A tavalyi Halottak napi blog-bejegyzésemben néhány hajdani jelentős Operaházhoz köthető művész sírját mutattam be Wittmann Árpád fotói segítségével. Ezek közül a legelkeserítőbb állapotban a Kerepesi temetőben nyugvó Sebeők Sári borostyánnal benőtt málló fakeresztje volt. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság is megengedhetetlennek tartotta a dolgot, kitisztította a sírt és egy obeliszket emelt. Az ünnepélyes sírkőavatás - a művésznő születésének 125. és halálának 60. évfordulója alkalmából - 2012. június 26-én, kedden 10 órakor lesz a Fiumei úti temető 33-as parcellájában lesz. A művésznő végső nyughelye tehát megmenekül az enyészettől, de vajon ezen túl mi maradt számunkra? Sebeők Sári az 1910-es – 20-as évek vezető drámai szopránja volt, azé a korszaké, melyről talán a legkevesebbet tudunk, beszélünk. Amikor manapság a „régiekre” hivatkozunk, akiket „sosem feledünk”, akiket hivatkozási alapként kezelünk, nem árt emlékeznünk, hogy évtizedek előtt Sebeőköt is így emlegették, mára pedig nem több, mint egy név, amihez nem kötődik semmi.
Lasztóczi Sebeők Antal tizenegy gyermeke közül a harmadik 1882. április 11-én született, a sátoraljaújhelyi ősi nemesi kúrián, mely ma felújítva várja a látogatókat (a művésznő később finoman négy évvel előre tolta születési dátumát). A néhai ezredorvos közeli sírjánál mostanában valamilyen oknál fogva a helyi Jobbik szervezet tart megemlékezéseket… A széphangú kislányt az ambiciózus édesapa már tizenhárom éves korában felléptette az ezredének ünnepségein. Hangjához és színpadi vénájához már ekkor sem fért kétség. Genetika? Lehet, hiszen rokonságban álltak Pálmay Ilkával és Petráss Sárival, a két kiváló operett primadonnával. A sikereken felbuzdulva a család barátai rábeszélték a doktort, hogy írassa be lányát a pesti Zeneakadémiára. Tanárai Maleczkyné Ellinger Jozefa és Erkel Gyula lettek. Valószínűleg a szülők nem voltak elégedettek Sári előmenetelével, mert három évvel később, 1901-ben átíratták Bécsbe, ahol mestere Rosa Papier Paumgartner lett. A Hofoper egykori tagja Európa egyik legnevesebb énekiskoláját vitte tovább, melyet Mathilde Marchesitől sajátított el, aki egykor a legendás Manuel Garcia tanítványa volt. 1904-ben Gustav Mahler szerződtette legendás együttesébe az ifjú szopránt, akiről állítólag Rosa Papier így nyilatkozott: „Még nem Lilli Lehmann nagyság, de azzá lesz!”.
A jóslat nem egészen vált be, noha Charlotte von Seeböck – a német színlapok így említik – több főszerepben is bemutatkozott Bécsben. Elénekelte többek között Konstanzát, Az éj királynőjét, Gildát és Normát is. Ekkor készült vele az a nyolc áriafelvétel, mely az egyetlen hanganyag énekművészetéről. Két évadot töltött a császárvárosban, - ahol a „zweite Wilt” becenevet kapta, Marie Wilt, a bécsiek kedvenc szopránja után – majd felbontva hatéves szerződését egy Mahlerrel történt szóváltás után 1907-ben Frankfurtba szerződött. A honvágy és Mészáros Imre igazgató hazacsábította. 1908. április 4-én még vendégként mutatkozott be Normaként. A nehéz címszerepet Sebeők maga választotta első operaházi szerepéül. Tizenkét éve nem szerepelt ekkor Bellini műve a színház repertoárján, a kritikusok elsősorban a rég hallott „poros operán” köszörülték tollukat. A fiatal koloratúrszoprán erényeit ugyan elismerték, de még kiforratlannak tartották. Több dicséretet kapott tíz nappal később, amikor A trubadúr Leonóráját alakította.
A következő évadtól szerződtetett magánénekese a Háznak, 1908. november 7-én, Erkel születésének évfordulóján mutatkozott be a Bánk bán Melindájaként. Eleinte drámai koloratúr-, majd nem sokkal később drámai szoprán szerepeket énekelt. A következő két évtizedben Sándor Erzsivel és Medek Annával hármasban vitték vállukon fachjukat. Sebeők Sárinak jutott Szilágyi Erzsébet, Donna Anna, Sulamith (Sába királynője), Valois Margit és Valentine (Hugenották), Berta (A próféta), majd Leonora (Fidelio), Violanta (Korngold operájában), Santuzza, Marina (a Borisz Godunov magyar bemutatóján), Tosca, Amelia (Az álarcosbál) szopránszóló (Verdi: Requiem), és Rezia (Weber: Oberon). Igen korán birtokba vette a legnehezebb Wagner szerepeket is, Vénuszt, Ortrudot, a három Brünnhildét; Izoldája, - melyet a magyar bemutató címszereplőjétől, Vasquez Italiától vett át – a korabeli kritikák szerint bárhol megállná a helyét, „Sebeők Sári Izoldáját mutogatva hordozhatnák végig a világon.”- írták. Richard Strauss operáinak hazai bemutatói szinte eggyé-forrtak nevével. 1910-ben, az első Strauss premieren Chrysothemist énekelte az Elektrában, egy évvel később A tábornagynét keltette életre A rózsalovagban, majd 1919-ben az Ariandé Naxosz szigetén címszerepét, végül pályája utolsó új alakítása Arabella mamája, Adelaide volt. Művészi érdemeiért 1923. áprilisában örökös taggá nevezték ki. Ekkor írta róla Papp Viktor: „Megjelenése Wisthler ecsetjére való. (…) Inkább magas, hatalmas, erős alak. Aranyszőke. Magyaros vonású szép arcából vonzó báj, dióbarna szeméből rendkívüli értelem és és kedves huncutság sugárzik. Olyan jelenség, akin mindenki rajtafelejti a szemét. (…) A színházban mindenki szereti, még a riválisai is. Kellemes, viccelődő, kedélyes, magyar úri modorával magához melegíti pályatársait, akik jóságos szívében megértő barátra találnak. Finom humorával büntetni is tud, de megbocsátanak neki, mert fölényes lényéből csak úgy sugárzik, hogy mindenkin segíteni szeretne. A legjobb kolléga és a szó valódi értelmébe vett: derék, szeretetreméltó ember. Igazi, nemes úrilány. Híres jó gazdasszony. Olyan szakácsnő, hogy akik a főztjét ették: pályatévesztettnek tartják (ezt ő maga mondta így!) Jóságos testvér és rokon, még a nála idősebbekkel is folyton törődik, mintha anyjuk volna.”
Pályája vége felé még két nagy karakterszerep várt rá: a Háry János ősbemutatóján ő alakította a Császárnét; maga idejében Kodály daljátékánál jóval sikeresebb volt Poldini Ede Farsangi lakodalma, melyben több mint százszor keltette életre a vígopera motorját, a Nemzetes asszonyt. Sebeők Sári ötvenöt éves korában, 1941-ben lépett utoljára színpadra, a Háry 50. jubileumi előadásán alakította a Császárnét. Tizenegy évvel később, 1952. július 24-én, Budapesten hunyt el. A főváros által adományozott díszsírhelynél Palló Imre mondott beszédet. Temetéséről mindössze néhány sor jelent meg egyetlen napilapban.
Fotók: Magyar Állami Operaház Archívum
