Caruso

Ehrt Eure deutschen Meister,

dann bannt Ihr gute Geister!

Und gebt Ihr ihrem Wirken Gunst,

zerging' in Dunst

das Heil'ge Röm'sche Reich,

uns bliebe gleich

die heil'ge deutsche Kunst!

Azaz:

Úgy nézd a mestercéhet,

Mint élő példaképet,

És őrizd tiszta énekünk,

Ha egyszer tán

Hazánk majd szétszakad,

De akkoris a művészetben

Majd jóhírünk fennmarad!

 

Zeng A nürnbergi mesterdalnokok zárókórusa. A legutóbbi pesti premier után a sors úgy hozta, hogy az éppen akkor hatalmon lévő főigazgatóval sétáltam fel a fogadásra. Az illető úr kifejtette, hogy ez egy valóban szép opera, csak kár, hogy a vége így el van rontva a Szent Német Művészettel – ezt ki kéne húzni belőle. A jeles színházi szakember egyetlen apróságot felejtett el, nevezetesen, hogy a kultúra az egyik, talán legfontosabb alappillére egy nemzet összetartozásának. Erről szól a Mesterdalnokok fináléja. Szeretjük, nem szeretjük, de ha valami, akkor ez kapcsol egybe egy nemzetet. Ez ad tartást és alkalom adtán vigaszt. Németország, mely mára megbűnhődött a vakságáért és gyengeségéért, mostanra virágozó és felnőtt államként az európai kultúra egyik zászlóvivője lett. Mégis, ha a keleti tartományokban járunk, két évtizeddel a fal leomlása után is érezzük a sebeket, melyeket a diktatúra hagyott a lelkekben, az arcokon, a városokon.

Az egyik leghíresebb, a II. világháborúban értelmetlenül porig rombolt város Drezda volt. Az elvtársak több évtizeden keresztül nem is igen iparkodtak eltakarítani a romokat. Mementó, állították. Nincs vele gond, és nem kerül semmibe a helyreállítás. Azóta az Elba-parti Firenzére rá sem lehet ismerni, az óvárosban gombamód nőnek ki az újjáépített és újragondolt házak-paloták, koronaként a szimbolikus Frauenkirchével. A világ minden pontjáról érkezett pénz, hogy a feledjék a brit és amerikai légierő által okozott elképesztő pusztítást. Ugyanazon a februári éjszakán semmisült meg a város másik büszkesége, a Semperoper is, melyet végül a bombázás 40. évfordulóján, 1985. február 13-án nyitottak újra meg. Drezda a zenei élete mindig is kiemelkedő volt, gondoljunk csak a mostanában újra felfedezett Johann Adolf Hasse munkásságára, Weber itteni karmesteri működésére, A bolygó hollandi és a Tannhäser ősbemutatóira, vagy Richard Strauss szinte valamennyi jelentős operájára, melyek szintén itt szólaltak meg először.

 

Ez természetesen mind csak a múlt és a hagyomány. Fontos az, hogy hogyan él tovább, hiszen a Semperoper ma is Németország egyik vezető zenés színháza, zenekara a Staatskapelle méltán világhírű, balettegyüttesének premierjein a teljes szakma képviselteti magát. Hogy mit is jelent a német hagyomány a XXI. század elején, azt kiválóan reprezentálja az október 16-án vasárnap délelőtt lezajlott Díjnyertesek koncertje. A Semperoper mellett működik egy civil kezdeményezésre 1993-ben létrejött alapítvány, mely a mi Operabarát Alapítványunkkal rokon, különbség abban van, hogy ők az elmúlt tizennyolc évben nem kevesebb, mint 11 millió 500 ezer euróval különböző módokon támogatták a színházat. Az egyik támogatási forma a kiemelkedő művészeknek nyújtott díjak, melyek közül a múlt vasárnap kettő került átadásra. A ceremóniát hasonlóképpen kell elképzelni, mint a Pesten megszokottakat, azzal a különbséggel, hogy itt a díjazottak mintegy laudációként koncertet adnak. A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen nagy német drámai szoprán Christel Goeltz (1912-2008), - a Semperoper legendás művésze, aki 1936 és 50 között volt a színház tagja, generációjának leghíresebb Saloméja és Elektrája - 1993-ban díjat alapított, melyet az elmúlt években olyan nevessé vált művészek kaptak meg, mint Roland Wagenführer, Werner Güra, Evelyn Herlitzius, Camilla Nylund, Spohie Koch, Klaus Florian Vogt, vagy Georg Zeppenfeld. Az idei díjazott a társulat egyik fiatal reménysége, a lírai koloratúrszopránja, Carolina Ullrich. 

A koncert műsor-összeállítása szimbolikusnak is tekinthető. A kisebb fúvós bakikkal súlyosbított Fidelio-nyitány után az I. felvonás négyese (Mir ist so wunderbar) következett Beethoven operájából. Mindig öröm hallgatni a Semperoper csodálatos akusztikáját, a nagysága tudatában muzsikáló zenekart, és most a pontos arányokra ügyelő karmestert, Jonathan Darlingtont. Az énekszámok között Ulrike Hessler intendáns beszélgetett a díjazottal, aki a Fidelio Marzellinája után három szépséges Richard Strauss zenekari dalt énekelt, majd két kettőst a Jancsi és Juliskából. Beethoven és Strauss meghatározó mérföldkövei a német zenének, Humperdinck „meseoperája” szintén igen fontos darab, nemcsak a Grimm mese színpadi változata; sokkal többet tár fel a misztikus és sokszor megénekelt német erdő titkaiból, valamint a kamaszkori vágyakból-lázálmokból. Köztudott, hogy a nácik hány neves művészt, köztük zeneszerzőket raktak tiltólistára. Természetesen az ő „rehabilitációjuk” is folyamatos. Az Amerikába disszidált „elfajzott” Kurt Weill már kint írta Street Scenes című operáját, melyet tavaly mutattak be Drezdában, ennek remek nyitánya is felcsendült. A büszke, sötétöltönyös, egyenes tartású alapítványi urak, és kosztümös hitveseik látszólag egészen pontosan értették, s érezték, min vesznek részt: egy olyan dalnokünnepen, mely egyenes ági továbbvivője a német hagyományoknak. 

 

A gála második felében a baletté volt a főszerep, hiszen a  hatvantagú együttes a drezdai Palucca Schule ösztöndíjasai nélkül nem vállalkozhatna olyan sokszereplős művek előadására, mint A diótörő, vagy a Coppélia. Miután a színház csak a keveset tud fizetni a növendékeknek, a legjobbak az Alapítvány ösztöndíjában részesülnek. Kereken két perc alatt sikerült lesüllyeszteni a zenekari árkot, és a koncertteremből színházat varázsolni. Az igazgató néhány hete egy gálára készítette Csajkovszkij nyitányfantáziájára a Rómeó és Júlia pas de deux-t Natalia Sologub és Simon István részére. A mélyen átélt lendületes kettős jóval többet mutat meg a szokásos erkély jelenetnél – megérthetjük belőle, hogyan válik a mindent elsöprő szerelem által két lélekből egy. Méltó befejezésnek bizonyult a szintén nemrég bemutatott Balanchine Gyémántokjának fináléja. 

 

A német polgárok elégedetten sétálhattak ki a simogató októberi napsütésbe, annak biztos tudatában, hogy hazájuk szétszakadhatott, majd összeforrhatott, jóhírük a művészetben fennmaradt!