Bécsben is az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet játszott produkciója a Traviata. Több mint egy emberöltő óta futott Otto Schenk kellemesen kopott rendezése, mely Békés András 60-as évekbeli pesti előadásához volt hasonlatos. A legnagyobb sztárok fordultak meg benne, hiszen, ha a művész repülője délután négykor landolt Schwechaton, még mindig kényelmesen beérkezett a Ring Strasséra, s az előadás kezdetéig a nyugalmas kávézáson kívül még egy jelmezpróba is belefért az idejébe. Ennek az időutazásnak is vége, hiszen, Dominique Meyer igazgató úr – igen helyesen – 2011 októberében lecserélte a Staatsoper porfogóját.
Az Aix-en-Provance-i Fesztivállal közös produkció rendezője, Jean-François Sivadier (1963) eredetileg színészként kezdte a pályafutását, de 1997 óta színházi rendezéssel is foglalkozik. Eddig két zenedrámát állított színpadra, a Pillangókisasszonyt (Lille, 2004) és a Wozzecket (2006). Az opera műfaja több olyan próbatét elé állítja a próza felől érkező alkotókat, melyeket nem mindig sikerül megugrani. Például maga a folyamatos „kísérőzene”, s az emiatt számunkra evidens kötött tempók, a zene miatti húzások nehézsége, az operák dramaturgiai sajátosságai, az énekesek és a színészek fizikai terhelhetősége miatti különbség, vagy akár a kórus léte. Nem tudom, hogyan érvényesülhetett Sivadier rendezése a kellemes dél francia nyárban, de a Staatsoper hatalmas színpadán egészen kiábrándítóan hatott. Az imént vázolt buktatók közül egyet sem sikerült megoldani. A színpadra állítás – rendezésnek nevezni nagyzolás volna – alapgondolata szerint valakik valakikkel valahol valóságshow-t játszatnak. Hogy ki a játékmester, mért történik mindez, mikor ki szerepel a történetben, illetve csak csámborog civilként a játéktérben, azt nehéz eldönteni. Az ötlet kissé lejárt lemez, talán a Jézus Krisztus Szupersztár című 1973-as amerikai filmben láttunk először hasonlót. Sivadier egy interjúban mindezt szándékként tűnteti fel, hogy a nézőnek legyen min gondolkodnia. Lehet is, de talán frappánsabb lett volna tisztességesen lerendelkezni a darabot, vagy gondolni róla bármit. A színpadon lévőknek is nehéz dolguk van, ugyanis a szinte teljesen üres térben jeleneteik alatt gyakorlatilag végig székeket kell hurcolászni egyik alakzatból a másikba – hogy miután letették őket, ne szülessen meg semmilyen jelenet. Nincsenek világosan rajzolt karakterek, emberi kapcsolatok, vagy szituációk. Márpedig a Traviata – mint színpadi művek jórésze – pont ezekről szól. Violetta és Alfred például nem tud mit kezdeni egymássa, hiszen sosem világos, hogy szeretik-e egymást, vagy csak eljátszák az érzelmeket. ezért egymás helyett inkább szertehagyott ruhadarabjaikhoz kötődnek: a kurtizán szoknyájához, illetve a fiú zakójához. S ahogy az a tehetetlenségüket érző rendezőknél lenni szokott, Sivadier is igyekszik érdekes mellékszereplőkkel dúsítani a történetet. Bécsben Annina, Violetta szobalánya és egy valóságshow asszisztens-ügyelő (?), vagy ahogy a pornóiparban hívják, felszopó, asszisztálja végig azokat a jeleneteket, ahol semmi dolguk sincs. A fiú például a főhősnő utolsó áriája alatt egy szivaccsal próbálja lemosni a hátfalról az előző jelenetben felírt, egyébként teljesen értelmetlen krétairkát: Violetta Traviata.
Ilyen a nemlétező világban az énekesek sem könnyű helyt állniuk. A Pesten sem ismeretlen Charles Castronovo megnyerő fiatalember kellemes hanggal, de sajnos nem több ennél. Nem izgalmas amit csinál, hisztériás jelenetei, földön fetrengései csak tartalom nélküli pózok. Az idősb Germont-ot Fabio Capitanucci kelthette volna életre. A leginkább Bud Spencerre (Az angyalok is esznek babot, Akit Buldózernek hívnak, Banános Joe) hasonlító világoskék öltönyös művész mintha maga sem értette volna, hogyan is került Kellékországba. A közönség sem. De a főszereplők közül őt legalább megkímélte a lábfetisiszta rendező, hogy cipőjét lekapja és kicsit megnyomkodja fáradt talpát.
A Traviata előadások másfél-évszázados sikere mégis egyetlen tényezőn áll, vagy bukik, Valery Violettán, a tbc-s kokotton. Nyilván az egész projektet Natalie Dessay-re építették, aki nemrég bővítette repertoárját a szólammal. A számítás itt bevált. A néhány éve hangszalagcsomó műtéten átesett 47 éves koloratúrszoprán természetesen most is egészen egyedi alakítással örvendezteti meg a nézőket. Ha vokálisan tagadhatatlanul is voltak problémái, sokkal kevesebb, mint számítani lehetett rá. Dessay azon ma már ritkaságszámba menő énekművészek egyike, aki érezhetően kottából és nem mások felvételeit hallgatva tanulja meg a szerepet, ezáltal vokális megoldásai mindig egyediek, s néha egészen káprázatosak. Nagystílűen át szoktunk lépni azon a tényen, hogy a Traviata mennyire francia történet; kizárólag egy párizsi felvilági hölggyel történhetett meg. Dessay emberemlékezet óta az első jelentős francia énekesnő, aki birtokba vette a szerepet. Nemcsak ösztönös zsenialitása teszi alakítását egyedivé, hanem az a tény is, hogy rendelkezik azzal a meghatározhatatlan plusszal mely alapján minden parisienne-t kiszúrunk a tömegben. Sivadier a jelmez és szőke paróka alapkán egyfajta Marilyn Monroe storyt szeretet volna kreálni Violetta kálváriájából. Dessay természetesen nem akar szép vagy hódító lenni. Csillámport szóró egérke, aki viseli a sztárlétet. „Akinek kell a testem, megkaphatja.” – ez lehet a jelszava. Az első két felvonásban mintha csak megtörténnének vele a dolgok, ő csak kívülről szemlélné a saját sorsát. Az egész alakítás, csak visszafelé, a III. felvonás ismeretében érthető meg. Ott végre elfogytak a rendezői ötletek, Dessay magára van hagyva, lekerül róla a szép ruha, a smink és végül a paróka is. Egy elevenen szétmálló riadt, hitetlen húsdarab marad belőle. Előtte se nagyon volt más, csak jól volt felöltöztetve. Pont, mint a mai próbababa egyéniségű tízperces celebek.
A bécsi Staatsopernek van még egy verhetetlen fegyvere, a zenekara. A felújítást Bertrand de Billy vezényelte, precízen, feltárva a partitúra legrejtettebb oldalait is, nem engedve elfolyni a szentimentalizmusba hajló részeket sem. A mű természetesen húzások nélkül szólalt meg, s csodák csodája, egyetlen felesleges hang sem volt benne. Az áriák mélyebbek és értelmesebbek lettek, nem tűnt egy perccel sem hosszabbnak az előadás. Lehet, hogy Verdi mégsem véletlenül vetette így papírra a műveit.
Hat előadás ment le októberben, melynek egyetlen valódi értéke Natalie Dessay Violettája volt. A művésznő elutazott a császárvárosból, de a Travitata továbbra is műsoron marad, kevésbé jelentős egyéniségekkel. Kíváncsian figyelem, hogy az operájukra oly kényes bécsiek hány érdektelen premiert néznek még el a színház másfél éve regnáló vezetésének.
