Caruso

Minden jelentős operakultúra egymásra épülő életművekből tevődik össze. Ilyen értelemben – mai szemmel nézve – hibás volt a II. világháború utáni évek nagy operaigazgatója, Tóth Aladár elmélete, miszerint csak a remekműveket kell előadni (sok egyéb szempontból természetesen az elmélet akkor és ott nagyon is megállta a helyét!). Weber és Wagner zsenije között működött egy német kismester-generáció, melynek a legmeghatározóbb alkotói Friedrich von Flotow, Albert Lortzing, Heinrich Marschner és Otto Nicolai voltak – olyan a színpadot és a közönséget kiválóan ismerő komponisták, akik apró zenetörténeti lépéseikkel a maguk korában nagy tapsokat zsebeltek be. Ha munkásságukról megfeledkezünk, jóval kevésbé érthetjük meg a nagyokat: Marschner nélkül nincs Wagner, Nicolai nélkül nincs Offenbach – akik jól ismerték elődjeik munkáit, és ösztönösen vagy tudatosan építkeztek is belőlük.

Falstaff: René Pape - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)

Olcsó közhely, hogy színházba járni ünnep. Elsősorban azért, mert ahhoz, hogy egy előadás valóban ünneppé nemesedjen, mind a színpadon, mind a nézőtéren igen sok külső és belső tényező szerencsés és legtöbbször kiszámíthatatlan együtt állása szükséges. Megmagyarázhatatlan például, hogy mi tarthatta össze romjaiban is, évtizedekkel a premier után Mikó András Manon Lescaut-ját, Seregi László Spartacus-át, vagy Nádasdy Kálmán Bohéméletét. Az okok mélyén ott kell lennie a függöny mindkét oldalának egyfajta közös tudástára, melyből – mint egy olyan bűvészláda, aminek tartalmát mindenki ismeri vagy legalábbis sejti – rendre közös és közösségi élményt okoz a belbecs prezentálása. Valami ilyesfajta varázsláda a német nyelvterületen Richard Wagner művészete.

Jelenet az Előjátékból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg

A közép-európai operakultúra felől nézve elképesztően régen, 1678-ban nyílt meg Hamburg első operaháza a Gänsemarkt, azaz a Libapiac téren. Az intézmény ma is nagyjából ugyanazon a helyen működik, immáron a harmadik épületben. Történetében olyan művészek jelentették a mérföldköveket, mint George Friedrich Händel, Georg Philipp Telemann, Christoph Willibald Gluck, Johann Adolph Hasse, majd a 19. század vége felé Bernhard Pollini, Hans von Bülow és a Pestről frissen elűzött Gustav Mahler, a 20. század második felében pedig Rolf Liebermann. A Hanza-város dalszínházának sajátossága, hogy polgári – tehát nem főúri – kezdeményezésre nyílt, így léte még irigylésre méltóbb. Ugyanis hazánkban (ha Máder Rezső egyetlen évadot /1907-1908/ megért Népszínház–Vígoperáját nem tekintjük) a Népopera (a mai Erkel Színház) 1911-es indítása volt az első ilyen – sorozatos bukásra ítélt – kísérlet. A Hamburgische Staatsoper jelenlegi 1955-ben átadott közel 1700 férőhelyes épülete a II. világháború utáni német gazdasági csoda optimizmusát hirdeti. A város komolyzenei életét azonban nemrég alaposan felforgatta az öt éve megnyílt lenyűgöző Elbphilharmonie. A világcsoda építészeti remek jogosan vonz nagy tömegeket, azonban érezhetően a Staatsoper közönségét is elszipkázva.

A II. felvonás nyitójelenete - Fotó: © Arno Declair (2018)

A 20. századi operatörténet egyik különös remeke az 1957-ben Milánó számára íródott Karmeliták beszélgetései. Francis Poulenc a műfaj, de a saját életművén beül is egyedit alkotott, egy olyan hagyományosnak tűnő operát, melyben valójában szinte szétfeszíti a zenedráma megszokott kereteit. Karmeliták beszélgetései a lét és nemlét határán, a halál előszobájában várakozó apácák története, melybe Poulenc talán a háborút túlélt generáció kérdéseit és szorongásait is megfogalmazta. Az opera lassan, lépésről-lépésre, valóban zömében a címben foglalt beszédeken keresztül halad a márki-i fogadószalontól a guillotine-ig.

Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg

„– Hé, tovább kell mennünk!
– De a kocsinak annyi!
– Akkor nem mehetünk tovább…” – ezzel a meglepő és németül sokkal erősebben hangzó párbeszéddel kezdődik az 1930-as évek egyik legizgalmasabb zenés színpadi műve, az igen hosszú című Mahagonny városának felemelkedése és bukása. Kurt Weill és Bertolt Brecht művének címszereplője tehát kivételes módon nem egy személy, hanem egy város. Az opera többek között azért is különleges, mert a műfaj ősi vitájában – azaz: mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg – ezúttal a szöveg felé billen a mérleg nyelve. Kevés olyan időszaka van az elmúlt évszázadnak, amikor a Mahagonny ne lett volna aktuális. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy állandóan repertoáron lett volna, sőt: a nácik tiltották, az USA-ba pedig csak az 1970-es években jutott el. Okkal. Lehet szeretni a Mahagonny-t, vagy fintorogni jobbról és balról, az azonban tagadhatatlan, hogy a szerzőpáros valamire nagyon ráérzett. A korabeli kapitalizmus kritika pedig ma éppúgy érvényes, hiszen naponta érezzük a saját bőrünkön, hogyan falja fel az embert a fogyasztói társadalom.

Az opera nyitójelenete

Egy olyan korszakban, amelyben az ifjúság részben már tinédzserként akkora öntudattal közlekedik a világban, mintha legalábbis a fizikai Nobel-díj várományosa lenne, miközben 35 éves koráig is szeret a szülei nyakán élni, meglehetősen nagy keletje van a master képzéseknek és a nemzetközi operastúdióknak – ezeknek a tanulmányok befejezését elodázó rendszereknek. Az iskolák pedig – szerencsésebb esetben gondosan válogatott oktatókkal – tárt karokkal várják a minél tehetségesebb (és olykor minél tehetősebb) növendékeket. A müncheni August Everding Bayerische Theaterakademie Opera/Master tanszéke például immáron tíz éve látja el Európa operaházait felkészült ifjú művészekkel.

Nadia Steinhardt és Daria Kalinina - Fotó: Jean-Marc Turmes

Politikailag két igazán zajos operaprodukciót tartanak számon a két világháború közti időszakból: a Szovjetunióból Dmitrij Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjét, melyet 1936-ban egyenesen Sztálin parancsolta le a színpadról, Németországból pedig Ernst Krenek Húzd rá, Jonny!-ját, melyet számos tiltakozó akció után 1933-ban tiltották be „végleg” a német nyelvterületeken. Miközben mindkét kortárs opera hatalmas siker volt a maga idejében, ám nyilván éppen merész modernségük szúrta a hatalmak szemét. Míg Sosztakovics remekműve jó negyedszázada töretlen népszerűségnek örvend világszerte, Krenek Zeitoper-ja körül jóval nagyobb a csend. Okkal.

Celeng Mária - fotó: © Christian POGO Zach

Míg a Royal Ballet of Flanders társulatának egyik része Antwerpenben C(H)OEURS című Alain Platel előadást csinálja, az együttes másik fele délutánonként buszra száll, hogy a 60 kilométerre fekvő Gentben adjon balett-estet. Az Opera Ballet Vlaanderen ugyanis mindkét belga város operaházát kiszolgálja. Antwerpen és Gent polgárai történelmileg nem igazán szívlelik egymást, többnyire még színházba sem hajlandók átjárni egymáshoz, ezért a flamand társulat némi utazgatás árán, de kétszer annyi előadásban tudja szórakoztatni a publikumot.

Palmos - fotó: © Filip Van Roe

Alain Platel színházi gondolkodása valahol ott kezdődik, ahová más koreográfusok jó esetben eljutnak. A merésznek tűnő kijelentés magyarázata az lehet, hogy a belga alkotó mielőtt véglegesen a tánc felé fordult volna, előbb szociológusként diplomázott, majd évekig fogyatékos gyerekekkel foglalkozott – így a táncalkotást eleve a lélek felől közelíti meg. A legtöbb koreográfus előbb a technikával és a formával foglalkozik, s csak utolsóként „önti rá” művére a „lelki szirupot”. Annak ellenére, hogy Platel autodidaktaként került a tánc közelébe (fotóin is inkább tűnik érzékeny pszichológusnak, mint beérkezett koreográfusnak) és csak közel 30 évesen választotta a műfajt életcéljának, 1984-ben megalapította, majd közel két évtizeden keresztül vezette Belgium egyik legjelentősebb balett-társulatát, a Les ballets C de la B-t.

Figyelemzavaros, pörgős akciófilmek villámgyors snittjein szocializálódott korunkban, amikor többen arról panaszkodnak, hogy nem szívesen ülnek végig egy hosszú, olykor vontatottnak tűnő operát, furcsa módon még sincs akkora respektusa Puccini három egyfelvonásosának, mint ahogyan megilletné őket. Pedig a remekművek alig egyórás, sűrített játékidejükkel egyetlen percnyi üresjáratot sem engednek, s ezen felül is nagyszerű történetek, zenék, szövegek, azaz kikezdhetetlen alkotások, ideálisak a műfajjal barátkozók számára is. Amit előadói szempontból hátrányokul fel szokták róni, hogy igen sok énekes kell hozzájuk, az éppenséggel előny is, hiszen számos – olykor kevéssé kvalitásos – művésznek is remek szereplehetőségeket nyújtanak. A brüsszeli opera március közepén új produkcióban mutatta be a Triptichont.

A köpeny - fotó: © Matthias Baus