Napjainkban természetesnek vesszük, hogy az operaházak repertoárja Monteverditől a kortársainkig több mint négy évszázadnyi kompozíciót ölel fel. Ám korábban ez közel sem volt így, az operákat sem az örökkévalóságnak komponálták, hanem – a mostani szappanoperákhoz hasonlóan – általában hétköznapi (vagy éppen ünnepi) használatra szánták. Georg Friedrich Händel több mint negyven színpadi művével és huszonöt oratóriumával anno még csak nem is számított különlegesen termékeny szerzőnek. A komponista bár nagy reményeket fűzött az 1738-as Xerxes-hez, a siker nem szegődött mellé, a szerző életében a vígopera alig öt előadás ért meg, az újrafelfedezésre pedig nem kevesebb mint 186 évet kellett várni. Nem lehet elég hálás az utókor Oscar Hagen német művészettörténésznek, aki az 1920-as években Göttingenben leporolta, átdolgozta és újra színpadra segítette Händel operáit. A korabeli kortárs zenét egyre kevésbé befogadni kész és képes közönség ekkor csodálkozott rá először az elfeledett művekre. Ezután azonban meglepő elánnal mutattak be átdolgozott vagy áthangszerelt barokk operákat, majd az 1970-es évektől a historikus irányzat hatására kibontakozott a ma is élő, izgalmas reneszánszuk.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner