Caruso

Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a meghatározása annak a dalnoknak, aki rég letette a lantot. Művész még, vagy egyszerű kisnyugdíjas? Akinek egyszer egy ország tapsolt, később ugyanúgy kell sorban állni a körzeti orvosnál? Vissza lehet egyáltalán vedleni hétköznapi emberré? Sablonos válaszok nincsenek, csak egyéni sorsok.

Október 2-én lesz negyedszázada, hogy Palcsó Sándor, nemzedékének és az Operaház történetének egyik legkiválóbb karaktertenorja befejezte színházi pályafutását. A kivonulás méltóságteljesre sikerült, ereje és művészete teljében. Azóta csend van körülötte. Úgy távozott, ahogy csak a legnagyobbak tudnak: betette maga után az ajtót, melyen azóta sem lépett be. Operaművészetünk egyik szégyene, hogy huszonöt éve egyetlen alkalomra sem sikerült visszacsábítani őt a Házba, melynek lételeme volna az egykori művészeinek állandó jelenléte, így biztosítva azt a folyamatosságot, amit magyar operatörténetnek neveznek. Hiszen azt a színházi tapasztalatot, melyet pályájuk során megszereztek, csak ezek a kiemelkedő egyéniségek tudhatják továbbadni. Palcsó körül régóta csend van. Mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy Pest közeli otthonában él és sokat betegeskedik. Magánember lett, nyugdíjas, férj és apa. Újságírókat nem fogad, interjúkat se igen ad. Ilyen előzmények után véletlenül derült ki, hogy ez a fontos és különleges művész megírta a visszaemlékezéseit, s a kötet, ha nem is mindenhol, de a Rózsavölgyiben még néhány példány erejéig kapható. Könyvbemutató is volt fél éve, Érden, az énekes lakhelyén. Meglepő módon egyetlenegy médiumnak sem jutott eszébe tájékoztatást adni az eseményről.

A művészi önéletrajz végtelenül szubjektív műfaj. Szerencsére. Mert az olvasó nem a világ általános igazságaira kíváncsi, hanem arra, hogy mit és hogyan látott az író. Palcsó Sándor mindenképpen korának egyik legsokoldalúbb művésze volt, aki nélkül megvalósíthatatlan lett volna az Operaház 60-as – 70-es évtizedeinek izgalmas repertoárja. Monteverditől Szokolayig mindent elénekelt, alakításai a szerepek védjegyeivé váltak. Olyan intelligens és muzikális tenoristát tisztelhetünk benne, akinek a legnehezebb karakterek, mint a Hamlet és az Albert Herring címszerepe, vagy a Ring Miméje és Logéja éppen úgy nem okoztak gondot, mint a könnyedebb Koldusdiák és Cigánybáró. Ennek tudatában nagy várakozással vetettem rá magam a könyvre. Nem ért csalódás. Az embert azonnal hatalmába keríti az a pontosság, ahogy Palcsó élete legapróbb részleteire képes visszaemlékezni, akár hat-hét évtized távlatából is, ha kedve tartja. Név szerint fel tudja sorolni tanítóit, valószínűleg senkit sem hagyva ki rég elporladt mesteri közül. Nyakas kálvinista, – szokták mondani – azt hiszem a dunaszentgyörgyi lelkész fiára illik ez a kifejezés. Keményen és mindig saját elveit követve élte életét. Így lett az iskolai diákszínjátszó Kukorica Jancsiból eszes katonaként a világhírű Honvéd Férfikar szólistája, majd Érsek Mária protezsáltjaként az Operaház szólistája. Beérkezett? Annyi bizonyos, hogy nemzedékek nőttek fel példaértékű alakításain, számtalan magyar opera ősbemutatója általa jutott sikerre. Reméltem, hogy megtudhatunk valamit ennek a különös művésznek a titkából, az alkotás, a kottából hús-vér figurává válás folyamatából. Ezzel a szerző adósunk maradt. Nem tartotta fontosnak, vagy evidencia számára a dolog? Helyette napló pontosságával sorolja fel a szerepeket, dátumokat, apró édes és keserű szubjektív történeteket a magyar operajátszás egy fontos fejezetéről. Mindeközben elejtett megjegyzésekből, anekdotákból képet kapunk az eddig rejtőzködő Emberről. Nem az Ifjúról, a Férjről, vagy a Művészről, hanem a 82 éves letisztult Bölcsről. Köszönjük, hogy papírra vetette!

E blog olvasóit valószínűleg egyetlen dolog köti össze, az opera – ez a jóideje halottnak bélyegzett műfaj – iránti érdeklődés. Mindenkinek egyedi útja volt, amíg eljutott odáig, hogy megismerje, megszeresse a műfajt, s érdekelje őt annyira, hogy végül ráklikkeljen a Carusora. Ezen az apró mozdulattal mégis egy 21. századi közösség részévé vált, mintegy folytatva a hajdani schubertiádákat, zenedélutánokat, közös rádió és lemezhallgatásokat. Átkozhatjuk a technikát, az internetet, az egykori közösségek gyilkosát, de tudomásul kell vennünk, hogy győzött, s érdemes megtanulnunk megfelelően használni. Egy apró példa: működött a Magyar Királyi Operaházban egy (Francesco) Signorini Ferenc nevű tenorista 1891 és 93 között, aki később vendégművészként is visszajárt. Természetesen a maga korában népszerű énekest régen elfelejtette mindenki. Tegnap éjjel váratlanul elém került egy felvétele a youtube-on. S most egy gombnyomással bárki meghallgathatja, milyen hang csendült fel a pesti 1900-as Tell Vilmos előadáson, 111 éve. Ez az elmúlt évszázadban kivitelezhetetlen lett volna, hiszen kérdés, hol és hány gramofon oldal maradt fent a művésszel.

Ám egy közösség nem csak a közös örömködéssel-gondolkodással ajándékoz meg bennünket. Kötelességeink is vannak. Egy ajándék folytán eljutottunk az opera szeretetéig, mely sok mindennel ajándékoz meg bennünket. Szüleink, nagyszüleink vittek el, vagy magunktól kezdett érdekelni? Mindegy. Valahogy kezünkbe került az évszázados fonál, felvettük, de nem szabad csak fotelben hátradőlve élveznünk, tovább kell adnunk, hogy ez az érték fennmaradhasson. Hogy veszélyben van, arról már egy évszázada kárognak, s mégis a színházak ma még tele vannak. Még. Ahhoz, hogy ez így is maradjon, mindannyiunknak érdemes tenni valamicskét – legalább a gondolkodás szintjén. Az államtól nehéz elvárni, hogy kötelességből milliárdokat áldozzon egy olyan műfajra, amiből „nincs haszna” és csak egy kisebbséget foglalkoztat. A színházak egyre elkeseredettebb harcot vívnak az új közönségrétegek megnyeréséért (Hol vannak már a boldog 50-es évek, amikor a Sztálin úton sétáló békés embereket szó szerint be lehetett terelni az Ifjú gárda előadásaira!?). Ehhez már harminc éve sem kaptak az oktatási intézményektől hathatós támogatást, hiszen, ott is csak kötelesség volt az énektanároknak lejátszani a Hazám, hazámat… Az ifjúsági bérlet is inkább izzadságszagú kényszer, mint tudatos és jól felépített közönségnevelő eszköz. Az európai dalszínházakban már természetesen tudatos gyerek- és beavató programok vannak, képzett drámapedagógusok vezetésével. Nem a kicsiket nehéz megfogni, - ők örömmel izgulják végül Pomádé király kalandjait - hanem a kamaszokat, a tíz és húsz év közti fiatalokat. Hiszen ők azok, akik pár éven belül saját lábra állva megvehetik a jegyeket.

A nyáron Bologna óvárosának egyik csodálatos könyvesboltjában a kezembe akadt egy furcsa kiadvány. A modenai Teatro Comunale, amely a Luciano Pavarotti nevet is viseli a város nagy fiáról 2011 márciusában Macbeth bemutatót tartott (a főszereplőpárost Kálmándi Mihály és Boross Csilla énekelte), piacenzai és a bolzanoi színházakkal koprodukcióban. Az előadáshoz a műsorfüzet mellett egy képregényt adtak ki, melyben a remekül megrajzolt hősök az opera odavágó részeit mondják. Hogy az eszköz hatékony-e, azt nem tudom. Mindenesre remek ötletnek tartom, ez lehet egy eszköz, mellyel a fiatalokhoz is eljut valami kézzelfogható, a ködös műfaj mondanivalójából. Csak remélni lehet, hogy nem egyetlen képregényről van szó, hanem a színház további bemutatóját is követni fogja a vállalkozás. Ha Magyarországon nincs is akkora kultusza a képregényeknek, mint Európa más részein – elsősorban Franciaországban és Belgiumban – semmiképpen sem szabad lenéznünk ezt a műfajt. Felnőtt egy generáció, aki nagykorúként is szívesen olvassa rég megszokott kedvenceit, - gondoljunk csak Tintinre, Pókemberre, vagy Supermanre – talán ezzel is próbálva megvédeni magukat a felnőttség életproblémáitól. A modenai színházban igen bölcsen ismerték fel hogy, ez lehet egy csatorna az ifjúsághoz, a nagyszerűen megrajzolt, kiadványban pedig mindenki csak örömét lelheti, s hogy ezt az összes jelentősebb olasz könyvesboltba eljuttatták, külön elgondolkoztató.

Új tervek, újítások – munkaverseny az Operaházban!

 

Az Operaház új főtitkárnője, Garai Imréné beszélget a Képes Figyelő munkatársával.

- Nem vagyok én idegen az Operaházban – mondja – dolgoztam már itt, mint korrepetitor. Egyébként okleveles zongoratanárnő vagyok.

- Mi a főtörekvése?

- Hogy elsősorban olyan művek kerüljenek az Operaház műsorára, amelyeknek tartalma megközelíti a mai idők problémáit, különösen az optimista szemléletű s realizmushoz közelálló témákra s operákra gondolunk…

- Hogyan kapcsolódik be az Operaház a munkaversenybe?

- A sztálini felajánlás a magyar dolgozók tömegmozgalmává nőtt! Az Állami Operaház igazgatósága örömmel közli a nyilvánossággal, hogy a szakszervezet versenybizottságától elindított munkaversenymozgalomhoz a következő felajánlásokkal csatlakozunk: - Először is a tervezett két bemutató – Az eladott menyasszony és a János vitéz – helyett három bemutatót tartunk.

- Mi lesz a harmadik?

- Muszorgszkijtól a Szorocsinci vásár.

December 21-ig pontos művészeti tervet dolgozunk ki a rendezők, díszlettervezők, karmesterek, balettmesterek korrepetitorok, műszaki vezetők bevonásával. Dramaturgiai munkaközösségre bízzuk a haladó szellemiségű régi operák átdolgozását. Először is Erkel Dózsa Györgyére gondoltunk. Egyébként nagyszámú egyéni felajánlás is történt az Operaház dolgozóinak köréből.

- A színházi munkaversenynek mi a célkitűzése?

- A nép szolgálatában álló szocialista realizmus kialakítása persze, az operaszínpadon ez igen nehéz… De gondoljunk Zsdanov meghatározására: „A művészeti alkotás valószerűségének összhangban kell lennie a dolgozó embernek a szocializmus szellemében való átalakításával és nevelésével.”De akármilyen nehéz – folytatja a főtitkárnő – a legnehezebb műfaj területén is el kell indulnunk errefelé.

- Mi az első állomás?

- Ismertetni az egyes műveket: a kort, a szerzőt, a mű alapgondolatát és az egész művet a szocialista nevelés szemszögéből nézve. Azután megalakítani a Sztanyiszlavszkij-köröket. Vojnonen az új szovjet ballettmester segítségével felállítjuk a táncstúdiót. Továbbiakban: munkamódszerátadás, valamint az ideológiai és a szakmai képzés folytatása. Megszilárdítjuk a munkafegyelmet is, csökkentjük az elmaradási százalékot, megvizsgáljuk a tavalyi műsorváltozások okait, megszüntetjük a pontatlanságot és a fegyelmezetlenséget úgy a próbákon, mint az előadásokon. Állandó ellenőrzés alakítunk ki.

- És hogyan alakul a műsorpolitika?

- El ne felejtsük, hogy idegen népek zenéjét csak olyan nép becsülheti, amelynek saját magasfejlettségű zenei kultúrája van! Legyen példánk a nagy Szovjetunió, ahol bírálva sajátítják el minden nép és minden korszak kultúrhagyományait. Így választják ki mindazt, amit a munka, a tudomány és a művészet területein nagy tettekre sugallhatja a szocialista társadalom dolgozóit.

 - És a balett?

- Szeretnénk sokat foglalkozni a balettel!A magyar balett művészi és technikai szinten is magasra jutott, de nincs még meg az a tekintélye, amit érdemelne. Persze, jó volna, ha még sokat fejlődne! Különösen a koreográfiában. Ezt, remélem, Vojnonen mester segítségével el is érjük!

Az új főtitkárnőtől megtudtuk még, hogy az Operaház elfogadta a Nemzeti Színház háromszázalékos költségcsökkentési versenykihívását és vállalják a túlórák csökkentésére vonatkozó versenykihívást is.

Gluckkal valahogy úgy vagyunk manapság, mint a kötelező olvasmányokkal: tudunk róla, esetleg, (leginkább ha muszáj) meg is hallgatjuk, de megérteni, pláne megszeretni nem iparkodunk. Pedig ő volt az első jelentős zeneszerző, aki megpróbálta megreformálni az akkor éppen túlságosan hagyományokhoz kötött és a primadonnák szeszélyeinek kitett műfajt. Úgynevezett reformoperái legjelentősebb vívmánya, hogy a zene az addig nem túl fontosnak tartott szöveget kezdte szolgálni, és egyaránt megjeleníteti a darab cselekményét, valamint szereplők lelki folyamatait. Ez a ma már természetesnek tűnő újítás akkoriban heves vitákat váltott ki. Gluck párizsi évei alatt az ottani operajátszást is megtermékenyítette, sőt nevéhez köthető az első zeneszerző-párbaj, mely a gluckisták és a piccinisták közt zajlott. Az Iphigénia Auliszban 1774-es premierje megosztotta közönséget, már-már ölre menő vita tört ki az olasz dallamosság hívei (akik az olasz zeneszerzőre, Nicolao Piccinire hivatkoztak) és Gluck kevésbé dallamos, inkább drámai zenéje iránt rajongók között. A második Iphigénia-opera, a tauriszi, már egyértelmű áttörést hozott, s egész Párizs elismerte a német Gluck nagyságát.

Miről szól a darab? Iphigéniát, Agamemnon király és Klytaemnestra lányát (Oresztész és Elektra testvérét) apja feláldozza Artemisz tiszteletére. Ám az istennő nem engedi meghalni a lányt, Tauriszba (a mai Krím félszigetre) röppenti, ahol papnő lesz. Az ország királyát, Thoaszt egy jóslat figyelmezteti, hogy vesztét partra lépő idegenek fogják okozni. Ezért megparancsolja, hogy minden odatévedtet öljön le Artemisz oltárán a papnő, Iphigénia. Két ismeretlen vetődik partra, akiket azonnal elfognak és bebörtönöznek, amíg el nem jön a véres áldozat ideje.  A jóbarátokat – Oresztészt és Püladészt – börtönbe vetik, majd szétválasztják őket. Oresztészt látomások gyötrik, majd Iphigénia érkezik  a rabhoz. A fiú nem fedi fel kilétét, de elmondja családja történetét a gyökereitől rég elszakított papnőnek.  Iphigéniát meghatja az ismeretlen és megfogadja, hogy elereszti. Ám a két barátnak döntenie kellene, melyikük menjen, esetleg az ittmaradott halála árán is, életben pedig így egyikük sem akar maradni. Végülis Püladész indul, megkeresni a tengeri viharban szétszóródott görögöket, hogy belőlük csapatot szervezve megdöntse Thosz uralmát, s kiszabadítsa barátját.

Elérkezik az áldozat napja. Ebben a döntő pillanatban ismeri fel a két testvér egymást. Beront a király és követeli a szertartás megkezdését, a késlekedő Iphigéniát szintén képes lenne meggyilkolni. Ekkor érkeznek meg a Püladész vezette görögök, akiknek nincs sok esélyük a túlerővel szemben. A földi halandók számára megoldhatatlan helyzetet Artemisz istennő könnyíti meg: feloldja az anyagyilkos Oresztész átkát, a testvérek békében visszatérhetnek Mükénébe.

Miért izgalmas a darab? Gluck operájának, noha papíron nagy a respektje, mégsem foglalta eddig el az őt megillető helyet a színházak repertoárján. Párizsban ugyan ötven év alatt több, mint négyszázszor került színre, Bécs számára pedig maga a szerző dolgozta át, az 1800-as évek első harmada után nagyon ritkán került színre ez a mindenki által fontosnak bélyegzett opus. A köztudatba a fiatal Richard Strauss próbálta visszavezetni, aki készített egy erősen áthangszerelt verziót, melyet aztán több színház, köztük a Metropolitan is átvett a századfordulón. Az elmúlt évszázad legjelentősebb újrafelfedezése mégsem ez volt, hanem az 1957-es milánói felújítás, Maria Callas ikonikus alakjával a címszerepben. A mindössze négy előadás egyikét szerencsére hangfelvétel őrizte meg az útókornak. A tauriszi Iphigéniának eddig csak a II. felvonása szólalt meg eddig Pesten, az 50-es években, az Erkel Színház büféjében… Mégis, az utóbbi években szerencsére egyre több színpadon bukkan fel a mű. Ez elsősorban a francia operákra szakosodott amerikai mezzoszopránnak, Susan Grahamnek köszönhető, aki Párizstól New Yorkig mindenhol sikerre vitte a papnő titokzatos figuráját. Az elmúlt évek nagy meglepetése volt, hogy a 70 éves Plácido Domingo, aki az utóbbi években bariton szerepekkel is kísérletezik, megtanulta Oresztész szólamát.

Mi lehet mégis a titka és átka ennek a műnek? Érezni lehet benne Gluckot, a szenvedélytelen matematikust. Érzelmei nem olyan forrók, mint ahogy azt a romantikus, vagy a verista darabokban megszoktuk, sőt szerelemről egy szó sem esik benne. Vagy mégis? A két barát kapcsolatát talán meg se kell kapargatni, elég a librettót elolvasni, és másik ráakadunk az opera egy csak a 21. században színpadra vihető értelmezésére? Hogy a szerző ezt valóban beleírta-e, érezte-e az akkori közönség, azt nem tudhatjuk. Mindenestre kevés két ennyire mély érzésű férfiszerepet írtak operaszínpadra, mint Gluck Püladészét és Oresztészét. 

Az, hogy Bartók műve a legismertebb magyar opera, vitathatatlan tény. Valaha ugyan meghódította a világot Goldmark Sába királynője, de az 1930-as évek irtó hadjáratát már nem élte túl. Ligeti Le Grand Macabre-ját sok helyen játsszák, és Eötvös Péter is szinte évről évre kapja a rangos színházaktól a megbízásokat új operákra, a Kékszakállút eddig semminek sem sikerült kiszorítani. Ez a negyvenes évek óta Pesten sincs másképp, előadásszámban a magyar művek közül csak a Bánk bán, a Hunyadi László és a János vitéz előzi meg. 

A kékszakállú herceg vára bemutatója 1918-ban volt az Operaházban. Az előadást Zádor Dezső rendezte, díszleteit és jelmezeit Bartók egyik legelkötelezettebb híve, a színház akkori vezetője, gróf Bánffy Miklós tervezte, s ahogy másfélévvel korábban A fából faragott királyfi reprízét is, az olasz Egisto Tango vezényelte. A Herceget a pályakezdő Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte. A Regös monológját szintén egy ifjú művész, Palló Imre szavalta. A mű ekkor leginkább a vájtfülű kritikusoknak tetszett, és mindössze nyolc előadás után mintegy két évtizedre a feledés homályába merült.  

Azaz Visszapillantás. Ezzel a címmel nyílt meg Keleti Éva, a magyar színházi fotózás nagyasszonya, életmű-kiállítása a Budapest Galériában. A jubileum kettős, ugyanis nem csak 80 éves lett az alkotó augusztusban, hanem 60 éve, 1951-ben lépett be a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, az MTI elődjének, melynek évtizedeken keresztül volt dolgozója. Nem véletlenül írtam a szörnyen hangzó vállalati dolgozó kifejezést, mert bármilyen csúnyán is hangzik, azt hiszem, ma sok tehetséges ifjú fotós cserélne az MTI valaha bizonyára megkötött kezű alkalmazottjaival, akiknek nem kellett azon aggódniuk, hogy össze tudják-e kattintgatni hónap végére a lakbérre valót.

Keleti Éva szubjektív válogatással ajándékozta meg az érdeklődőket a kettős jubileumon. Mintegy 30 év bizonyára irgalmatlan mennyiségű képét válogathatta ki az alkotó. Az ötvenes évek szocreálból kikacsintó életképeitől a bizonyára páratlan élményt adó Indiai utazás képei fogják közre az életmű legjelentősebb részét: a színházi képeket.

Keleti Éva nem csinál titkot belőle, hogy valaha balerina szeretett volna lenni. Járt is néhány évet Nádasi mester híres iskolájába, de a tánchoz, ahogy ő maga fogalmazott, nem sok tehetsége volt. Viszont a tánc szeretete és mély belső értése-érzése avathatta őt az első valódi magyar táncfotóssá. Antikváriumok mélyén még rábukkanhatunk valamelyik 60-as, 70-es években kiadott balettel foglalkozó könyvhöz, melyekben megtalálhatjuk Keleti eredeti sorozatait. Ezek közül szerencsére jónéhány szerepel a mostani kilátáson is: Alvin Ailey hosszú fehérruhás minden ízületében hullámzó fekete táncosnője, idősebb és ifjabb Harangozó Gyula talán egyetlen közös Térzene próbaképe, Szumrák Vera vagy Pártay Lilla egy-egy páratlanul elkapott pillanata mind táncéletünk méltó lenyomata. Miután akkoriban még igen kevés tv felvétel készült, a kései utókor számára ezek alapján a képek alapján marad meg művészetük. A fotóknak pont ez adja meg az értékét, ugyanis készítőjük is tisztában volt vele, hogy mennyire nehéz egyetlen villanásban összegezni egy teljes estényi alakítást. Jó érzés annyi év távlatából rácsodálkozni, hogy mekkora egyéniségek is táncolhattak akkoriban a magyar balettszínpadokon.

Keleti Éva másik specialitása a művészportré készítés. Ebben is úttörő volt, hiszen modelljeit, színészeket és írókat, különleges helyszíneken, nem megszokott, egyéniségükkel mégis mélyen harmonizáló környezetben örökítette meg. Ezek az apró, néha első pillanatra meghökkentő gondolattársítások mégis sokkal többet árulnak el jeles színészeinkről, mint azt első ránézésre gondolnánk.  Ahogy Gobbi Hilda cigarettázva ül kinyitott kis Fiatjában, ahogy Darvas Iván szamárháton lovagol, ahogy Sinkovits Imre rohan a fotós felé, mind felfedik színészórásaink megbúvó, csak Keleti által elővarázsolható játékosságát. Kiemelkedő helyet kap a tárlaton a Ruttkay Éva - Latinovits Zoltán házaspár otthonában készül sorozat, ami kettejük mély, intim és titokteli kapcsolatába enged cseppnyi bepillantást. Ugyanilyen fontosak az előadásképek: Psota Irén Yermája, vagy Tímár József Ügynöke Keleti mára ikonikussá nemesedett képeiben él tovább az utókorban.

Ám Keleti Évától nemcsak ezt a kiállítást kapjuk ajándékba. Az MTI megspékelte az ünnepet és egy 100 oldalas albumot adott ki, szintén Visszapillantás címmel, a tárlat anyagának egy bővebb válogatásával. A kiadvány jól illeszkedik a szerencsére egyre sűrűbben megjelenő MTI hajdani fotós-nagyságait felvonultató sorozatba.

A kiállítás szeptember 25-ig tekinthető meg a Budapest Kiállítóteremben, V. kerület, Szabadsajtó út 5.

A turistaszezonra való hivatkozással, meglepően korán, már augusztus 23-án megnyitotta kapuit a drezdai Semperoper, az előző szezon egyik legjelentősebb előadásával, a Stephen Herheim által rendezett Ruszalkával (melyben A herceget Nyári Zoltán énekli). A balettegyüttes sem tétlenkedett, hiszen négy nappal később már egy premierrel, Balanchine Ékkövek (Juwels) című alkotásával kezdték meg idei évadjukat. A három felvonásos szimfonikus (tehát nem cselekményes) balett nem egészen nevezhető bemutatónak, hiszen Aaron Watkin igazgató az elmúlt években Három szín Zöld – Piros – Fehér címmel tartott három vegyes műsorú premiert, egy-egy szín köré tematikusan csoportosítva az adott est koreográfiáit. Mindhárom programban szerepelt a most bemutatott Balanchine balett egy-egy felvonása, így a nyáron egy hónap munkával össze tudták illeszteni a három részt, s 2011 augusztusától Drezda is bekerül azon kevés európai balettegyüttes közé, akik színpadra állították-állíthatták a mester egyik legkényesebb alkotását.

Az Ékköveket 1967-ben mutatta be New York City Ballet. A legendásan nehéz mű első Balanchine társulaton kívüli előadását csak 1974-ben engedélyezték, Párizsban, ekkoris csak az egyik felvonását, a Rubinokat. Azóta sem sok együttes tűzhette műsorára, Európában csak London, Szentpétervár, Zürich, Koppenhága, Helsinki és Milánó. Talán ebből is látszik, hogy a Balanchine Trust, - a mester életművének gondozója - mennyire ügyel erre az ékkőre (és ennek megfelelően igen drágán szabja meg az előadási díját is).

De mik is ezek a drága Ékkövek? A Jewels Balanchine első három felvonásos absztrakt balettje. Konkrét tartalma tehát nincs, a három rész tematikája mégis meghatároz valamit. Ahogy a koreográfus fogalmazott: „A balettnek semmi köze az ékszerekhez. Csupán a táncosok ruhái tükrözik az ékszerek színeit.” Drezdában ennél továbbmentek a gazdag látványban, ugyanis az oldalfüggönyök és a szabálytalan alakzatban felfüggesztett üvegcseppek is harmonizálnak a kosztümökkel. A három rész címei: Smaragdok, Rubinok, Gyémántok érelemszerűen tükrözik a drágakövek színeit. De Balanchine az amerikai balett tulajdonképpeni megteremtője, a szimfonikus balett atyja, - akinek tanítványai a mai napig uralják a kontinens balett életét - természetesen nem ettől a szerény ötlettől lett az, aki. Ennél jóval több tartalom bujkál darabjai leírása mögött.  A grúz származású Grigoi Balanchivadze Szentpétervárott tanult, majd Párizsban Gyagilev mutatta be Európának, mint koreográfust, hogy Amerikába érkezve meghonosítsa ott a balett műfaját. Az Ékkövek felvonásai életének egy-egy periódusára emlékeztetnek. Az első rész a zöld Smaragdok Franciaországra utal, finom és szertartásos, mint egy Proust-i álom a századfordulós Párizsból. Balanchine – aki több mint 400 koreográfiát készített hosszú élete folyamán – híresen kényes volt a megfelelő zenék kiválasztására, talán azért mert felmenői között zeneszerzők is akadtak. Kevés olyan koreográfus van, aki ennyire érti és érzi a zenében megbúvó matematikát, és páratlan fantáziával színpadi mozudatsorrá is tudja redukálni azt. A Smaragdot Gabriel Fauré két műve, a Pelleas és Melisande és a Shylock részletei kísérik. A dinamikus, vörös fényben úszó amerikai revüt időző Rubinok Stravinsky – Mr. B. kedvenc szerzője – Capricciójára robban, míg a hófehér és kristálytiszta Gyémántok Csajkovszkij III. szimfóniájának első 4 tétele Petipa mester Pétervárára varázsol bennünket. Valaki egyszer így nyilatkozott erről a részről: „Ha az egész orosz cári balett öröksége elveszne, a Gyémántok akkor is elmesélne róla mindent.” Az talán csak "hab a tortán", hogy a három tétel a három különböző stílust is tükrözi: a francia a romantikát, a középső a "modern" amerikait, míg az orosz a klasszikust.  

A Balanchine balettekben – ugyanúgy, ahogy a régi orosz koreográfiákban, a hölgyeké a főszerepek, a táncosok szinte csak asszisztálnak nekik. Az alkotó életét ismerők szerint az adott Balanchine koreográfiák mindig visszatükrözik, hogyan is állt a mester a mű készítése közben a főszerepekre kiválasztott balerinákhoz. Az Ékkövek 1967-es premierjét három mára legendássá vált hölgy – Violette Verdy, Patricia McBride és Suzanne Farrell táncolhatta. Farrell mintegy ihletadó múzsaként is megjelenik, hiszen Balanchine, amikor szerelmes volt bele különféle ékkövekkel próbálta meghódítani a szép táncosnőt. Az alapötletet egyébként a van Cleff & Arpels ékszerbolt új Fifth avenu-i üzletének egyik fotósa adta a mesternek.

A korai évadkezdés és a hétfő délelőtti (!!!) előadás ellenére kiváló formában táncoló hölgyeket Drezdában is láthatott a Semperopert teljesen megtöltő senior bérletes közönség, három orosz iskolájú táncosnő Natalia Sologub, Anna Merkulova és Elena Vostrotina csillogtathatta tudását. A balerinák méltó partnereket kaptak: Simon István immáron beékezett magabiztos művészként figyelmes kísérője volt Sologubnak, a pályája zenitjén éppen túljutott sztár, Jiri Bubenicek kirobbanóan és cinkosan energikus formában idézte a New York-i éjszaka varázsát. A Gyémántok szólójában új tagot avattak Drezdában: háromévnyi amsterdami tartózkodás után az évadtól Drezdában szerződött Madar Milán, akinek egyből egy nehéz szóló feladattal, és az együttes primabalerínájával kellett megbíróznia. Mindkét akadályt sikerrel vette, és talán újabb feladatok után a kezdeti elfogódottság is el fog tűnni a fiatal táncos arcáról, aki rengeteget fejlődött Hollandiában a pesti Diótörő előadásaihoz képest. Simon István –akit idén léptettek elő félszólistává – nemcsak a Rubin nehéz szólóját táncolta az előadáson, hanem teljesen természetes módon fellépett a Gyémántok négy kisebb szólófiúja között is, mintegy bebizonyítva, hogy miért is ragyogott ki annak idején a karból.

Mindenképpen erősek kezdődött az idei évad Drezdában, melybe még a repertoár előadásokon kívül szerepelni fog egy Balett-gála, egy Diótörő felújítás (Aaron Watkin koreográfiájával), egy Forsythe-est, egy est Les Ballets Russes – Reloaded címmel, ahol Gyagilev együttesének néhány darabját „gondolják újra” az alkotók, valamint egy est, ahol az ifjú koreográfus jelöltek mutatkozhatnak be. Reméljük, a két magyar táncost is minél több lehetőséget kap, hogy megmutathassa tudását.

Fotó: Costin Radu

H, mint Hoffmann meséi. A Hoffmannból még a művet nem ismerőknek is felsejlik a méltán híressé vált Barcarola. Velence ködös-erotikus lebegése pontosan illik magára az operára is, melyben szintén alig van biztos támaszpont. Amikor Jacques Offenbach 1880. október 5-én kilehelte nemes lelkét, a darab még közel sem készült el. A művet ugyanaz az Ernest Guiraud fejezte be, akinek a Carmen recitativóit is „köszönheti” a világ. Innentől kezdve a zenei anyag sorsának követése szinte reménytelen. Tíz-húsz évente jelennek meg „valódi”, „eredeti” és egyéb változatot tartalmazó partitúrák újabb és újabb zeneszámokkal. A kottára annak idején egyedi felirat került: Opéra Fantastique, azaz fantasztikus opera.  S ha ma beülünk egy Hoffmann előadásra a világ bármelyik pontján, minden bizonnyal meglepetés fog érni, ugyanis nincs két operaház, ahol ugyanaz az opera hangozna el. A szakirodalomban találkozunk három – négy és öt felvonásos változattal is, sőt a felvonások sorrendje is változhat. Mindez olyan, mint Hoffmann a költő – felesleges volna benne nem felismerni E. T. A Hoffmannt, akinek novellái alapján készültek a felvonások – megfoghatatlan és kibogozhatatlan meséi. Létezett-e egyáltalán a három megénekelt szerelem, vagy csak Stella a szépséges énekesnő ihlette meg a poétát? Kicsoda Lindorf, aki éveken át más és más alakban üldözi a szerencsétlen fiút? S kicsoda Miklós, a hű barát, aki őrangyalként vigyáz Hoffmannra? Megannyi kérdés, amire a különböző változatokat hallgatva mindig más válaszokat kapunk.

Miről szól a darab? Stella a híres énekesnő Berlinben éppen a Don Giovanniban lép fel. Ám nem mindenkit köt le az operaelőadás. Luther kocsmájában Lindorf tanácsos megszerez egy levelet Stella inasától, melyben elküldi az öltözőkulcsát szerelmesének, Hoffmannak, a költőnek. A tanácsos – akinek életcélja Hoffmann tönkretétele, diadalittasan vágja zsebre a kulcsot. Megérkeznek a szomjas diákok, a társaság középpontját, a remekül anekdotázó költőt keresik. Kisvártatva megérkezik Hoffmann, barátjával, Miklóssal. Az elázott költő szórakoztatni kezdi az egybegyűlteket, de viccesnek induló történet egyre inkább a saját sebeit tépi fel. Ijedten veszi észre a sarokban megbúvó Lindorfot, majd puncsot rendel, hogy átvészelje az előadás végéig hátralévő időt, és elkezdi mesélni élete legégetőbb emlékeit: a három szerelme történetét.

Spalanzani a jeles fizikus élethű baba gyártásával kísérletezik. Mindent el sikerült önállóan elkészítenie, egyedül a gép szeme származik tudóstársától, Coppélustól (akinek alakjában felismerhetjük Lindorfot). Az ifjú Hoffmann ablakból látta csak a babát, és beleszeretett a szépséges, mindig egyhelyben ülő lányba. Hogy a közelébe lehessen nagy áldozatra vállalkozott: elkezdett Spalanzanitól fizikát tanulni. A tudós az elkészült babát egy ünnepség keretén belül akarja bemutatni az érdeklődőknek, az alaklomra Hoffmannt is meghívja. Coppélius szeretné megkapni a csodaszemek árát, de csak egy váltót tud kicsikarni Spalanzanitől. Hoffmannak elad egy szemüveget, melyen keresztül Olympia, a baba megelevenedik. A költő döbbenten nézi a csodát. Megérkeznek a vendégek, a „büszke apa” egy dalt daloltat „kislányával”. Amikor a társaság átfárad a szalonba vacsorázni, Spalanzani Hoffmannt kéri meg, hogy vigyázzon Olympiára. A költő kihasználja az alkalmat és szerelmet vall. Hiába figyelmezteti Miklós, hogy a vendégsereg mit beszél a lányról, Hoffmann kineveti, és meg van győződve róla, hogy a lány is hasonlóképpen érez iránta. Beront Coppélius – Spalanzani váltója hamis volt, ezért bosszút esküszik ellene. A jóllakott társaság táncolni kezd, Hoffmann Olympiával próbálkozik, aki megvadul, összetöri a költő szemüvegét majd elszalad. Coppélius tehetetlen dühében széttöri a babát. Spalanzani átkozódik, a társaság kacag, szegény Hoffmann csak ekkor döbben rá tévedésére.

Crespel tanácsos Münchenben rejtette el tüdőbeteg leányát, mert fél, hogy Antónia számára végzetes lehet a szerelem, mely Hoffmannal szövődik. A költő így is rátalál,  a fiatalok boldogan ölelik meg egymást. Hoffmann megígéri, hogy beszél a zord atyával, de csak arra van ideje, hogy elbújjon egy függöny mögött. A visszatérő Crespelnek vendéget jelentenek be, Miracle doktort, ami természetesen nem más, mint Lindorf. A tanácsos megtetten, szerinte néhai hitvese, a neves énekesnő halálát is az orvos pirulái okozták. A doktor a tilátás ellenére megjelenik, s a falon keresztül vizsgálja meg a lányt. A diagnózis szerint ugyanaz a baja, mint édesanyjának volt. Az orvos ismét pirulákat ajánl, de Crespel elzavarja. Hoffmann megígéri Antóniának, hogy mindent elintéz, csak egy dolgot kér az énekesi karriert remélő lánytól, hogy soha többé ne énekeljen. Antónia amikor egyedül marad, megdöbben saját fogadalmától. Előkerül Miracle és megkísérti a lányt. Az ifjú énekes-jelölt próbál ellenállni, de amikor a csodadoktor megidézi az édesanyja szellemét, aki szintén éneklésre bíztatja lányát, Antónia nem tud ellenállni, és teli tüdőből dalolni kezd. Az ének végzetesnek bizonyul, apja karjaiban leheli ki lelkét. Crespel a visszatérő és kétségbe esett Hoffmannt átkozza.

A cinikussá vált és kiábrándult költő Velencében, a szépséges kurtizán, Giulietta kegyeit keresi. Miklós ismételten hiába inti óvatosságra. Megjelenik a rejtélyes Dappertutto (kell-e mondanunk, hogy Lindorf figurája félreismerhetetlen benne), aki egy gyémántgyűrű segítségével ráveszi Giuliettát, hogy lopja el neki Hoffmann tükörképét, ahogy ellopta már előző lovagjának Schlemillnek az árnyékát is. A kurtizán rááll az alkura, és magába bolondítja a költőt. Szerelméért cserébe a tükörképet kéri, amit a poéta öntudatlan mámorában fel is ajánl.  Dappertutto döbbenti rá tette súlyára, Hoffmann Giuliettához rohanna, de az hölgy szobájának kulcsa még Schlemillnél van. A költő párbajban gyilkos lesz, majd amikor beront a kurtizánhoz, aki éppen gondolába száll a következő áldozatával.

így érnek véget a mesék. Hoffmann öntudatlanul fetreng a kocsmai asztal alatt. Megérkezik Stella, szomorúan látja kedvesét, majd kifordul az ivóból – Lindorf tanácsos karján. A költő feleszmél, múzsáját hívja, aki leszáll, megsimogatja és felemeli az elveszet lelket.

Mitől izgalmas a darab? Szokás feltenni azt az ostoba kérdést, hogy, melyik három lemezt vinné az ember magával egy lakatlan szigetre. A válaszadásba itt nem merülnék bele, de egy Hoffmann felvétel mindenképpen ajánlanék az utazóknak. Nem mindennapi hallgatásra – ahhoz dús és „sok” a zene, dehát pont ettől speciális az opus. A darabban ugyanis elképesztően változatos élethelyzetek vannak belesűrítve. A három felvonás, a három mese önállóan is kitenne egy-egy operát, a kocsmai elő- és utójáték pedig méltó keretbe foglalja őket. Offenbach – aki egy kölni zsidó kántor hatodik fiaként Párizsban már egy arisztokrata lányt vehetett feleségül, csellózott Viktória királynő és I. Miklós cár színe előtt Windsorban és Amerikában rácsodálkozhatott a villamos és a coca-cola csodáira – operett-királyként vette be a francia fővárosból indulva a fél világ rekeszizmait. Ha belepillantunk Offenbach néhány operettjébe, láthatjuk, hogy úgy a társadalmi konvencióknak, mint az éppen aktuális divatoknak, de még a Színpadon Szent Szerelemnek is képes görbe tükröt tartani. A Hoffmannban mindennek nyoma sincs, olyan remekmű, ami mindenképpen lélekutazásra invitál. 

Nagy Lajos 1933-as Utcai baleset című novella gyűjteményében jelent meg a címadó próza. Nagy kora szerint a Nyugat nemzedékéhez tartozik, sokáig munkatársa, sőt egy időben főmunkatársa volt a Nyugatnak, mégsem az ő körükből való: politikailag balra áll tőlük, művészetében pedig a magyar szocialista irodalom egyik legfontosabb előkészítője, majd az egyik legjelentékenyebb megvalósítója. S habár különböző műfajokban formált kitűnő műveket, irodalmi rangja szerint egy nagy novellaíró nemzedék legnagyobb novellaírói között van a helye. Az Utcai baleset nem feltétlenül kötődik szorosan a blog tematikájához, mégis, korfestés, az I. világháború után felemelkedő, polgárosodó Budapest eleven és őszinte leírásának tartom, ahol az Operába-járás társadalmi rangja időnként sokkal inkább kötelesség volt, mint valódi elmélyült műélvezet.

Kövérember a Paradicsom-utcai palotájában, a dolgozó szobában ült. Pompás íróasztal mellett ült, amelyen bronz tintatartó, tollak, ceruzák hevertek. A falhoz hosszú könyvszekrény simult, benne színeskötésű könyvek: "Jász vármegye nemesi családjainak története", "A hód és vadászata", "Versenynaptár". Nyilván mindezek miatt a holmik miatt neveztetett e szoba dolgozó szobának.

Finom szivart szívott Kövérember s néha egy-egy pohár konyakot hajtott fel, mert kemény munkával viaskodott, többsoros levelet írt Kövérföldre, a fiának:

"...Az intézőnek pedig mond meg, hogy a göbölyöket oltsón ne agya, inkább várjonn."

Kisasszony az emeleti szobájában zongorázott, a Lohengrint játszotta - ó a nászinduló és a Grál-monda! -, estére operába mennek a Lohengrin előadására. Milyen kár, hogy Szépember nem lesz velük, mert dolga van. Utálatosak a férfiak, mindig dolguk van. Nem hogy másokkal végeztetnék a dolgaikat.

Gazdagemberné három-négy ajtón túl öltözködik. Fejfájós, a komorna fojtott idegességgel küzd blúzának kapcsaival, mert kissé kövér az úrnő s durva mozdulatra könnyen szakad a selyem.

- Még nincs készen? - kérdezi az úrnő szelíden.

De amint látja a nagy állótükörben, hogy mögötte még tovább is kígyóznak a vékony ujjak s a komorna ajka csúcsosodik s homlokának bőre ráncba fut a szörnyű buzgalomban, jóságosan mosolyog. Kitűnő volt délben a tejszínhabos torta. Kövérembernére szabályos, nyugodt arc mosolyog a tükörből, egy kegyes emberi lényé ez a mosoly s ez az arc, aki vasárnaponként belvárosi templomokba jár a kedves leányával, ott buzgón imádkoznak, hálát adnak és könyörögnek, de mintha csak csupa szokásból, mintegy a Jóisten iránt való udvariasságból mormolnák el a szent imának azt a részét is: "És bocsásd meg a mi vétkeinket."

A tiltó motívum hangjait zúgja a zongora, a kisasszony szinte haragos arccal veri a billentyűket, édesanyja benyit hozzá:

- Hagyd már abba, leányom, és készülj! Ma fél hétkor kezdődik az előadás.

- Rögtön befejezem, mama. Olyan gyönyörű! Kár, hogy Burrian kicsiny és kövér.

- De szépen énekel! Elkésünk, fiam.

A kisasszony engedelmes és öltözködni indul. A komorna segít neki is, a mama gondos szemlét tart néha. Azután kinéz az ablakon: mit kívánhatna még? Később rájuk kopogtat Kövérember, kívülről mondja, hogy jó lesz sietni. Aztán - mivel már szabad - belép, ott áll előttük szmokingban, vasaltan, hófehér plasztronnal, csaknem fiatalon.

- Már készen is vagyunk, apa.

- Mit játszanak, fiaim?

- Lohengrint.

- Á-á Ve-erdi! Rettentő unalmas.

- Nem, apa, Wágner.

- Á-á Wá-á-gner! Hisz' ez az unalmas. Elalszunk.

- Nem, apa, a Lohengrin szép és érdekes. Amit maga gondol, az a Siegfried.

- Wágner az Wágner! Mind egyforma: német!

A mama - ennyit a leány előtt is lehet - enyhe szemrehányással illeti:

- Persze, nincs benne balett!

- Hát baj is, fiam! Opera balett nélkül olyan, mint a lakodalom bor nélkül. Szamárság, német találmány. De ti csak mindig elcipeltek engem valami kínszenvedésbe.

A sofőr kis szobájában üldögélt, lenn a pincében. A pincét a háznál csak souterrainnek volt szabad mondani. A sofőr újságot olvasott, a magasból a félablakon át beömlő gyenge világosságnak tartva azt. Telt és vérbő arcú férfi volt a sofőr, nem souterrainben született, nem is ott nőtt fel, szemei idegesen nyugtalanok, de a keze, amint az újságot maga előtt tartja, nem reszket. Napihír szól a lapban egy suszterről. A suszter húsz fillérrel boltba küldte a fiát petróleumért, a fiú üres üveggel és pénz nélkül sírva jött vissza, a húszfillérest elvesztette. A suszter haragra lobbant s a dikicse nyelvével addig verte a fia fejét, míg az meghalt.

- Vadá-állat!

Így tört ki a fölháborodás a sofőrből. Azután elbeszélte a történetet a feleségének. Egy sujszter - így mondta, ahogyan tréfásan szokta elferdíteni a szavakat, különösen, ha az asszonnyal évődött. Most nem évődött, de mintha nagyon megszokta volna már, idehaza nem is lehet másképpen beszélni. Az asszony figyelt és átkozódott a gonoszság miatt, de a férfinak, ahogy nézett a cingár és sápadt feleségére, annak a rémült arcára, mintha már le is zajlott volna a fölháborodása a suszter ellen. Legyintve csak ennyit mondott:

- Műveletlen bagázs.

És mintha valami rezignált, mégis nyugtalanító gondolat fogta volna át az eszét. Mire nem képes az ember! - mintha ezen töprengett volna és duzzadt kezével a homlokát simogatta.

A szobaleány toppant be, mosolyogva beszélt, hogy az urak színházba mennek, a sofőr úr "fogjon be". Már nevetett is. Nevetett a sofőr is, néztek az egymás szemébe, nevettek volna beszéd nélkül is. Már mentek is kifelé, elöl a leány, utána a sofőr, aki leplezőn a földre nézett, a vézna asszony haragos tekintete verte a sofőr széles hátát, e percben gonosz indulat mozdult meg benne e test ellen. Eltűntek, az asszony magára maradt indulatával a homályos börtönben. A sofőr köszönés nélkül ment el.

A sofőr kivezette az autót a garázsból a kapu elé s az ott zakatolt már. Kövérember, a felesége és leánya jöttek a palotából a kis kockaköves úton, a leány vidáman, tele várakozással, az anya még egy percre mögéje maradt s végső szemlét tartott. Minden rendben volt. Kövérember megnézte az óráját, s szólt a sofőrhöz:

- Az operához!

A kisasszony megtoldotta:

- Tamás, gyorsan menjünk!

És barátságos mosollyal buzdította a sofőrt. A sofőr arca alázatos volt, belül rút indulat feszítette. Mosoly, Istenem!

Az autó megindult. A három utas bőrén borzoló kéjérés futott át. A leány hangosan nevetett. A Paradicsom utcai rendőr az utca közepén sétált, hirtelen megállt, két kezével igazítón rántott egyet a blúzán és tisztelgett. Az autó rohant, a sarkon befordult az Andrássy út felé, a sofőr mereven tűzte előre tekintetét, az ajkait összeszorította. Idegei kissé megfeszültek, az arca pirult, jobbkezével gépiesen meg-megszorította a gumilabdát s a tülök el-elbődült.

Az Andrássy úton repültek. Kétoldalt gyalogosok rótták útjukat, más kaszt, a haragosoké, amint egymásnak szembe jöttek, mentek, rossz kedvüket az egymás arcába dobták, most hogy mögöttük és előttük el-elbődült az automobil, arcuk az út jobb és bal oldaláról a közép felé fordult, mintegy tisztelgőn. Egy asszony, aki már nagyon elfáradt, mert az állatkertből jött lompos férjével s a gyerekeivel, meg is állt egy percre, megbámulta az automobilt, azután hátba ütötte az egyik fiát.

Kocsik zördültek, az autó elsiklott a kocsik mellett, más autókat is elért és elhagyott, itt-ott ákom-bákomok zavart ijedtséggel futottak meg előle. Morgás és nevetés. Házak, fák, emberraj szaladtak a merev ég alatt, az autó mögé mind, az autó repült, talán még el is késnek! - az Oktogon téren már sárga fény ömlött a nagy kávéház-ablakokból, emberek az ablakban, lengtek a fejek, kinéztek az utcára, fekete-tarka nyüzsgés a járdán, a falak mentén mint jelzőoszlopok álltak az éhesszeműek. Az úttesten villamosok mentek zúgva, a kocsik roskadoztak, bennük iszonyodtak egymás érintésétől az utasok, a vezetők verték a csengőt, izzó villanásokkal a homlokuk mögött, hogy történjék már valami, akármi! A tér közepén lovasrendőr ficánkoltatta a paripáját és figyelt. Várt, lesett tétlenül, rejtőző elégedetlenséggel a szívében, kardja vesztegelt az oldalán.

Kövérember könnyű cigarettát szívott. Felesége kicsit nyugtalan volt, talán a tömeg bántotta a szemét. A kisasszony büszkén tartotta a fejét, tudta, hogy sok tekintetnek kell rajta megakadnia, a színházra is gondolt, talán már játszik a zenekar, épp most csengnek a hegedűk üveghangjai, szörnyűség, talán már el is késtek, ostoba ez a sofőr, buta, buta!

Az autó közben repült, ingó-lengő kocsik forgatagában, tovaugrott a közökben s folyt kétoldalt untalan az emberár, mellékutcák öntötték tartalmukat a nagy útba, férfiak, nők, gyermekek jöttek, frissek és aggok, sóhajtva bámulók és a megbámultak, ki haraggal, ki reménnyel, apró örömekkel: ez az út az élet folyama, meg kell itt keringeni néhányszor, vidáman, vagy búsan, selyemben, vagy rongyban.

Gyámoltana Öreg is ide vonszolta magát, mint valami sürgős és fontos dologra, amit még aznap okvetlenül el kell intéznie. Messziről jött, a Kültelki utcából, ahol krumplit ebédelt és most gyönyörű henteskirakatok ragyogtak az utcákban. A kültelken kis gyermekek játszottak, nemzetet játszottak, volt köztük japán és angol, indián és tatár, az indián úgy sózta képen kemény labdájával a japánt, hogy eleredt az orra vére. Nem baj, csak játék. De amikor Gyámoltalan Öreg elhaladt mellettük, abbahagyták a játékot, figyeltek s szavaik köveivel meghajigálták a bandukolót. Mulattak rajta, a japán is mulatott. Két rút asszony is mulatott, akik álltak a kapujukban rongyos cipőkben, megnyomogatták bütykös kezükkel a fejüket, a fejükben a gondolat:

- Höhö, odahaza minálunk az ilyen vénembert kitűznék egy karóra varjúijesztőnek!

Az autó repült. Az utca zúgott. Csillogtak a boltok, hentes és más kirakatok, előttük bolyongtak a fejek. Vidám fütty hangzott fel. Szegény Asszony igyekezett át az úton. Ő volt azon a napon a legszegényebb. Horpadt a képe, néhány hatos mindössze a tépettszájú zsebében, otthon a két gyermek, az ura a kocsmában, kopott és félénk, lám ennyire verték a rettentő cséplőfák gondhadarói. Át akart menni az úton. Óvatosan, sunyin és ostobán, mert jobbra-balra pislogott, szaladt, megállt, öt-hat lépést megint szaladt, megint megállt s ott állt, mintha megcsökönyösödött volna, se előre, se hátra. Elállt hirtelen a szívverése, mert megérezte, hogy ott kell, menthetetlenül ott kell vergődnie, tehetetlenül a drótszálak közt, átkozott hálóban, már benne a rárohanó automobil lámpáinak vakító fényében. A sofőr már látta őt, vigyázni akart, hisz eddig csak mosolygott, most éppen a feleségére gondolt, a szobalányra, Kövéremberre, arra, hogy ő egészen mást akart, mint ami van, most már mindenre gondolt és semmire, arra gondolt, hogy kétszer kettő az hét. Hirtelen berúgta lábával a fék pedálját, jobbra csavarta a kormánykereket, még ha fel is borulnak! - de már elsápadt. Az a szörnyűséges asszony, a buta, az az Isten átka, e pillanatban ugrott egyet s mintha csak a gép elé vetette volna magát. Tompa ütés zaja, belezörgött valami nyers recsegés, az asszony elvágódott, az autó pedig állt és jóllakottan, kegyetlenül lihegett, előre pihenő ócska rongy és a fehér fej, kusza hajzat és nyitott száj, a szájból pirosan szivárog a vér. Két apró szem pislog és eszmél, ijedt kíváncsisággal, hogy mi is történt és mi lesz most.

Az autóban ülő hölgyek a tragikus pillanatban felsikoltottak. Sikoltott egy szaladó nő is és férfikiáltások hangzottak: Vigyázzon! Szent Isten! A sofőr káromkodott egyet, de már ugrott is le, letérdelt az asszony mellé, reszketett a keze, az egész teste, mintha lerogyott volna. Kövérember előkelően viselte kínzó érzéseit. Csak ennyit mondott magának, a sofőrre értve:

- Ostoba fráter.

Azután leszállt ő is az autóról s ekkor érezte, hogy szívdobogása van, megállt egyenesen, nem mozdult, a kisasszony átölelte az anyját és aggódva leste az arcát:

- Anya, nincs semmi bajod?

- Borzasztó!

- Istenem, csak élne!

- Jaj, nem tudnám megnézni. Milyen szerencsétlenség ért bennünket!

Emberek rohantak oda, férfiak és nők, hirtelen sűrűn körülállták az autót, lesték az elgázoltat, megnézték, bámulták, egy omnibusz lovai unottan elkocogtak. A tömeg nőtt, az első rémületük elszállt s már zöld láng gyúlt ki a szemekben. A sofőrre tekintettek, aki ott állt felegyenesedve, tehetetlenül, majd az autó utasaira és jobbra, balra mindenkire, hogy mit szól ehhez, jöjjenek mások is és nézzék ezt meg, hol van a rendőr!

- Telefonáljon valaki a mentőkért!

- De hol van egy rendőr?

- Szegény asszony.

- Fel kell íratni a sofőrt!

- Nem tudott vigyázni, mi?

- Mi az automobil száma?

- Persze, mert rohannak, mint a vadállatok.

- Sürgős dolguk van, mi?

- De miért nincs sehol rendőr?

- Valahol kávéztatják!

Újabb friss energiák:

- Agyon kellene ütni az ilyen gazembert!

- Gyalázat, amit ezek csinálnak. A múltkor is...

- Különösen a biciklik!

- Ugyan kérem.

- De a teremtésit nekik!

Zúgás. A rémület új hangjai:

- Mi az?

- Mi történt?

- Még él?

- Borzasztó.

- Szegény asszony.

- Hogy ezek nem vigyáznak.

- A gazemberek!

- De talán a sofőr nem is tehet róla.

- Ne vegyék hát el tőle a levegőt!

- Hívták már a mentőket?

- No mi az? Hányas a száma annak a gépnek?

- Barátom, azért nem szeretnék ennek a sofőrnek a bőrében lenni.

- Nézd csak, hogy reszket a keze!

- Hát ülni fog, az bizonyos. De meg is érdemli.

- Ülni fog.

Megjelenik az első mosoly egy ajkon.

- Szegény nők, hogy meg lehetnek ijedve.

- Nézd, milyen csinos az a leány!

- Szegény. Csoda, hogy idegsokkot nem kapott.

Morgás. Harag. Valahol egy hangos káromkodás, vita, hogy ne tolakodjék és hogy maga tolakszik, nem kérem maga tolakszik, de maga tolakszik, ne járjon a szája, az Istenért hagyjanak neki egy kis levegőt, ne legyenek olyanok, mint a barmok, Sándor gyere, nem bírom nézni, megyek szívem, megyek.

Fejbe kell verni a sofőrt! Igen a disznót! Ne tolakodjék, mert kivágom innen. Adj neki egy pofont!... Hátulról nyomják a tömeget. Mintha néhány pillanatra csönd lenne, gyenge, részvétteljes sóhajt hangzik el, majd újabb gonosz villanások a szemekben, mintha a sóhaj lobbantotta volna fel őket, most már vadabbak, követelőbbek, elszántak, valahol durva röhögés, valaki utat tör előre, megemeli a botját és fejbe vágja vele a sofőrt, mások fellélegeznek, csikordulnak a fogak, sok-sok ordítás, vastag hangok mint fekete madarak röppennek fel, kegyetlenek, zúgnak és csattognak, követelők, emelkednek már a kezek, bűzös leheletek ömlenek a tátogó szájakból, új ütés a sofőr fejére, szitkok, biztatás, a sofőr egy kissé fordul, erre megint ütés, még néhány ütés kézzel, bottal, a fejére és a hátára, valaki egy hirtelen támadt űrbe beugrik és a sofőrt teljes erővel pofon vágja, mivel már rémülten pislogott a szeme és kis kígyócskák reszkettek az ajka végében. Mások is tülekszenek feléje, de hiába, hátul maradnak fullasztó dühökkel, az egyik segít magán, messziről előrenyúlva bottal fejbe üti azt, aki a sofőrt pofonvágta. Hátul üvöltenek. Lihegő, rekedt, biztató, ijesztő, fenyegető és könyörgő hangok, szavak, engedjék őket is, engedjék már őket is, ők is akarnak, szeretnének, muszáj nekik, jajjaj de jó lesz, boldogság lesz! De tehetetlenül taszítják, tépik, bontják az előttük sűrűsödő emberárt. Zöldben égő szemek szétkutatnak, keresik a közelben, hogy kit lehetne megütni. Bőg vágy, hörög a kielégülés és a bántalmazott felsikolt. Forr, hullámzik és tajtékzik és őrjöng a fekete ár fel és le, beláthatatlanul messzire, itt-ott kettéhasítja egy hó-opp kiáltás, egy fogat lassan, méltóságteljesen vonul rajtuk keresztül, lépésben mennek a lovak, a fogat utasa végtelen gőggel néz el a fejek fölött. Az álló autó felől jajongva menekül egy rongyos ember, a nyaka bekötve, vézna és ferde, horpadt, búvik kifelé s lesújtanak rá az öklök mind, mintegy vesszőfutásban menekül, rekedt, sánta is, meg kell ütni!

Jön a rendőr. Haragosan villan a szeme. A képe pirosan izzik, utat tört az öklével, tágulnak az orrlukai. Kit lehet itt, Úristen, összeaprítani! Parányi vágyó, reszkető vonaglás a szája szélén. Lecsap öklének vaskalapácsával egy ténfergő rosszkalapra úgy, hogy kong és zúg alatta a koponya.

 

- Rendőr!

- Itt a rendőr!

- Utat! Utat!

A rendőr az autóhoz ér, a sofőr pislog, daganat és vörös folt az arcán, a képe fel is hasadt, szivárog a könnye, lenn a földön még él és hangtalanul liheg a sápadt rongydarab. A rendőr tisztelet Kövérembernek, aki az autó mellett áll. Halkan néhány szót váltanak, szabad kérnem a becses nevét, azután a sofőr neve, gép száma, lakás. Kövérember kéri a rendőrt, hogy vezesse ki őt és családját a tömegből.

- Félre!

Kiált és int a kezével a rendőr, Kövérék indulnak kifelé, utálattal és kicsit szepegve. A rendőr most a sofőr elé áll, kifeszíti a mellét, néz rá, az arcára, a szemébe s egy percig nem szól. Azután notesszal és ceruzával a kezében:

- Hogy hívják?

És már benne van a hangjában:

- Na megállj, te kutya!

Körülöttük csönd, figyelem. A tömeg forr, remeg, szomjazik. Öreg Gyámoltalan a tömegben áll. Ebben a percben érkezett. Lihegve fúrta be magát a népbe, előre, egészen a rendőr mögé, itt megállt és görcsösen szorongatta az öklét, körmei belevágtak a tenyerébe, a szája megnyílt és úgy maradt, széléről lecsordult a nyál, a szeme kidülledt, a jobb karja meg-megrándult - hiába, már későn érkezett, ott áll a rendőr. Néz köröskörül, még remél - de a vihar talán már elzúgott... Csenget a mentőkocsi, forognak hátrafelé a fejek, út nyílik, két siralmas komoly, formasapkás fiatalember lép ki a kocsiból, borzalom, hogy mi lesz itt! Talán tüzes vasak és hüvelykszorító is! Odamennek a fekvő asszonyhoz, az egyik melléje térdel, talán majd tőrt döf beléje! Talán kinyomja a szemét, leszakítja a fülét, a fejét betöri, a haját kitépi!... De megfogja a kezét és halkan kérdezi:

- Fáj valahol?

Kínos, idegen kérdés, szinte megszégyenítő. Összehúzódnak a szemöldökök, tátva maradnak a szájak és valaki fel is sóhajt:

- Szegény asszony.

Az opera ragyogó öblében már rég felzendültek a hangszerek. Elza már térden állva elrebegte imáját, hogy jöjjön el az álombeli lovag és mentse meg őt, már megérkezett a hattyú és csónakján az ezüstpáncélos Lohengrin, elsóhajtotta búcsúját a hattyúhoz - kitűnően volt diszponálva. A pátosz megható pózait művelte s egy szeplős kis leány a harmadik emeleten maga elé suttogott:

- Milyen szép, hosszú, szőke haja van!

Kövérember még ezt mondta a feleségének a folyosón:

- Elcsapom. Kérlek, nem tarthatok egy percig sem olyan sofőrt, aki embert gázol!

És felesége s leánya után belépett a páholyba... Éppen megvillant Telramund feje fölött a Lohengrin kardja s a gonosz e kard bűvös erejétől sújtva földre hullott. Ott vergődött kínban, vértes-pikkelyes teste kígyószerűen vonaglott, csavarodott, a fejét meg-megemelte s leejtette, arccal a földre borult, jobbkeze a szívén jelezte irtózatos kínját. Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyereiket, szemükben és arcukon ragyogott a boldogság.

Az 1966-os Ünnepi Játékok után októberben szívinfarktust kapott és meghalt Wieland Wagner. A két unoka közül nyilvánvalóan ő volt a jelentősebb rendező egyéniség. A fesztivál vezetése innen kezdve Wolfgangra marad, aki ezt a tisztséget meg is őrzi egészen 2008-ig. 1953 és 96 között a teljes Wagner életművet többször is megrendezte Bayreuthben. Vezetésének kezdeti éveiben maga mellett inkább konzervatívabb rendezőket - mint August Everding - engedett szóhoz jutni. Az igazi áttörést Götz Friedrich 1972-es Tannhäuser rendezése, és az 1976-os Ring Patrice Chéreau máig emlegetett átértelmezésében jelentette. A komolyzenei világ innentől kezdve ismét figyelemmel kísérte a Bayreuthben megforduló új urak - a rendezők - munkáit. A kezdetben botrányosnak minősített produkciók az évek során általában jelentős sikerré szelídültek.

Az istenek alkonya zárójelenete, 1976, rendezte: Patrice Chéreau

Dene József 1962-ben végzett a Zeneakadémián, nyolc éven keresztül volt az Operaház egyre többet foglalkoztatott tagja, majd 1970-ben a zürichi operához szerződött, melynek nyugdíjazásáig tagja maradt. Itthon elsősorban Mozart szerepeivel (Figaro, Leporello, Papageno) keltett feltűnést. Zürichben tovább bővítette repertoárját és muzikalitásának köszönhetően több kortárt opera bariton szerepét is elénekelte. Ezekkel a szerepekkel a világ legjelentősebb színházaiban - Milánó, Párizs, Barcelona, San Francisco – is bemutatkozhatott. Bayreuthban európai karrierje kezdetén énekelt, 1973-ban Foltzot, a következő évben pedig Nachtigallt A nürnbergi mesterdalnokokban. Wagner szerencsét hozott Denének, hiszen 1981-ben Alberichként debütálhatott a Metropolitanben.

Hasonlóképpen járt Marton Éva is, aki Évaként mutatkozhatott be New Yorkban. Ahhoz, hogy a kiváló művészből nemzetközi rangú és elismertségű sztár legyen, neki is disszidálnia kellett. Martonra elsősorban nem, mint Wagner-hősnőre szoktunk emlékezni, emblematikus szerepei leginkább Tosca, Turandot és Elektra voltak. Bayreuthba 1977-ben kapott meghívást a Tannhäuser hősnőit, a csábtó Vénuszt és Erzsébetet, a tiszta szüzet keltette életre Götz Friedrich rendezésében két nyáron keresztül.

Az 1970-es években két magyar származású balettművész is fellépett a Tannhäuserben, az erdélyi Horváth Lajos 1973-ban és 77-ben, Tóbiás Rita 1977-ben és 78-ban táncolt a Bacchanáliában.

Hosszú idő után Sólyom-Nagy Sándor volt az első énekes, akinek nem kellett külföldre távozni ahhoz, hogy szerepelhessen a neves fesztiválon. Huszonegy éven keresztül, 1981 és 2002 között minden nyarát a német kisvárosban tölthette, négy kisebb szerepet – Reinmart, Ortelt, a Trisztán Kormányosát és a II. grál-lovagot – többszáz előadásban keltette életre. Sólyom-Nagy – aki Pesten főszerepeket énekelt Wagner műveiben – könyvében (Gyökerek, ágak, levelek) részletesen leírja próbaéneklésétől kezdve a fesztivál menetét, remek, személyes stílusban. Egy apró részlet, amely nem a legendás precizitásról és szervezettségről szól, hanem arról, hogyan válik egy művész egy csapásra a szentély és a család rabja. „És az első bayreuthi benyomások: megérkezésünk napján egy hatalmas virágcsokor várt ránk, levél kíséretében: Sok szeretettel üdvözöljük Bayreuthban, érezze jól magát” aláírásként természetesen Wagner úr neve szerepelt. Mindezt a Mesterdalnokok egy kis szereplője kapta. Az örömteli meglepetésből felocsúdva arra gondoltam, új ember vagyok és az első alkalommal kijár a figyelmesség… Ám azóta minden évben, megérkezésünk napján, újból és újból megcsodálhatjuk a Wagner úr küldte csokrot.”

Kiváló Wagner-tenorunk, Molnár András pályája kezdetén három évadot töltött a Festspielhausban, 1983 és 85 között Vogelgesangot és Heinrich von Schreibert énekelte.

Sir Georg Solti, noha már az 50-es évek végén – 60-as évek elején lemezre rögzítette máig legendás Ring felvételét, csak 1983-ban kapott meghívást, hogy a tetralógiát az ősbemutató színhelyén is eldirigálja. Miután a rendezővel, Peter Hallal nem volt zökkenőmentes a közös munka, a karmester a következő nyáron már nem tért vissza a Zöld Dombra.

Ezzel szemben, 1985-ös koreográfusi bemutatkozása után, szinte hazajáró vendég lett Markó Iván, aki az évek során három opera táncait állította be. A Tannhäuser 1985 és 95 között, a Parsifal 1989 és 2001 között, A nürnbergi mesterdalnokok pedig 1996 és 2001 között Wolfgang Wagner rendezésében és Markó koreográfiáiban volt látható – az utolsó években a Magyar Fesztivál Balett táncosainak közreműködésével.

Noha a pontos adatok sajnos nem nyilvánosak, tudjuk, hogy már a 80-as évektől kezdve voltak az énekkarnak magyar közreműködői is. Az egyikük, Benei Katalin kisebb szólót is kapott, ő énekelhette 1987-ben és 88-ben a 3. apródot a Lohengrin előadásaiban.

Németh Judit különleges hangi adottságára Anna Reynolds és férje, a neves tenor, Jean Cox, - mindketten Bayreuth egykori vendégei - figyeltek fel. Ők javasolták, hogy vegyen rész egy meghallgatáson, melynek eredményeképpen debütálhatott 2000-ben, A walkür Waltrautéjaként. Németh 2007-ig énekelt Bayreuthban, a 3. nornát, Ortrudot, Vénuszt és kétszer beugrással Kundryt is.

A bayreuthi hagyomány szerint egy-egy Ring produkció öt évig fut, lehetőleg ugyanazzal a karmesterrel és zömében azonos művészekkel. A 2000-es Jürgen Flimm által rendezett tetralógia karmestere Giuseppe Sinopoli váratlanul elhunyt. Az ő helyére hívták meg Fischer Ádámot, aki aztán a további négy évben gondozta a ciklust. Ezután két éven keresztül a Parsifal dirigálhatta, 2006 és 2007 nyarán.

A 2004-es Pierre Boulez és Christoph Schlingensief neve által fémjelzett Parsifal bemutatónak két magyar közreműködője is akadt. A Németországban élő Korondi Anna a 4. viráglányt énekelte, Schöch Atala – Németh Judit tanítványa – a 2. apródot és a 6. viráglányt.

A 2004-es Parsifal produkció Viráglányai

A magyar származású, ám Bécsben született és élő Adrian Eröd, – Erőd Iván zeneszerző fia – a dédunoka, Katarina Wagner Nürnbergi mesterdalnok rendezésében Beckmessereként debütált 2009-ben. Ezt a szerepet ezen a nyáron is ő énekli.

Az idei Tannhäuser premieren mutatkozott be a szintén magyar származású, Németországban született Michael Nagy, Wolframként. Nagy előtte a Budapesti Wagner Napokon A király hirdetőjét énekelte a Lohengrinben.

A Bayreuthi Ünnepi Játékok története 135 éve, 1876-ben kezdődött, a Richter János által vezényelt Rajna kincse előadásával. 2011. július 25-én, a Tannhäuser felújításával indult a 100. évad. Az elmúlt évtizedekben számtalan neves és nem nevesített magyar és magyar származású művész és zenebarát fordult meg a német kisvárosban. A neveseket igyekeztem hiánytalanul összegyűjteni, a többiekről nehéz információt szerezni. Tudjuk, hogy egy fiatal korrepetitor, Ferencsik János, kottával a kezében végigülte a Festspielhaus legendás 1930-as nyarát. Tudjuk, hogy Csikós Attila kiváló díszlettervezőnk évekig működött asszisztensként a Wagner unokák mellett, Operaházunk első karmestere, Kovács János két nyáron át volt asszisztens kint. A budapesti Richard Wagner Társaság évek óta lehetőséget nyújt, hogy tagjaikon kívül pályakezdő énekművésze is magukba szippanthassák Bayreuth légkörét. Ők mindannyian hazahoztak valamit a nemzetközi operaélet egyik bástyájának levegőjéből, miközben otthagyták névjegyüket az egyik legnagyobb zeneszerző álomszínházában. Wolfgang Wagner 2008-ban - 89 esztendős korában - lemondott a Fesztivál vezetéséről, lányainak Eva Paquier-Wagnernek és Katarina Wagnernek adta tovább szülői örökségét. Meglátjuk, hogyan viszik tovább a családi vállalkozást.

Az Ünnepi Játékok honlapja - 1951-től működő archívummal - megtekinthető itt. Egy kiváló adattár, mely tartalmazza Bayreuth teljes krónikáját.