaus Harnoncourt emléke előtt. Harnoncourt-nak és barátainak köszönhető ugyanis Monteverdi valódi újrafelfedezése, operafelvételei ma, félévszázad távlatából is nehezen felülmúlható referenciaprodukciók. Az osztrák karmester utolsó éveiben maga nevelte utódjául Stefan Gottfriedet, aki most mestere nyomán haladva szólaltatta meg a művet. Az ő érdeme, hogy a több mint háromórányi zene üresjáratok nélkül csendült fel.
Stephanie Maitland és Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper (2024)
Az Odüsszeusz hazatérése bécsi produkciója valószínűleg nem fog bekerülni a mű legfontosabb előadásainak panteonjába. A Staatsoper ádventi repertoárelőadása azonban önmagában olyan nívót képvisel, ami napjainkban mindenképpen megbecsülendő.
