Létezett valaha a Zeneműkiadó, aminek az volt az államilag ráosztott szerepe, hogy komolyzenei tárgyú könyveket jelentessen meg. A felső irányítás megszűnésével, a cég Editio Musica Budapest néven kottakiadásra szakosodott, a könyvkiadásban jelentős űrt hagyva maga után. Jó, ha egy tucat valóban fontos-érdekes zenés színházi könyv jelent meg hazánkban az elmúlt húsz évben. Miközben azon siránkozunk, hogy mennyire csökken a komolyzene barátainak száma, mennyire elöregszik a közönség, azt sem ártana végiggondolnunk, hogy hány olyan olvasmányos kiadvány jutott el hozzájuk, ami felkeltheti-fenntarthatja érdeklődésüket.
Évszázadok óta igen keresett olvasmányok a naplók és a visszaemlékezések. Egy-egy korszak neves tanúja, - vagy névtelen statisztája - érdekes, egyedi képet nyújthat akár tudományos, akár bulvár megközelítéssel a letűnt korokról. A Holnap Kiadó jó érzékel, az évadvégi uborkaszezon beálltával jelentette meg Krénusz József (a Metropolitan Opera nyugalmazott nézőtéri felügyelője) memoárkötetét, Negyven év a Metropolitan Operában címmel, melyet Csermák Zoltán szerkesztői segítségével állított össze.
Krénusz – erről talán ő maga sem tud – régóta legendás személyiség a hazai operalátogatók között, mint afféle New York-i Michel Gyarmathy. Hírét ismerték jól a városba látogató magyarok, tudták, hogy mindig szívesen segít a MET küszöbén toporogó honfitársainak. Ahogy rövid életrajzából megtudjuk ’56-os disszidensként érkezett az ígéret földjére, ahol némi kitérő után, az egyetem mellett esti kiegészítő keresetként kezdett el a Metropolitanben jegyszedőként dolgozni. Rövidesen felfigyeltek az ambiciózus fiúra, és idővel ő lett a nézőtér korlátlan ura. Furcsa egy szakma a nézőtéri felügyelőé, sok színházi munkához hasonlóan ezt sem tanítják sehol. Definiálhatatlan, mi kell ahhoz, hogy az ember jó szakember legyen, színház ismeret és szeretet, jó kommunikációs képesség, nyelvismeret. Krénusz ezeknek minden bizonnyal mestere volt, különben nem szolgálhatott volna ennyi eredményes évet a világ egyik legkomolyabb dalszínházában. Irodája – ahogy az egyik fejezetben találóan megjegyzi – „a koreai 38. szélességi fokon”, a színpad és a nézőtér közti demarkációs vonalon fekszik, ő az összekötő kapocs a két világ között. Nemcsak a nézők látogatták problémáikkal, hanem többek között maga Pavarotti is Joe Krénusz híres kávéját itta előadásai szüneteiben.
Természetes, hogy a remek társasági ember, aki négy évtizedet élt az egyik legizgalmasabb operaházban, számtalan emléket halmozott fel. Nagyszerű dolog, hogy most, amikor lassan visszaköltözik Magyarországra, ideje és energiája van, tollba mondja az emlékeit. Végre egy könyv, ami bepillantást enged egy külhoni színház mindennapjaiba, méltó folytatása, kiegészítője Rudolf Bing és Carelli Gábor hasonló témájú régóta csak antikváriumokban fellelhető kötetinek. A kellemes stílusban megírt memoár igazi hiánypótló a hazai könyvpiacon. Krénusz valahol azt mondta, hogy négy kötetet is meg tudna tölteni visszaemlékezéseivel. Becsukva az utolsó oldalt, én is így érzem. Éppen ezért nem mindig értem a válogatás, a szerkesztés alapelvit. Például még sehol sem jelent meg ilyen teljes leírás a MET-ben fellépett magyar és magyar származású művészekről. Ennek a felelősségnek tudatban nem értem, mért nem teljes a lista. Vagy mit keres egy rosszul sikerült beszélgetés a két szerző között a kötet közepén? Negyven év alatt szinte minden jelentős énekessel, aki megfordult New Yorkban találkozott Krénusz, többekkel jó barátságban is volt. Nem egészen világos számomra, hogy mi alapján szentel egy-egy fejezetet az adott művészeknek. Mért került bele valaki, és mért nem emlékszik meg másokról, akik szintén jelentős szerepet játszottak el elmúlt évtizedek operaéletében. S végül kiadványnak nem ártott volna még egy korrektor, gyakoriak és bosszantóak a helyesírási és név elírási hibák. Összességében mégis öröm a szép fotókkal bőségesen illusztrált könyvet lapozgatni, nyári estéken, vagy nyaralás közben igen élvezetes olvasmány!
Leo Slezák, korának egyik legjelesebb hőstenorja nemcsak operaénekesként vált híressé. Miután színpadi pályája véget ért, átpártolt a mozihoz, és több mint negyven filmben kedélyeskedett. Ezen felül a remek humorú művész négy könyvben örökítette meg emlékeit, gondolatait a világról. Ezek közül három kötet jelent meg a háború előtt Magyarországon. Egy nemzedék kacagta végig őket, hírük legendás, de mára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek lettek. Slezák egy fejezetben operaismertetőket közöl – sajátos szemszögből. Korának legnagyobb Lohengrinje az alábbiakban foglalja össze Wagner zenedrámájának tartalmát.
Idén nyáron is megtartotta hagyományos vizsgaelőadását a Müncheni Színiakadémia (
Aki a színpadot választja életcéljául, tulajdonképpen a tudathasadást választja, hiszen énje megsokszorozódik. Reggel például családanyaként elviszi a gyerekét az óvodába, este családját elhagyott Anna Kareninaként vonat alá veti magát. Ha valaki Annaként jár szülői értekezletre, az kínos és mulatságos is egyben. A szerencsés művész életében eljön a pillanat, amikor maga rakhatja le a lantot és válhat vissza „hétköznapi emberré”. A szerencsétlenebbekkel, - okkal, vagy ok nélkül - mások rakatják le, ezzel örök tüskét verve a szívükbe.
.jpg)
E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt 
Vannak énekesek, akiknek nagyságán lehet vitatkozni, de azt mindenki érti és érzi, mitől is voltak jelentős művészek. Egy Saljapinról, vagy egy Callasról lehet azt mondani, hogy modorosak, nem tetszik, amit csinálnak, de azt mindenképpen le kell szögezni, hogy korszakalkotó személyiségek voltak az előadó-művészet történetében. Korunkban – az elmúlt 20 – 30 évben – az ennyire karizmatikus művészek már jóval ritkábbak. Hogy kevesebben születnek, vagy a körülmények nem alkalmasok a nagy egyéniségek kiteljesedéséhez, vagy el sem jutnak odáig, hogy éneklésre adják a fejüket, ez más kérdés. Valaha fontos és jelentős dolog volt a operaműfaj, ma már koránt sem meghatározó.
D, mint Dózsa György. Mert furcsa dolog ez a mi szembenézésünk a saját nemzeti operatörténetünkkel. Átkozzuk a világot, hogy nem kíváncsi ránk, közben nekünk magunknak sincs fogalmunk a saját alkotásainkról. Hogyan is lehetne, ha az elmúlt negyed században, pesti színházban csak a Hunyadi Lászlót, a Bánk bánt, a Dózsa Györgyöt, A kékszakállú herceg várát, a Háry Jánost, a Székely fonót és A vajda tornyát lehetett látni a II. világháború előtti 150 év operaterméséből. (Az azóta elveszett első magyar opera, Czanyuga József Pikkó herceg és Jutka Perzsi bemutatója 1793-ban volt Budán.) Ezt Debrecen megtoldotta pár éve Poldini Farsangi lakodalmával, ami valószínűleg nem véletlenül nem állta ki az idő rostáját. Honnan tudnánk, mit kellene ápolni, elővenni, újragondolni, ha a magyar operák jelentős része 5 -10 előadás után tűnt el az elmúlt két évszázad süllyesztőjében? Félő, hogy jelentős részük okkal, de talán várna ránk pár érdekes kaland például Dohnányi, vagy Hubay opusai között. Prágában, a másodvonalbeli szerzők művei is hozzáférhetők minden nagyobb turistaboltban, míg nálunk a jelentősebb operákból sem készült felvétel az elmúlt 20 évben. Azt már az általános iskolában is megtanítják, hogy Erkel Ferenc volt a nemzeti opera megteremtője, ő írta a Hunyadi Lászlót, - hallgassuk meg a Meghalt a cselszövőt - és a Bánk bánt, - tudjátok, gyerekek, Hazám, hazám. A másik hét operáját – Bátori Mária, Erzsébet II. felvonás, Sarolta, Dózsa György, Brankovics György, Névtelen hősök, István király – jótékony csend takarja. Kolozsvárott az elmúlt években sorra mindet bemutatták, de az előadások csak Erkel szülővárosáig, Gyuláig jutottak..jpg)
Miről szól a darab? 1514-ben Budán II. Ulászló király harci sikereiért nemes rangra emeli 
.jpg)
