Verdi – egy falusi kocsmáros fia – szinte valamennyi darabjában ott lappang a politika, mely azokban az izgalmas időkben minden olasz gondolkodót és felelősségteljes polgárt izgatott. Az emberi sorsok mögött-mellett mindig érdekelte a komponistát a világ és annak mozgatórugói. Hogy az ősbemutatók idején mit jelentettek az énekelt mondatok, pontosan nem tudhatjuk, itt és most nem is fontos, az számít, hogy az adott mű, ma milyen hatással van ránk. A Simon Boccanegrát tartják a Don Carlos mellett Verdi leginkább politikai darabjának. Ez igaz, de talán nem egészen úgy, ahogy az elemzők állítják. Ugyanis általában egyfajta olasz Hovanscsinaként tekintetnek a műre, ahol a patrícius-plebejus pártharc áll a középpontban. A darab szerintem egy mostanában számunkra fontosabb folyamatot is ábrázol, hogy hogyan lehet egy egyszerű emberből, akiben a lehetőség se merült fel soha, királyt csinálni, majd hogyan boldogul ebben az élethelyzetben uralkodóként és magánemberként.
A cselekmény kezdetén ketten csevegnek – ugyanúgy, ahogy a Rigolettóban, vagy az Aidában – Genova, az akkor hatalmas köztársaság várható sorsát beszélik meg. Az akaratgyenge Pietro úgy tudja, hogy Lorenzót kell megválasztani dózsénak. Ám Paolo agyában új terv született. A pártoktól független fiatal tengerészt, „kalózt”, Simon Boccanegrát látná szívesen a trónon, az „uzsorás” Lorenzo helyett. Szép kilátások. Lorenzo a darab talán legtitokzatosabb szereplője. Nem tudjuk, melyik párthoz tartozik, kinek az embere, a cselekmény legváratlanabb pontjain hivatkoznak rá, de meg sosem jelenik. A plebejusok minden csodálkozás nélkül elfogadják, hogy helyette másra kell leadniuk a voksukat. Pietro és Paolo néhány szóval meggyőzik őket – ahogy ez lenni szokott a mindenkori választások idején. A szabad Boccanegra megdöbben Paolo felkérésén, esze ágába sincs független létet a bezárt palotára és a fojtogató bíborpalástra cserélni. Paolónak – a történet nagy machinátorának – egyetlen érve marad: Simon dózseként legálisan is megkaphatná szerelme és kislánya édesanyja, Maria Fiesco kezét. Hogy a törvénytelen kapcsolat hogyan születhetett, hogyan szerezhette vissza a befolyásos Fiesco lányát, és hogy maradhatott a gyermek Boccanegránál, kideríthetetlen, el kell fogadnunk alapként. Bánattól sújtva lép ki palotájából a nagyhatalmú Fiesco család feje, Jacopo, aki váratlanul elhunyt leányát siratja. A bizakodó Simon várakozásteljesen bolyong a városban, amikor összeakad Fiescóval. Mindketten érzik, hogy sorsdöntő a perc. Boccanegra alázatosan remélt apósa lába elé borul, de minden hasztalan. Az öreg, csak egy feltétellel fogadná el a férfit, ha átadná neki unokáját. Ez azonban lehetetlen, ugyanis az öregasszony, aki elrejtve nevelte meghalt, a gyermek pedig eltűnt. Fiesco nem hiszi el a mesét, és magára hagyja a kétségbe esett apát. Simon erőt vesz magán és bemegy a Fiescók néma házába. Döbbenten fedezi fel bent szerelmese ravatalát. Kétségbeesésre nincs idő: beront a nép és boldogan élteti az önkívületben lévő új dózsét.
Eltelik huszonöt év, - nincs Verdinek még egy operája, ahol ekkora törést engedne meg két jelenet között, kivéve talán A végzet hatalma utolsó két felvonása közt eltelő ismeretlen időt – ezalatt Boccanegra dózse hatalma megszilárdul. Nem nősült meg, kizárólag az rákényszeríttet és okafogyottá vált hivatalának él tovább, a magánembert mélyre temeti. Pártfogóit, Paolót és Pietrót magas hivatalokba ültette, a lázadó családokat amennyire lehetséges, megregulázta. Az Adornókra például le tudott súlytani, de a Grimaldiak mindig önállóak maradtak, sok család kiköltözött a városból Genova környéki birtokaikra. Ennek kitelepített klánnak lett a feje Fiesco, akire vadászik a dózse. Az öreget - aki Andrea álnevet használja - egyetlen dolog élteti csupán, a bosszú. Ebben a gyűlölködésekkel teli ingatag rendbe nőtt fel egy generáció. Fiatalok, életerősek, övék a jövő. Az új világot nekik kell lassan felépíteni, igazuk csakis nekik lehet. Őket képviseli Gabriele Adorno, Verdi talán egyetlen tenorhőse, akivel a komponista nem igazán rokonszenvez. Mintha állandó izzó szenvedélye már-már túlzás lenne, szerelmi lángolása kissé rózsaszín operett-imádat, hősiessége inkább kardcsattogtatás, mint egy majdani vezért küzdelme.
Ebben a világban él egy gyökértelen lány, akit Amelia Grimaldinak neveznek. Gyermekként veszette el az egyetlen embert, akihez igazán kötődött, a dajkáját, s ezt a veszteséget nem tudta kiheverni. Ezért kapaszkodik mindenkibe, aki kedves hozzá: Andreába, akit apjaként tisztel – noha sosem élhette át milyen, ha valódi családi kötelék fűzi valakihez, és Adornóba – aki meghozta számra az első és halálosnak érzett szerelemet. Valószínűleg Fiesco lehetett az, aki a Grimaldi vagyont okosan átmenekítette a kolostorban nevelkedő árva lányra, amikor az utolsó Grimaldi ugyanott elhunyt. Arra azonban semmi utalás sincs, hogy Andrea szereti-e Ameliát, vagy kizárólag a hatalom és a pénzszerzés eszközét látja benne. Nem bánja a lány és Adorno házasságát, hiszen két egészséges hasonló gondolkodású fiatal csak elősegítheti a földalatti mozgalom sikerét. Aztán ebbe az eseménytelen nyugalmas, elvonult készülődésbe váratlan esemény történik:
Váratlanul Boccanegra érkezését jelzik. Fiescónak és Andreának habzik a szája, csak Amelia nyugodt valamiért. A dózse állítólag azért jön, hogy megkérje a lány kezét Paolo számára. A „királycsináló” nyeregben érzi magát, bábja remekül funkcionál, ő pedig kedvére sütögetheti a pecsenyéit. Minek vágyna a trónra? Kiváló neki a másodhegedűsi szerep, ahonnan kedvére játszhat, idealista főnöke háta mögött. A dózse ajándékkal érkezett, megkegyelmez a Grimaldiknak. Őszinte megbocsátás, vagy politikai sakkhúzás? Ezzel akarja megpuhítani a lány szívét, vagy belefáradt a harcba? Amelia mindenestre elfogadja az ajándékot, sőt, cserébe bizalmába avatja az öregedő férfit. Vajon ez egy ártatlan leányszív kedvessége, vagy több annál? Lehetséges volna, hogy Amelia van olyan okos, hogy felmérje helyzeti előnyét? Ha a dózse elé járul, akkor ő van fölényben az ismeretlenül is gyűlölt ellenséggel szemben. Esetleg Amelia is Fiesco betanított embere, vagy a saját játékát játssza? Mindenestre hamar az ujja köré tudja csavarni Boccanegrát. Hitetlen világban élünk. Aztán megtörténik a nagy felismerési jelenet: Amelia hagyja, hogy Simon felismerje benne rég elcsavargott lányát. A férfi tökéletesen átadja magát az évtizedekkel ezelőtt lezárt érzelmeinek, Amelia, tökéletesen asszisztál hozzá. Paolo már nem lehet a férje, ő maga visszamehet a városba, sőt, a dózsepalotába is bejutott.
