Caruso

A magyar operajátszásnak nagyjából az 1950-es évek óta – tehát háromnegyed évszázada – két valóban releváns alapkérdése maradt (nem az, hogy: „Ki lesz az új igazgató?”, illetve, hogy: „Le merészeli-e venni a műsorról a »Nádasdy«-Bohéméletet”?), miszerint: „Van-e az Operaháznak ikonikus Bánk bánja?”, valamint: „Sikerül-e kinevelni Bartók színpadi műveinek örökségét tovább vivő karmestert?” Amennyiben mindkét válasz igenlő, a hazai operajátszás jövője aktuálisan biztosítva van.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Christel Loetzsch (Judit)
Fotó: © Monika Rittershaus

Az Operaház immár 140 éves krónikája szerencsére igen kevés – mindössze négy – olyan esetről tud, amikor is egy-egy színházi dolgozó úgy döntött, hogy önkezével vet véget életének, s végzetes tette színhelyéül éppen a munkahelyét szemelte ki. Érdekes módon egyikük sem volt sztár, mind a négyen inkább a háttérben tevékenykedtek, így életükkel jóval kevesebbet foglalkoztak az újságok, mint halálukkal.

Csepke Gábor (1866-1931), az Operaház portása

A pesti közönség valószínűleg nem is realizálta 2004-ben, hogy mennyire el lett kényeztetve, amikor a Jenůfa több évtizedes szünet után osztályon felüli zenei megvalósításban tért vissza az Operaházba – elsősorban Kovács János betanításának, valamint a két női főszereplőnek, Bátori Évának és Marton Évának köszönhetően. A repríz olyannyira egy ott és akkor újjászülető remekmű érzetével ajándékozta meg a nézőket és a kritikusokat, hogy a produkciónak még azt a tényt is sikerült elfednie, miszerint Leoš Janáček közel ötvenévesen befejezett első „komoly” operája valójában még nem kiforrott remekmű, inkább „csak” zseniális alkotás – durva vadhajtásokkal. A Katja Kabanova és A Makropoulos-ügy komponistája ugyanis már nem engedett meg magának dramaturgiai üresjáratokat és olyan félbehagyott vagy éppen csak felskiccelt figurákat, mint a Jenůfa nagymamája, Öreg molnárlegénye vagy a Bíró pereputtya.  Egy nem kimagasló zenei megvalósítású előadásban azonban ezek a kérdőjelek igen gyorsan felmerülnek és fokozatosan be is hálózzák az estét.

Kelly God (Jenůfa) - Fotó: © Christaina Iberl

Vélhetően annak a két magyar értelmiséginek, Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház igazgatónőjének és Révai József kultuszminiszternek köszönhető, hogy 1949 után a magyar értelmiség ugyan elfordult az operett-től, de magát a műfajt sikeresen mentették meg, illetve át az államszocializmusba. Miközben a dolgozó nép vörösre tapsolta tenyerét a degeneráltra karikírozott arisztokrácián kacarászva, a korábbi polgári célközönség jelentős részének zsenánt lett a Nagymező utcai államosított teátrum, s későbbiekben is csak fitymálva emlegették az „örök ifjú” Honthyt, a „hülye” Rátonyit, „Saaardy Jaaaanos”-t és a Latabárokat. A világháború előtt nem ez volt a szokásos hozzáállásuk, akkoriban még „tout Budapest” tódult egy könnyed szórakozást ígérő zenés komédiára, és megesett, hogy egyazon este az olykor operetteket is játszó Operaház mellett működő magánvállalkozásokban három-négy nagyszériás operett közül tudtak választani.

Annette Dasch (Dzsilli bej) - Fotó: © Matthias Jung

Bajban lehet Bayreuth. Legalábbis erre utal, hogy a Richard-Wagner-Festspiele előadásaira – melyekre nem is olyan régen kizárólag több éves várólistákon keresztül lehetett jegyekhez jutni – manapság facebook hirdetéseken toboroznak nézőket. Úgy tűnik, hogy a lassan 150 éves fesztivál elpusztíthatatlannak vélt nimbusza leáldozóban van, de legalábbis jókora hullámvölgybe került. Ha valaki osztályon felüli Wagner-előadásokra kíváncsi, ma nem feltétlenül utazik a kis bajor városba, ahol a genus loci ugyan még igéző, de ezen felül nem sok valódi örömet tartogat. A turista-csapda városkában szállást alig kapni és az éttermi számlák is szemtelenül magasak. A Festspielhaus akusztikája páratlan, de székei legendásan kényelmetlenek, a Zöld Dombon pedig bizonyára ma is idillikus piknikezni az előadások szüneteiben – de hol vannak már a legendás karmesterek, a Wagner-specialista világnagyságok, az egyesével összeválogatott ének- és zenekar, és hol vannak a nemzetközi operajátszásnak irányt mutató rendezőegyéniségek!?

Az I. felvonás fináléja - Fotó: © Martin Sigmund

Stuttgart a német operajátszás dél-nyugati végvára. Az 1912-ben átadott Staatstheater nemcsak korának kiemelkedően dekoratív színháza, hanem maga az egyszerre méltóságteljes és bensőséges szecessziós épület architektúrája is mintegy demonstrálja a mindenkori vezetőség és a város polgárságának szoros kapcsolatát. A Staatsoper legjelentősebb aranykora 1991 és 2006 közé, Klaus Zehelein intendatúrájának idejére esik, de az elmúlt húsz évben az új vezetők is sikeresen őrizték meg a kiemelkedően magas nívót, így a stuttgarti ma is a világ egyik legprogresszívebb operaháza. (Jellemző, hogy a színháznak csak egyszer sikerül átütnie a magyar sajtó ingerküszöbét, mégpedig tavaly ősszel, amikor is a Paul Hindemith műve nyomán Sancta címen bemutatott előadáson több néző rosszul lett a produkció naturalizmusa láttán. Arra természetesen egyetlen honi sajtómunkatárs sem vetemedett, hogy első kézből tájékozódjon, ahogy arról sem tudósítottak, hogy a hét meghirdetett előadás nemhogy telt házzal ment le az 1600 fős nézőtéren, de esténként nagyobb tömegek várakoztak az esetlegesen felszabaduló jegyekre is.)

Josefin Feiler (Jenny) és Alisa Kolosova (Begbickné)
Fotó: © Martin Sigmund

Ritka vendég az operaházak színpadán A trójaiak, melynek színrevitelének nehézségei már-már a Ringével vetekednek – ám míg Wagner Tetralógiáját áhítatos tisztelet övezi, ez nem jelenthető ki egyértelműen Hector Berlioz megkésett nagyoperájáról. A világ valamennyi zenés színháza büszke magára, amikor sikerül összehoznia egy-egy Nibelung gyűrűje-ciklust, s a közönség sem hagyja ilyenkor cserben az intézményt, arra azonban csak elvétve vállalkoznak a direktorok, hogy az ötfelvonásos francia mű bemutatásával bajlódjanak. Míg a Ringre a közepes, sőt olykor a kisebb német dalszínházak is vállalkoznak, A trójaiakra a legnagyobbak is csak szökőévente (és akkor is lehetőleg koprodukcióban).

Aeneas: Iurie Ciobanu - Fotó: © Werner Kmetitsch

Amikor 1914-ben színre került a Végre egyedül című operettje, Lehár Ferenc már túl volt világsikereinek javán (A víg özvegy, Luxemburg grófja, Cigányszerelem), melyek bevételéből kényelmesen eléldegélhetett. Volna… Leszámolva az operaírói ambícióval (már ha valóban leszámolt vele valaha), az operett műfajában keresett új utakat, illetve valójában önmaga számára kihívásokat. Az Endlich allein nem lett világsiker – ami azért így is százötven telt házas estét jelentett a Theater an der Wienben... A mű szenzációja a komponista művészetének egyik legmerészebb húzásaként a teljes II. felvonást kitöltő szerelmi kettős volt – efféle attrakció nem fordult elő korábban egy operettben, sőt, azóta sem!

Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Nem lenne sokkal szegényebb az operairodalom, ha Szergej Prokofjev nem írta volna meg az Eljegyzés a kolostorban című művét. A négyfelvonásos vígopera zenéje természetesen mindvégig szellemes és minőségi – úgy tűnik, Prokofjev nem tudott unalmas és semmitmondó lenni –, a Goldoni-vígjátékok szabályait követő habkönnyű történet pedig lendületes és önazonos. Felesleges volna mélyebb mondanivaló után kutatni a partitúrában, mely valóban nem akar többnek látszani, mint önfeledt szórakoztatásnak – annak viszont majd’ egy órával hosszabb, mint a műfaj kanonizált remekei.

Don Jerome: Evgeny Akimov - Fotó: © Werner Kmetitsch

Ha egy operaház törzsközönsége beleunt a műhavas Bohéméletekbe, a Violetta nélküli Traviatákba, vagy a varázsát vesztett Fuvolákban, akkor egy direktor – amennyiben bírja a nézői bizalmát – bízvást fordulhat Leoš Janáček felé, hiszen a cseh zeneszerző (főművei) nem fognak csalódást okozni egyik félnek sem. Öröm látni azt a Janáček-lázat, mely az utóbbi években ismét szárba szökkent, ugyanis kevés 20. század eleji zeneszerző „érdemli meg” annyira, hogy művei az alaprepertoár részévé váljanak, mint a cseh mester. A későn felfedezett komponista munkássága ugyanis csak az 1970-es években ért be. Operáinak játékideje alig több mint másfél óra, cselekményük nem avult el – sőt, a mögöttes rétegeket ma is kíváncsian fejtegetik –, szólamai elénekelhetők és jól kioszthatók, zenéje pedig egyedi és magával ragadó.

Fotó: © Geoffroy Schied