Caruso

A II. világháborús német összeomlás természetesen nem kerülhette el a náci kultúra egyik kiválasztott fellegvárát, Bayreuthot sem. A Festspielhaus találatot kapott, Winifred, Siegfried Wagner özvegye, Hitler támogatottja sem maradhatott tovább a fesztivál élén. Némi huzavona után a két Wagner unoka Wieland és Wolfgang vette át a családi vállalkozás vezetését. Megérezték, hogy gyökeresen kell szakítani Bayreuth eddigi múltjával, és egész más művészi-szellemi alapokra kell helyezni nagyapjuk életművét. Ne feledjük, hogy a Ringet 1931-ig Cosima beállításában, a Parsifalt pedig egészen 1933-ig – tehát fél évszázadon keresztül – Wagner elképzelései alapján játszották. Ha megnézzük, hogy hol tartott Berlinben a színházművészet a 30-as években, megérthetjük, hogy Bayreuth ekkorra mennyire az üres hagyományokhoz való látványos ragaszkodást jelentette. Heinz Tietjen rendezései határozták meg a háború előtti fesztiválokat, de nyilvánvalóan az a látvány- és érzelemvilág sem volt folytatható tovább. 1951 volt az első év, amikor sikerült újra megnyitni a Wagner-szentély kapuját. A Furtwängler által vezénylet Beethoven IX. szimfónia másnapján Wieland rendezésében került sor a Parsifal bemutatójára; szintén ő állította színre a teljes Ringet. Az Új-Bayreuth néven elhíresült esztétika egy csapásra berobbant a színházi köztudatba.

Parsifal, 1951, rendező: Wieland Wagner

Ha megnézzük az évad fotóit, és összehasonlítjuk a pesti Operaház ekkor készült és máig futó produkcióival (Don Pasquale, A diótörő), megérthetjük, hogy mennyre leszakadtunk ekkor a kettévágott Európa keleti blokkjában a nemzetközi vérkeringéstől. Ezt a hiányt legkorábban Békés András Wagner rendezései igyekeznek majd behozni, a 60-as évek közepétől. Természetesen a vasfüggöny a szabad énekes-áramlást is megszakította, így legjobbjaink csak itthon álmodozhattak a rájuk jogosan váró német színpadokra, miközben a honi kultúrpolitika egyre inkább elítélte és elsorvasztotta Wagner műveit. Hogy Bayreuth mégsem maradt magyar művészek nélkül ez köszönhető volt a disszidenseknek, illetve az ő énekessé vált gyermekeiknek. 

Már az 1951-es nyár nyitó Ringjében berobbant az Európában ekkor még nem nagyon ismert Astrid Varnay. A jeles szoprán szülei magyar énekesek voltak, akik az I. világháború elől menekültek Stockholmba, – itt született a keresztnevekkel bőségesen ellátott Ibolyka Astrid Mária – majd Argentínába, végül New Yorkba. A tehetséges ifjú szoprán már 23 éves korában bemutatkozhatott a Metropolitanben, Sieglindeként. Bayreuthban az első évadjában a három Brünnhildét énekelte, majd 1967-ig minden évben fellépett, Izolda, Ortrud, Sieglinde, Gutrune, III. norna, Senta és Kundry szerepeiben. Varnay annak ellenére, hogy karrierje kezdete óta szinte kizárólag hanggyilkos szerepeket énekelt, hosszú pályafutást mondhat magének, hiszen színpadon utoljára az 55. jubileumán állt, Münchenben.

Maria von Ilosvay 1917-ben (a mindent jobban tudók szerint 1913-ban) született Magyarországon. Pesten és Bécsben tanult, ahol 1937-ben megnyert egy nemzetközi énekversenyt, majd 1940-ben a hamburgi operához szerződött. Miközben státuszát karrierje során mindvégig megőrizte, fellépett Európa szinte valamennyi jelentős színházában is, elsősorban Wagner alt szerepeiben. Bayreuthban 1953-ban, a Parsifal alszólójában debütált, és egészen 1970-ig a fesztivál visszatérő vendége volt. Énekelte a két Flosshildét és Erdát, Schwertleitét és az I. nornát, Az istenek alkonya Waltrautéját és Maryt A bolygó hollandiban.

Ilosvayhoz hasonlóan Alexander Fenyvest sem hallhattuk soha hazai színpadokon. Pedig a művész gyakorlatilag a teljes bariton repertoárt végigénekelte Németországban. Bayreuthban 1956-ban a Wieland Wagner által rendezett Nürnbergi mesterdalnokok felújításán mutatkozott be Hans Schwarz harisnyatakács szerepében. Az André Cluytes vezényelte előadásba a következő nyáron is visszahívták.

Az 1958-as Lohengrin premiert szintén a Wieland – Cluytens páros neve fémjelezte. Ám a bemutató elsősorban mégsem miattuk lett szenzáció, hanem a címszerepet éneklő Kónya Sándor miatt. Kónya a pesti Zeneakadémián Székelyhídy Ferenc növendéke volt, majd Olaszországban képeztette tovább magát. Kisebb német színházak után 1955-ben Berlinbe szerződött, de a nagy nemzetközi áttörést a bayreuthi Lohengrin hozta meg számára. Ekkor nyíltak meg a világ vezető színházainak kapui és várták szeretettel Kónyát úgy német, mint olasz szerepekben. Az Ünnepi Játékokon énekelte még Froht, A Trisztán és Izolda Ifjú hajósát, Stolzingi Waltert és Parsifalt is, 1971-ig.

Bartos Rita már Bécsben született és tanult. Osztrák és német színpadokon lépett fel elsősorban Mozart- és lírai szoprán szerepekben. Több operett-felvételen is közreműködött. Bayreuthban 1959 és 1967 között a Parsifal 5. viráglányát énekelte.

Kelemen Zoltán a Zeneakadémia elvégzése és egy római ösztöndíj megszerzése után döntött a disszidálás mellett. Az ausburgi, majd a kölni színházhoz szerződött, innen hívták meg 1962-ben Bayreuthba, egy apró szerepre, a Lohengrin 4. nemesére. A bemutatkozás sikeres volt, hiszen a következő évadban megkapta Orlelt A nürnbergi mesterdalnokokban, valamint azokat a szerepeket, melyek később karrierje védjegyévé váltak: a három Alberichet. Karajan kedvenc basszbaritonja a törpét később, 1976-tól Patrice Chéreau máig emlegetett Ring-centenáriumi rendezésében is elénekelhette.

Melles Károly karmester karrierje szépen indult Budapesten, hiszen vezette a Rádiózenekart és tanított a Zeneakadémián. 1956 után mégis elhagyta Magyarországot és Bécsben telepedet le. Vezénylete a Bécsi és Berlini Filharmonikusokat és a londoni Új Filharmónia zenekarát, fellépett a Bécsi Ünnepi Hetek és a Salzburgi Ünnepi Játékok rendezvényein. Bayreuthban az 1966-os Tannhäuser előadásokat vezényelte.

A Festspielhaus, a Zöld Domb tetején álló színház nem a hit, hanem az önhitség temploma. Nem létezett még egy művész, aki annyira hitt volna önön zsenijében, hogy ehhez egy milliókba kerülő építményt tudjon összeharácsolni. A 135 éves csoda ma is lenyűgöző, hiszen Richard Wagner életművét halála után először özvegye, Cosima, majd amikor ő 1906-ban 62 évesen lemondott a fesztivál vezetéséről fia, Siegfried vette át.  A Wagner-fiú egy év szünet után, 1908-ban nyitja meg újra az Ünnepi Játékokat. Ekkor fordult meg Bayreuthban a pesti hattyúlegenda hőse, Karl Burrian, a Parsifalt énekelte. (Mint ismeretes Burrian annyira részeg volt egy Lohengrin előadás alkalmával, hogy nem tudott belépni az érte érkező hattyú-csónakba. A malőr nem rendítette meg a cseh dalnokot, leszólt az előadás dirigensének, ekképp: Karnagy úr! Mikor indul a következő csónak?)

Szintén az 1908-as Parsifalban lépett színpadra Elisabeth Fabry (az 1. apródot és az 5. viráglányt énekelte), de róla semmilyen információt nem sikerült szerezni.

Az első valóban jelentős magyar művész, akit Bayreuthba hívtak, Székelyhídy Ferenc volt, aki 1911-ben és 1912-ben három apróbb szerepet (Froh, Vogelgesang, I. grál lovag) alakított. Az ifjú tenoristát, pályafutása elején, a nagysikerű operaházi debütálása után évvel hívták meg. Székelyhídyre is kevesen emlékeznek már, noha a budapesti Operaháznak hosszú évtizedeken keresztül - 1909 és 1945 között - volt köztiszteletben álló vezető művésze. Jogászként diplomázott, majd Kolozsvár polgármesteri titkára és tiszteletbeli főjegyzője lett. Énekelni – a legendás Farkas Ödöntől – kizárólag kedvtelésből tanult. Nehezen sikerült rávenni a pesti próbaéneklésre és a pályamódosításra. Hunyadi Lászlóként debütált az Operaházban, melynek kivételes stílusérzéke és muzikalitása folytán 35 éven keresztül vezető lírai tenorja volt. Operai szerepei mellett neves oratórium-szólista és a magyar zene elkötelezett híve. Kodály Psalmus hungaricusának tenorszólóját is ő énekelte az 1923-as ősbemutatón.

Schorr Frigyes a nagyváradi kántor fiaként indult, hogy Friedrich Schorrként a világ egyik legismertebb és elismertebb basszbaritonjaként New Yorkba fejezze be életét. 1925-ben hívták meg először Bayreuthba, hogy aztán egészen 1931-ig egyedül ő alakíthassa a Ring három darabjában Wotant, a főisten. A törvények értelmében később természetesen nem léphetett fel Németországban. Hogy ez neki, vagy a rajongóinak volt kellemetlenebb, azt a történelem már eldöntötte.

Siegfried Wagner vezetésének éveiben – azaz 1908 és 1930 között – volt a legtöbb nyáron kihalt a Festspielhaus környéke, ebben a 22 évben mindössze tíz szezont tudtak megtartani. Az 1930-as évad legizgalmasabb előadásának a Tannhäuser ígérkezett, melyet utoljára 1904-ben játszottak. „Eretnek” gondolatként, először az Ünnepi Játékok történetében egy nem német karmestert hívtak meg a mű betanítására, hanem az olasz Arturo Toscaninit. Ez a tett – ma már érthetetlen módon – az akkori bayreuthi körökben is jelentős felháborodást keltett. Még kellemetlenebb volt szembesülni azzal, hogy a maestro a partitúrára hivatkozva javítja ki a zenekar évtizedes berögzült hibáit. A Siegfried által rendezett produkció nyitás lehetett az akkori „kortárs” operajátszás felé, hiszen például a Bacchanália beállításához az akkor Berlinben működő magyar származású mozgásművész-koreográfust, Lábán Rudolfot kérte fel. Az eredmény megosztotta a korabeli kritikát. Az egyik oldal szerint Lábán megragadta a csodálatos zene lényegét, a másik úgy vélte, egy stilisztikai szörnyszülöttet láthattak. Akárhogy is, Lábánt a következő évben ismét felkérték a Wagner fesztivál koreográfusának.

Az 1930-as Tannhauser produkció zárójelenete

A produkciónak – mely az egyik első előadás volt, amit élőben rögzítettek, s a mai napig cd-n forgalomban van – két másik magyar résztvevője is akadt. A címszerepet Pilinszky Zsigmond, Walter von der Vogelwidét öccse, Géza - Geza Belti-Pilinszky néven – énekelték. Pilinszky Zsigmond – a költő nagybátyja – fiatalkorában harangöntőnek készül, majd mégis az éneklés mellett dönt. Az Operaháznak – ahol ifj. Ábrányi Emil Don Quijote című operájának címszerepében aratta első jelentős sikerét – csak rövid ideig maradt tagja, de vendégszerepelni a II. világháborúig majdnem minden évadban visszajárt. Elsősorban Wagner-tenorként volt ismert, de énekelte Hunyadi Lászlót, Bánk bánt és Sámsont is. Tannhäusert a következő évben is ő kelthette életre. Gézáról sokkal kevesebb adat maradt ránk, 1920 és 27 között Pesten énekelt kisebb szerepeket, az éneklés mellett zeneszerzéssel is foglalkozott, Budapest bei Nacht című száma a maga idejében kedvelt gramofon sláger volt.

Siegfried Wagner 1930 júliusában a próbák alatt infarktust kapott, így a 22-i nagysikerű Tannhäuser bemutatón sem vehetett részt. Augusztus 2-án hunyt el, 61 évesen. A fesztivál vezetését özvegye, az ekkor 33 éves energikus angol Winifred vette át. Erről a korszakról néhány éve Magyarországon is megjelent egy csodálatos könyv, Brigitte Hamann Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth című olvasmányos és részlet gazdag munkája.

1933-ban még egy magyar énekesnő debütált Bayreuthban, Szánthó Enid. A művésznő Pesten tanult, de egyből Bécsbe szerződött, ahol 1928 és 39 között a Staatsoper tagja volt. Operaházunkban mindössze kétszer énekelt 1935-ben, A trubadúrban és A Rajna kincsében. Az Európa-szerte keresett alt 1939-től New Yorkban élt, és egyike azon honfitársainknak, akik a Metropolitanben is bemutatkozhattak. Bayreuthban 1930 és 37 között visszajáró vendég volt, fellépett A Rajna kincse és a Siegfried (Erda), A walkür és Az istenek alkonya (Waltraute, I. norna), és a Parsifal (6. viráglány, 1. apród, altszóló) előadásaiban.

Egy évvel később, 1931-ben mutatkozott be Bayreuthban az egyik legcsodálatosabb hangú magyar basszista, Ernster Dezső. Négy szerepet énekelt, a Tannhäuser Reinmarját és a Trisztán és Izolda Kormányosát Furtwängler, és a Parsifal I. grál-lovagját és Titureljét Toscanini vezénylete alatt. Talán jellemző Bayreuth maga nemében páratlan voltára az alább történet. Erstert berlini otthonában maga Winifred hívta fel telefonon egy reggel, hogy felkérje az Ünnepi Játékokon való közreműködésre. A már sikeres énekes kicsinek találta a felkínált szerepeket és visszautasította a lehetőséget. Másnap a Staatsoper intendánsa – és Winifred barátja – Heinz Tietjen kérette a művészt, és kérdőre vonta. Ernster védekezésére, hogy nyarait mindig édesapjával szokta tölteni, a karmester-rendező azonnal meghívatta Bayreuthba a papát is.

Ahogy Németországban egyre jobban elhatalmasodott a nemzeti szocializmus, és ahogy a bayreuthi magánvállalkozás egyre inkább Hitler kasszájától vált függővé, a nem-német művészek lassan eltünedeztek a színlapokról. A háború előtt már csak két névvel találkozunk, Franziska von Dobayéval, aki 1934-ben Woglindét és a 4. viráglányt énekelte. A művésznőről nem igazán sikerült adatokat találni. Annyi bizonyos, hogy nem volt rokona a 30-as 40-es évek népszerű szopránjának Dobay Líviának, és hogy elsősorban Wagner szerepekben lépett fel – Berlinben is. Ő énekelte Irene szerepét 1937-ben a lipcsei világelső Rienzi felvételen. A másik magyar Holndonner Ilonka (1895 Budapest - 1985 Barcelona) szintén Viráglányt énekelt, 1936-ban. A művésznő vélhetően nem alanyi jogon nyert bebocsátást a válogatott együttesbe, sokkal inkább férje révén, hiszen abban az évben a kiváló dán tenor, Helge Roswaenge lépett fel Parsifalként. 

Az elmúlt másfél évszázadban Richard Wagner életművéről könyvtárnyi kötet jelent meg a világ számos nyelvén, talán ő az a zeneszerző, akinek életműve magyarul is a legjobban van dokumentálva. Maga Wagner kétszer járt Pesten 1863-ban a Nemzeti Színházban vezénylete műveit, 1875-ben pedig már saját álomszínházára, Bayreuthra gyűjtött egy Vigadóbeli koncerttel, melyet apósával, Liszt Ferenccel közösen adtak. A korabeli magyar értelmiség fogékony volt művészetére, ennek ékes bizonyítéka, hogy a világon elsők között, 1872-ben Magyarországon alapítottak Wagner Egyesületet. Az ötlet gazdái Mihalovich Ödön zeneszerző, gróf Apponyi Albert és Richter János karmester voltak. Céljaik közé tartozott Wagner zenéjének itthoni megismerése és építési jegyek kibocsátása a bayreuthi Festpielhaus létrejöttének megsegítésére. Apponyi korának egyik legjelentősebb politikusa volt, Mihalovich fejlesztette a Zeneakadémiánkat európai szintre.

 G, mint Gianni Schicchi. A Gianni Schicchi kottájára ez van írva: vígopera egy felvonásban. De mitől lesz valami vígopera? Vajon amit száz – kétszáz éve humorforrásnak tekintettek, mi is annak találjuk-e? Valószínűleg abszolút nem érjük például a barokk operák eredeti humorforrását, a mai ingerküszöbünket nem is ütnék meg. De Papagenóban sem a természet egyszerű hebehurgya gyermekét látjuk, mint ahogyan azt megírásakor gondolhatták. Az olasz vígopera egészen speciális dolog. A commedia dell’are hagyományaiból fejlődött ki. Azokat a karaktereket bontja ki és variálja.

Ez tulajdonképpen egy roppant igazságtalan világ: például A sevillai borbélyban mindenki a furfangos Figarónak és a szerelemeseknek drukkol, végtelenül örül, amikor végül Bartolo doktor pórul jár. Norina és Ernesto házassága elől is alig várjuk, hogy elháruljon az akadály, és Don Pasqualét csak egy pillanatra sajnáljuk meg, amikor pofont kap. Szegény Falstaffon is csak szánakozni és nevetni lehet, ahogy a Temzébe esik, vagy megszégyenítik éjjel az erdőben. Más szögből nézve viszont Almaviva és Rosina, Norina és Ernesto, vagy Fenton és Annuska élete egyszerű és szürke lenne a bajok és a bajkeverők nélkül. S ahogy Falstaff mondja: „… pedig hát az élet úgy mit érne, hogyha én nem adnék bele egy kis fűszert!”

A Gianni Schicchi kicsit más eset. XX. századi opera, ezért a humorforrása is jóval feketébb. Az egyik főszereplő, Buoso Donati, aki útjában van mindenki boldogságának már a függöny felgördültkor halott. Ilyen akadállyal még nem küzdöttek operahősök…

Miről szól a darab? A tehetős Buoso Donati az éjjel jobblétre szenderült. Ám a gyászoló rokonság korántsem úgy viselkedik, mint az elvárható lenne ilyenkor. Ugyan egymást túlkiabálva siratják az elhunytat, de közben fél szemmel mindenki a végrendeletet kutatja. Elindul a suttogó hír: a jámbor Bouso, a kapzsi rokonok helyett vagyonát az egyházra hagyományozta. Őrült keresési verseny indul, melynek nyertese az ifjú Rinuccio lesz. Csak akkor hajlandó átadni a lepecsétel irományt nénikéjének, a fogatlan Zita anyónak, ha az megígéri, nőül veheti szerelmesét, Laurettát, Gianni Schicchi szépséges leányát. A gőgös Zita hallatni sem akar a faluról jött családról, kiragadja unokaöccse kezéből a végrendeletet. A rokonok legnagyobb elképedésére a pletyka igaz, egy fillért sem kaptak. Tehetetlen dühükben még a hullának is nekiesnének, lehurrogják Rinucciót, aki a furfangos Schicchit ajánlja megmentőnek.

A legnagyobb felfordulás közepébe mégis betoppan Gianni, akiért a fiú titokban elküldetett. A rokonok azonnal ki akarják dobni a nagyorrú Schicchit, akinek magának sincs sok kedve a kapzsi társasághoz. A fiatalok kérlelésére végülis mégis átolvassa a végrendeletet, de megoldást nem lát. Végül Lauretta könyörgésére eszébe jut valami. Kiderül, hogy még senkit sem értesítettek jámbor Bouso kimúlásáról, így lehet még egy esélyük. Átviteti a másik szobába a holttestet… ekkor mindenki nagy ijedtére kopognak.

Magister Spineloccio, a doktor érkezik, szeretné megvizsgálni betegét. A rokonok igyekeznek távol tartani az ágytól, ám váratlanul a függöny mögül megszólal Bouso hangja. Megnyugtatja az orvost, hogy remekül van, csak most pihenne, inkább halasszák estére a vizitet. A tudományára büszke doktor távozik, s az ijedt családtagok elé ugrik Schicchi, a hangutánzó. Terve kész: hívják el a jegyzőt, és majd ő végrendelkezik, kinek-kinek kedve szerint. A boldog rokonságot Gianni figyelmezteti a szigorú firenzei törvényre: aki hamisan végrendelkezik, vagy akár csak közreműködik ilyen aktusnál, annak fél kezét levágják, és aztán száműzik. A család lediktálja a nekik járó értékeket, csak három dologban nem tudnak megegyezni, a Bouso-vagyon legnagyobb értékeiben, a signai malomban, az elhunyt csodálatos öszvérében, és a szép firenzei házban. Ennek odaítélését végül a lóruhába öltöztetett Schicchire bízzák.

Megérkezik a jegyző, „Bouso” az elfüggönyözött ágyban marad és rettentően  sajnálja, hogy nem írhatja meg saját kezűleg a végrendeletét, de hát megbénult a keze. A jogi aktus a megbeszéltek szerint zajlik, mindenki megkapja, amire vágyott, még a papoknak is jut öt líra, a levegő is megfagy, márcsak a három érték van hátra. Ezeket az örökhagyó szép sorban legjobb barátjára, Gianni Schicchire íratja. A családtagok ugyan próbálnak tiltakozni, de ekkor Schicchi diszkréten emlékezteti őket Firenze törvényére. Végül Zitának kell kifizetnie a távozó jegyzőt és a tanúkat. A rokonok Gianninak esnének, de ő kikergeti őket a házból, mely immáron az öve. Csak Rinuccio és Lauretta maradnak, akik boldogan csókolják meg egymást. Schicchi a közönséghez fordul: „Mondjátok csak nagy jó uraim, el tudnátok jobban osztani a Bouso örökségét? S ezért a kis huncutságért engem lekergettek a Pokolba. Ám legyen. Dante atyánk el fogja nézni. S ha ma este jól mulattatok, szegény fejemnek megbocsássatok.”

Mitől izgalmas a darab? A Gianni Schicchi valójában igazi morbid opera. Bizonyára nem kell igazolni a darab lassan évszázados népszerűségét, de az talán elárul róla valamit, hogy a híres operarajongó Woody Allen ezt választotta élete első – mindmáig egyelten – operarendezésének, 2008-ban, Los Angelesben. Az egyórás játékidőbe mindent bele tudott sűríteni a pályája csúcsán járó Puccini, akinek ez az egyetlen vígoperája. A nagy rohangálásból csak Rinuccio és Lauretta egy-egy áriája emelkedik ki, ezek viszont azonnal máig elkoptathatatlan slágerek lettek. Már a szerző alapötlete is egyedi és korszakos, miszerint három eltérő műfajú, egymással semmilyen kapcsolatban sem lévő egyfelvonásost – A köpeny párizsi uszály-drámáját, az Angelica nővér jámbor-elfojtott kolostori életét és a Schicchi harsány életigenlését – játszat el egyetlen estén, mint egy Triptichon, azaz hármasoltár darabjait.

Hogy mit kezdhet a színpadra állító a Schicchivel? Keressen egy remek baritont – több énekesnek ziccerszerepe a nagyorrú kópé – egy karmestert, aki összefogja az együttest, és hagyja folyni a játékot. Hogy 1222-be helyezi a történetet - ahogy Puccini eredeti szándéka volt -, az álltok farsangjába, vagy a klasszikus amerikai maffiavilágba, az tulajdonképpen mindegy. Olyan erős és kerek a mű, hogy mindenhogy megél. 

 A rendszerváltozás kezdetben nem érintette jelentősen a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A belépőjegyek még elérhető árúak voltak, a műsor-struktúra változatlan. Lehetőség szerint minden évben szerepelt egy opera, egy operett és egy musical produkció a Dóm téren, rendre felbukkantak néptánc-gálák. Már a 80-as évek közepén erősen megritkultak a színművek, és a „baráti országok” vendégjátékai. 1989-ben Ilosfalvy Róbert és Piti Katalin vitték sikerre a Mosoly országát, Misura Zsuzsa és Daniel Munoz a Turandotot, amiben Altoum császárt a 80 éves Szabó Miklós énekelte. Az 1990-es évad a kor hangulatának megfelelően kizárólag magyar művekből állt. 1992-ben került színre Nagy Viktor Carmen rendezése, mely később fél Európa szabadtéri arénáit bejárta. A premieren az izgalmas fekete szépség Gail Gilmore énekelte a cigánylányt, partnere Mario Malagnini volt. A következő évben hasonló stábbal a másik látványos szabadtéri operát vették elő, az Aidát, mely némileg kisebb díszletekkel a mai napig megtekinthető az Operaházban.

1994-ben a Játékok új nézőteret kapott. A teret egész évben elfoglaló lelátót, csak az előadások idejére felállított, 4000 férőhelyes mobil nézőtérrel cserélték le. Az új nézőteret az Operaházból „kölcsönvett” Kerényi Imre féle Bánk bánnal nyitották meg. Ekkor került bemutatásra Vámos László Otellója, - mely szintén megtekinthető Pesten – a veterán Gianfranco Cecchelével a címszerepben. Az évad szenzációja mégsem az imént említett két opera volt, hanem a Miss Saigon című musical magyarországi bemutatója volt Kerényi Miklós Gábor rendezésében, mely a következő nyáron is visszatért Szegedre. Az Operaház és a Szabadtéri Játékok együttműködésének újabb állomása a 1995-ös Trubadúr, mely szintén megtekinthető Pesten. A következő nyár szenzációja ismét egy musical, a mai napig levehetetlen Elisabeth honi premierje. 1997-ben sokévi kihagyás után ismét látható volt a Háry János Szikora János rendezésében, Kaszás Attilával a címszerepben, megdőlt egy rekord, hiszem harmadik éve egyvégtében játszották az Elisabethet, és ekkor mutatták be Kerényi Miklós Gábor Álarcosbálját. Következő évben az Operaház kölcsönadta Tóth János Cigánybáró rendezését, – meglepő módon az operettek közül Johann Strauss műve a szabadtéri listavezető – és a Hoffmann meséit. A 2001-es szezont Millenniumi – Jubileumi évdara keresztelték. Megszólalt Szörényi Levente mindhárom műve, A fából faragott királyfi Juronics Tamás izgalmas koreográfiájában, a Játékok története során először került színre A kékszakállú herceg vára, Polgár Lászlóval és Komlósi Ildikóval.

2004-ben debütált szabadtéri rendezőként Kesselyák Gergely, aki a Nabuccót állította színpadra, majd az év végén a Játékok művészeti vezetője lett. Ugyancsak ekkor lett Bátyai Edina a várostól független szervezetté vált Szegedi Szabadtéri Játékok és Fesztivál Szervező Kht. igazgatója. Koncepciójuk már a következő évad összeállításakor világosan megmutatkozott, hogy megtöltsék a hatalmas nézőteret, korszerű és látványos produkciókat kell színpadra varázsolni, neves művészek közreműködésével. Ennek jegyében jeles színész-rendezők állíthattak színpadra operetteket, Alföldi Róbert (Csárdáskirálynő), Eszenyi Enikő (Marica grófnő). A Csárdáskirálynő Hercegeként lépett utoljára színpadra Gregor József 2006 nyarán, a következő szezonban Lukács Gyöngyi debütált, Marcia grófnőként, 2008-ban Rálik Szilvia – szintén Szegedi szülötte – itt énekelte élete első Turandotját. 2009. nyarának nagy eseménye volt a Béjart Ballet Laussane vendégjátéka, 2010-ben sokévi kihagyás után Kerényi Miklós Gábor operarendezőként tért vissza.

S az idei jubileumi szezon? Már túl vagyunk Az ember tragédiája felújításán, zajlanak a nagyszerű szereposztásban kiállított Víg özvegy előadásai, visszatér a tavalyi nagysikerű Carmen Mester Viktóriával a címszerepben, augusztusban újra látható lesz a Valahol Európában című Dés musical. Érdemes ellátogatni a fesztivál honlapjára www.szegediszabadteri.hu, ahol egy nagyszerűen feldolgozott, ám nem könnyen kezelhető kronológia is található az elmúlt 80 év előadásaival.

 

„Most, amikor a fiatal, népi demokratikus Magyarország kormányzata, Szeged város tanácsa, a párt támogatásával fölújítja az ünnepi játékokat, nyilvánvaló, hogy a színvonal csak egyenes folytatása lehet, sőt a színpadtechnika, az akusztika, a színpadi világítás hatásainak fejlődése folytán még nagyobb felkészültséggel kell az előadások megszervezéséhez hozzányúlni”

– írta Vaszy Viktor a Délmagyarországban. Húsz év csend után elsősorban az ő kitartó munkájának köszönhetően szerveződött újjá a Szegedi Szabadtéri Játékok. Az akkori Beloiannisz téren először a Hunyadi László csendült fel, 1959. július 25-én. Ekkor készült el a tér végéig húzódó hatalmas fa nézőtér, ami egészen 1994-ig állt. Az előadásokon hazai és nemzetközi kiválóságok léptek fel a helyi erők mellett. Hunyadi László természetesen a város kedvence, Simándy József volt, aki a háború után itt kezdte karrierjét. Az első évben bemutatták a János vitézt Sárdy Jánossal, Házy Erzsébettel, Fodor Jánossal, Gobbi Hildával és Rajz Jánossal, az akkor pályakezdő Szinetár Miklós rendezésében.  Három estén vendégszerepelt a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Opera- és Balettszínház Pugni – Burmejszer Eszmeraldájával, ami tudtommal azóta sem volt látható Magyarországon. Fellépett az Állami Népi Együttes, a Nemzeti Színház Kós Károly Budai Nagy Antal című színművét mutatta be, címszerepben Bessenyei Ferenccel.

1960-ban a Hunyadi mellett bemutatták Farkas Ferenc népszerű daljátékát, a Csínom Palkót, a moszkvaiak egy Jeanne d’Arc balettel vendégszerepeltek, parádés szereposztásban – Básti Lajos, Lukács Margit, Ungvári László – Major Tamás rendezésében került színre Az ember tragédiája. 1961-ben Ilosfalvy Róbert debütál Hunyadiként, először játsszák a Bánk bánt, természetesen Simándyval, a Bolsoj Balett A kővirágot hozza Szegedre. Ekkorra világosan látszott, hogy a hivatalos kultúrpolitika milyen irányvonalat jelölt ki a Szabadtéri Játékoknak. A dolgozó néptömegek pár forintért a magyar irodalom és operairodalom gyöngyszemeiben gyönyörködhetnek (ez nemsokára ki fog bővülni az egyetemes operakultúra mesterműveivel). Ekkoriban a vasút fillérekbe került, így az ország minden tájáról ezrek zarándokoltak el halászlevet és sült kolbászt enni, evezni és napozni egy jót, majd meghallgatni valami emelkedett remekművet. Teljesítették a kitűzött célt, miszerint a város Kelet és Nyugat találkozóhelye lett.

Az 1962-es év szenzációja a fekete bőrű Aida, Margaret Tynes, és ekkor költözik először Szegedre az Operaház balettegyüttese; akik a Párizs lángját adják elő. A következő nyáron mutatják be a Pesten sikert aratott Erkel-opust, a Brankovics Györgyöt, A cigánybárót, A trubadúrt nemzetközi szereposztásban és játszanak először Shakespeare-t, a Szentivánéji álmot.  1964 újabb Farkas Ferenc bemutatót hozott, a Vidróczkit, és színre kerül Honegger látványos Johannája,  valamint A fából faragott királyfi, Eck Imre koreográfiájában. A következő nyár legmegdöbbentőbb eseménye a West Side Story amerikai közreműködőkkel. 1966-ban szerepel először a Szabadtéren a Faust és a Grúz Állami Opera- és Balettszínház, 1967-ben Vámos László legendás Hamlet rendezése Gábor Miklóssal és a Don Carlos, melyben először lépett fel Gregor József, V. Károlyként. Következő évben a lettek hozták A hattyúk tavát, az Aida balett-betétjének szólistája pedig az ország szexbálványa, Medveczky Ilona volt. Meglepő módon 1969-ig kellett várni, hogy színre kerüljön a Carmen, 1970-ben szólalt meg újra a Parasztbecsület, - ezúttal természetesen a Bajazzók testvérdarabjaként – a következő nyáron a Borisz Gudunov – Nikolai Gjuzelevvel a címszerepben, és Seregi egyik legnépszerűbb balettje, a Spartacus.

1972-ben a bolognai Teatro Communale vendégszerepelt az Otellóval, a Rómeós és Júlia főszerepeiben két ifjú színész, Kalocsay Miklós és Kútvölgyi Erzsébet mutatkozott be. A következő nyáron a Belgrádi Opera volt Szeged vendége, ők az Igor herceget és a Normát hozták, Pestről a Porgy és Bess érkezett. 1975-ben először csendül fel a Fidelio, következő nyáron Nabucco. 1978-ban szerepel először Katona József Bánk bánja a Szabadtérin, a címszerepben természetesen Bessenyei Ferenccel, aki előző évben Lear királyt alakította. A nyár szomorú eseménye, hogy az augusztus 5-ei Hunyadi László előadás volt Vaszy Viktor utolsó nyári vezénylése. Az újjáalapító-karnagy nem kevesebb, mint 76 estén állt kint a zenekar előtt. 1979-ben egy ifjú szegedi lány mutatkozott be A végzet hatalmában, Tokody Ilona, partnerei Ilosfalvy Róbert, Szergej Lejferkusz és Gregor József voltak.

Szeged legnépszerűbb basszistája a következős nyáron parádés lehetőséget kapott, a szabadtérre nem igazán való Falstaff címszerepében lubickolhatott. Az 1981-es nyár nagyszabású vállalkozása volt az Ivan Szuszanyin előadása Vagyim Milkov rendezésében, aki jópár évvel később a pesti Pikk dámát színpadra állítja majd, a címszereplő Jevgenyij Nyeszterenko. 1983-ban a leningrádi Kirov Balett a Giselle-lel és gálával vendégszerepel. 1984 nagy szenzációja az István, a király. Emellett eltörpül az a véleményem szerint fontos vállalkozás, hogy sok évtized után elővették Kacsoh Pongrác elfeledett operettjét, a Rákóczit. A következő nyáron ismét egy szokatlan opera kerül színre, bizonyára Oberfrank Géza sugallatára, A varázsfuvola. Új János vitézt is avat a szezon, az eredeti darabot pop-dal-játék meghatározással játsszák, Varga Miklóssal a címszerepben. A következő évben újabb rockszínházas produkció érkezik, a Jézus Krisztus Szupersztár, az operát a Tosca képviseli, Dénes Zsuzsannával a címszerepben. 1987-ben nyílik meg az Újszegedi Szabadtéri Színpad. A Tisza túlpartján főleg prózai előadásokat játszanak és könnyűzenei koncerteket tartanak a párszázas nézőtér előtt. Már az előző nyáron is bemutattattak kamaradarabokat a Városháza udvarán. az 1988-as Don Carlos produkciót Ruszt József rendezte, a főszerepekben olyan ifjú  olasz énekesek léptek fel, mint Francesco Ellero d’Artegna és Marcello Giordani.

 „Amikor a Templom téri építkezés állványai még álltak, Klebelsberg fantáziájában felbukkant az ötlet, hogy a gyönyörű zárt téren szabadtéri előadásokat lehet rendezni. Az ötletet a salzburgi játékok adták, de gondolt a veneziai és a veronai hasonló törekvésekre is. A gondolat nagyon egészségesnek bizonyult: az egyetemi és az egyházi épületekből nyújtott foglalat, a fogadalmi templom hatalmas bejárója és égbe menő két tornya eszményi szabadtéri színpadkeretet alkottak. 1931 májusában egyik cikkében Klebelsberg már azt is jelentheti, hogy egy nemzetközi társaság ajánlatot tett a szegedi játékok megrendezésére… 1931 májusában miniszteriális bizottság döntötte el Voinovich Géza Magyar Passiójának színrehozatalát.”

Olvashatjuk Huszti József: Gróf Klebelsberg Kuno életműve című 1942-es könyvében.

Szeged városának jelentősége a Trianon által megcsonkított Magyarország lassú feléledésével növekedett meg. Az elcsatolt erdélyi központok – Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Brassó - „helyére” dél-keleti bástyaként erősítették meg. A háború utáni nemzeti kultúrfölény eszméjének talán legjelentősebb haszonélvezője lett a Tisza parti város. 1930. október 24-én szentelték fel Klebelsberg Kunó – a legendás vallás- és közoktatásügyi miniszter – büszkeségét, a szegedi Fogadalmi templomot és a Dóm téren az árkádok alatt a Nemzeti Emlékcsarnokot. A következő nyáron, pontosan 1931. július 13-án gyúltak ki először a fények a Dóm téren ácsolt nézőtéren. Ekkor a kor jeles közéleti személyisége, Voinovich Géza kormányfőtanácsos színműve, a Magyar Passió került színre. Az előadás a pesti Nemzeti Színház márciusban bemutatott előadásának volt látványosan kibővített változata, melyet Heveri Sándor rendezett, a főszerepekben honi színjátszás kiválóságai voltak láthatók, Lehotay Árpád és Cs. Aczél Ilona vezetésével.

1932-ben, nagyobb nézőtér hiányában, Offenbach Szép Helénáját a Tisza-parti Stefánia sétányon mutatták be. Azután 1933 júliusában a helyi katonaság a Dóm téren felállított egy 2500 ülő- és 2000 állóhelyet magában foglaló nézőteret. Innen számítható a Szegedi Szabadtéri Játékok tényleges megszületése. Ekkor volt az első Ember tragédiája széria, ekkor a legendás szegedi direktor, Hont Ferenc rendezésében, Nemzeti színházi színészekkel. A következő évi Tragédiát Bánffy Miklós és Oláh Gusztáv neve fémjelzi, Lehotay Árpád, Tőkés Anna és Csortos Gyula főszereplésével. A következő nyáron kerül sor az első operaelőadásra, a Parasztbecsületet adják részben olasz énekesekkel, az előadást maga a szerző, Pietro Mascagni vezényelte. Az este másik felében Hubay Jenő háború előtt népszerű egyfelvonásosát, A cremonai hegedűst játszották. Ugyanebben az évben egy különleges helyszínen, az újszegedi uszoda viziszínpadán adták elő Ercole Luigi Morselli: Glaukos című színművét. 1936-ban a szokásos Madách mű mellett Herczeg Ferenc Bizánca volt műsoron, és a szabadtéri játékok történetének első operettje, a János vitéz. Az előadást egy 22 éves szegedi karmester, Fricsay Ferenc vezénylete, a főszereplők Palló Imre és Réthy Eszter voltak. 1938-ban láthatta először a Dóm tér közönsége a Háry Jánost Nádasdy Kálmán rendezésében, az ősbemutató szereplőivel, Palló Imrével és Nagy Izabellával. Ugyancsak ekkor csendült fel először a Turandot, címszerepben Gina Cigna-val. Az 1939-es a háború előtti utolsó szegedi nyár, melynek szenzációja az Aida. A szezon repertoárjába bizonyára nem tudatosan, de mindenképpen jelképesen ismét bekerült a Magyar Passió.

 A neves olasz tenor Giovanni Zenatello érdeme, hogy Verdi szültésének centenáriumán egészen különleges helyszínen, a Verona főterén évszázadok óta kihasználatlanul álló 25 ezer férőhelyes Arénában először rendeztek operaelőadást. Természetesen – már akkor is – az Aida került színre. Ma, amikor a nyári fesztiválokra és a szabadtéri előadásokra az évadok természeteses meghosszabbításaként gondolunk, nehéz elképzelni, milyen szokatlan ötlet is volt ez akkoriban. Az 1913-as megnyitón és az első évad további hét előadásán maga Zenatello énekelte Radames szerepét. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, a követező évadban tíz estén a Carmen volt műsoron. Aztán jött a világháború és 1915 és 1918, valamint 1940 és 45 között hallgattak a múzsák az évezredes kőrengetegben. A lassan évszázados hagyomány ma is él, az idei fesztivál, ami néhány napja kezdődött, már a 89-dik.

Verona ugyan nem a magyar művészek jelentős állomása, de azért érdemes végignézni, kik léptek fel az elmúlt évtizedekben, az Arénában. A sort egy „tiszteletbeli magyar”, a Verona szülötte Sergio Failoni (1890 - 1948) nyitja. Failoni Milánóban debütált karmesterként 1921-ben, majd 1928 és 1948 között a budapesti Operaház meghatározó dirigense volt.  Az Arénában meglepő módon a Parsifallal (!) mutatkozott be 1924-ben, majd ugyanabban az évben vezényelte az Andrea Chénier-t is, 1925-ben Rossini Mózesét és a Giocondát, 1932-ben Az álarcosbált, 1933-ban a Lohengrint, 1938-ban a Tannhäsert. A II. világháború után visszatért, és 1946-ban négy Traviatát és hat Aidát vezényelt, ez volt Mario del Monaco bemutatkozása Radamesként. A következő évadban már nem lehetett jelen, amikor New York-i felfedezettje, Maria Callas berobban az olasz operaéletbe, Giocondaként. Az 1938-as Tannhäsert – bizonyára Failoni ajánlatára – Oláh Gusztáv rendezte, Vénuszt pedig Némethy Ella énekelte a három előadásban.

Majdnem két évtizedes szünet után bukkanunk a veronai krónikában magyar névre, 1957-ben Nádasdy Kálmán rendezte a Carment parádés szereposztásban, Fedora Barbieri, Franco Corelli, és Ettore Bastianini főszereplésével. Ezután a „disszidensek évtizedei” következtek, kizárólag hazánkat elhagyott énekművészek léptek fel Verona csillagos ege alatt. A nagyszerű tenor, Kónya Sándor 1963-ban négyszer énekelte legendás szerepét, a Lohengrint, az Olaszországban letelepedett Kozma Lajos 1970-ben Händel Messiásában éneket, majd 1976-ban Edgardót a Lammermoori Luciában, Peskó Zoltán 1982-ben hat Otellót vezényelt Vladimir Atlantov, Kiri te Kanawa és Piero Cappuccilli főszereplésével. Ez az előadás szerencsére már hozzáférhető dvd-n, ugyanúgy, ahogy Maron Éva 1984-es bemutatkozása a Tosca címszerepében. A művésznő később Turandotként tért vissza, 1988-ban és 1995-ben. Budai Lívia 1988-ban három Amnerist énekelt, Ács János pedig 1993-ban egy Traviata előadást vezényelt.

Az utóbbi években két mezzoszopránt látott vendégül Verona, Komlósi Ildikó 2006-ban a Gioconda Lauráját és a Parasztbecsület Santuzzáját énekelte, 2008-ban Carment, 2010-ben pedig Amnerist. Tavaly debütált Ulbrich Andrea Azucenaként, idén július 9-től hét előadásban a Nabucco Fenenájaként mutatkozik be.

Az Arénában az operák táncbetétei mellett időnként néhány balettet is bemutatnak. A Rómában élő jeles koreográfus, Milloss Aurél két művét is játszották, 1948-ban a Bolerót, 1954-ben egy balett-eseten szerepeltek koreográfiái. Susanna Egri, aki több mint 60 éve Torinóban él és alkot először 1969-ben táncosként debütált, majd pár év kihagyással, 1982-től a mai napig az ő koreográfiájában kerül színre az Aida balettbetétje. Szintén az Aidában, Ugo dell’Ara-változatában táncot 1969-ben együtt a magyar táncélet akkori két meghatározó férfitáncosa: Fülöp Viktor és Róna Viktor. Kovács Rozália a milánói Scala balerinája 1972-ben Cranko Rómeó és Júliájában a Három cigánylány egyikét, Judith Eger a Bejárt-együttes tagja, 1975-ben a IX szimfóniában lépett fel. Az Aidában sorra léptek fel magyar táncosnők: Pongor Ildikó 1982-ben, Szőnyi Nóra 1983-ban, Balogh Adrienne 1990-ben és Volf Katalin 1994-ben. Vámos György 1993-ban az Aréna hatalmas színpadára alkalmazta saját Spartacus koreográfiáját.

Meglepő módon egyetlen magyar vonatkozású zenekari estre is sor került, a Rádiózenekar Lehel György vezényletével 1970 nyarán koncertet adott Verona „téli színházában”, a Teatro Filarmonicoban.

Az Aréna honlapja megtekinthető itt.

 F, mint Faust. Ha hihetünk a statisztikáknak, Gounod operája az 1859-es párizsi ősbemutatója után több mint száz évig minden idők legnépszerűbb operája volt. A francia mester nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Goethe hatalmas színművéből készíttetett operát. Két dologban kereshetjük az opera népszerűségének titkát. Az emberek már másfél évszázada is kedvelték a jó történteteket. Ahogy most leemeljük kéthavona a polcról valamelyik kedves filmünket dvd-n, ugyanúgy szerette a korabeli néző visszanézni kedvelt és ismert történeteit. A Faust erre tökéletesen alkalmas: cselekménye közismert és nem túl bonyolult, melyet fülbemászó dallamok kísérnek. Olyanok, amiket a jóházból való kisasszonyok már egyéves zongoratanulás után is sikeresen pötyögtek. Az opera sikerének másik a nagyszerű szerepekben rejlik. Gounod három olyan főszerepet kreált, ami minden énekes ziccer-szerepévé válhat. A termékeny szerzőnek egyetlen mesterművet sikerül alkotnia. A Faust leginkább egy párizsi macaronra emlékeztet: édes ízorgia, habvarázs, némi krémmel.

Miről szól a darab? Faust, az öreg tudós megcsömörlött az élettől. Istentől nem érkezik kérdéseire válasz, ezért végső elkeseredettségében a Sátánt szólítja. A hívó szóra – megdöbbentő módon – a kandallóból előtoppan egy jól öltözött úr, Mefisztó. A tudós menekülne, de az ördög ügyesen hatalmába keríti, megmutatja neki egy szépséges lányka, Margit képét. Faust bevallja: szeretne megint fiatal lenni. Mefisztónak mi sem könnyebb, szempillantás alatt daliás ifjúvá varázsolja, ám előtte aláírat vele egy szerződést, miszerint a Földön ő szolgálja Faustot, de a pokolban megcserélődnek a szerepek.

A német kisváros mindennapi forgatagában csak Valentin, Margit bátya gondterhelt. Szüleik meghaltak, és most, hogy hadba kell vonulnia, nincs kire bíznia a húgát. A kamasz Siebel, aki rajong Margitért, megígéri, hogy a lány gondját viseli. A kocsmában megjelenik Mefisztó, és mindenkit megbűvöl. Az akadékoskodó Valentinnek megjósolja, hogy párbajban fog meghalni, Siebelt pedig megbabonázza, ha hozzáér egy virághoz, az menten elhervad. Amikor Margiton kezd gúnyolódni, Valentin kardot ránt, ám Mefisztó intésére a vas kettétörik. A pengéjénél megfogott kard keresztet formál, ezzel a jellel sikerül a város ijedt lakóinak megfutamítani a sátánt. Az ifjú Faust a főtéren nézi a táncolókat, amikor Margit kilép a templomból. Megszólítja, de a lány megriad a szép szavaktól és hazasiet.

Margit kertjébe több hívatlan látogató is érkezik. Először Siebel rak egy csokrot az ajtaja elé, majd a Mefisztó által felbujtott Faust helyez egy doboz ékszert a küszöbére. A lány hazaérkezik és fonni kezd, de a gondolatai elkalandoznak… Megtalálja a ládikót, enged a csábításnak, magára ölti az ékszereket és egy tükörben felfedezi önön szépségét. Ekkor kapja rajta a szomszédasszonya, Márta. Magyarázkodásra nincs idő, mert betoppan Faust és Mefisztó. Amíg az ördög a kikapós asszonyságot szórakoztatja, Faust és Margit végre kettesben beszélhet a szépséges kertben. A fiú meghátrál a lány tisztasága előtt, ám Mefisztó tanácsára kihallgatja amint Margit éjszaka megvallja érzelmeit. Faust nem tudja türtőztetni magát, berohan a lányhoz.

Margit retteg a tette következményeitől, ezért templomba megy. Megnyugvás helyett Mefisztó a fejére olvassa bűneit.

Visszatérnek a katonák, Valentin Siebeltől tudja meg, mi történt a húgával. Éjjel Faust, Mefisztó által kísérve szerenádot ad Margitnak. A lány helyett testvére nyit ajtót, és párbajra hívja húga megrontóját. Faust kénytelen kiállni, de a sátán most is segít, s könnyedén leteríti a katonát. Valentin utolsó szavaival megátkozza a húgát.

Mefisztó, hogy feledtese Fausttal a balul sikerült földi kalandot, leviszi őt a Walpurgis-éjre. Sorra elevenednek meg az ókor letűnt szépségei és lejtik el csábtáncukat, de Faust nem tud szabadulni Margit emlékétől. Azt vizionálja, hogy megölte gyermeküket és börtönbe zárva vár rá. Mefisztó nem tudja visszatartani a lelkiismeret furdalástól gyötört ifjút.

A vízió valóság, Margit megbomlott elmével várja az ítéletet. Faust megpróbálja kiszabadítani a lányt, de amikor az megérzi a sátán közelségét, mégis marad. Margit feje porba hull, de az Ég megbocsát neki. Faust Mefisztót követve elindul a pokolra.

Mitől izgalmas a darab? Kevés operát lehet találni, amiben ennyi sláger van egy rakáson. Nem csoda, hogy már a lemezgyártás kezdetén 1906 és 1916 között a kor legnagyobb sztárjaival, - a címszereplő természetesen Enrico Caruso – rögzítették a darab keresztmetszetét.

A Faust 100 – 120 éves ragyogása már a múlté. Jóval túlélte a francia nagyoperák, Meyerbeer és társai fénykorát. Azokat a II. világháború után már nem vették el, Gounod opusa pedig csak az elmúlt húsz évben tűnt el a színházak műsoráról. Ám míg azok – A zsidónő, Hugenották, A próféta, Tell Vilmos, stb. – mostanában felbukkannak fél évszázados techalálukból, jelentős sikereket aratva, a Faust csak időnként kerül elő egy-egy kiemelkedő művész kedvéért. Talán pont ez lehet az utóbbi évek mellőzésének az oka, amíg mondjuk 50 éve legalább tíz jelentős basszista volt a világon, akik örömmel mutogatták egyedi és csodálatos alakításaikat világszerte, ma nagyon nehezen tudunk akárcsak egyet említeni. A Faust ugyanis énekes-központú opus, a rendezőket nem különösebben hozza manapság lázba.

A Fausot valaha a hit diadalaként értelmezték a gonosz fölött. Ma már egyáltalán nem ilyen egyértelmű a képlet. Hol vannak már a naiv szőke copfos Margitok, és Faust is egy ráncfelvarrással és némi hajfestékkel jóval kisebb befektetéssel elérnék az ifjúság varázsát. Ma valószínűleg egyetlen figura életképes, Mefisztó, a kifogástalan öltönyös úriember, aki fölényesen vágja az ámuló sokaság szemébe: Eladó az egész világ!