A közép-európai operakultúra felől nézve elképesztően régen, 1678-ban nyílt meg Hamburg első operaháza a Gänsemarkt, azaz a Libapiac téren. Az intézmény ma is nagyjából ugyanazon a helyen működik, immáron a harmadik épületben. Történetében olyan művészek jelentették a mérföldköveket, mint George Friedrich Händel, Georg Philipp Telemann, Christoph Willibald Gluck, Johann Adolph Hasse, majd a 19. század vége felé Bernhard Pollini, Hans von Bülow és a Pestről frissen elűzött Gustav Mahler, a 20. század második felében pedig Rolf Liebermann. A Hanza-város dalszínházának sajátossága, hogy polgári – tehát nem főúri – kezdeményezésre nyílt, így léte még irigylésre méltóbb. Ugyanis hazánkban (ha Máder Rezső egyetlen évadot /1907-1908/ megért Népszínház–Vígoperáját nem tekintjük) a Népopera (a mai Erkel Színház) 1911-es indítása volt az első ilyen – sorozatos bukásra ítélt – kísérlet. A Hamburgische Staatsoper jelenlegi 1955-ben átadott közel 1700 férőhelyes épülete a II. világháború utáni német gazdasági csoda optimizmusát hirdeti. A város komolyzenei életét azonban nemrég alaposan felforgatta az öt éve megnyílt lenyűgöző Elbphilharmonie. A világcsoda építészeti remek jogosan vonz nagy tömegeket, azonban érezhetően a Staatsoper közönségét is elszipkázva.
A II. felvonás nyitójelenete - Fotó: © Arno Declair (2018)
A hétköznapi Fidelio-előadás nézői közül feltűnően hiányzott a középgeneráció. Az idős bérletesek mellett örvendetesen sok volt viszont a fiatal. Mintha Beethoven, a „német Erkel” főművét, a „német nemzeti operát” kellett volna megnézni az osztályoknak (ha kötelező penzumként ülték végig, akkor példás odafigyeléssel tették). A boldog Nyugat-Európában természetesen ismeretlen a nemzeti opera moloch-ja, Gluck, Mozart, Weber, Wagner, de akár még Richard Strauss művei egyszerűen hatalmas kultúrájuk szilárd részei. Éppen ezért különösen érdekes a Fidelio esete. Ez a mű az európai kultúra egyik vitathatatlan alapköve – és ugyanakkor „rossz”, szinte előadhatatlan opera, hiszen a Beethoven-opus a maga meséjével mára tulajdonképpen megrendezhetetlenné vált. Itt van mindjárt az alaphelyzet: egy férfi börtönőrként dolgozó, magas szoprán hangon éneklő asszony, akiről a környezetében senkinek sem tűnik fel, hogy nő. Néző legyen a talpán, aki ma ezt a színpadi nonszenszt elfogadja – vagy rendező, aki megoldja. 2008-ban Kovalik Balázs volt egyike a keveseknek, aki azzal, hogy Leonore álmaiba, vágyaiba, vagy visszaemlékezéseibe emelte a cselekményt, így mentesítve a szerep énekesnőit a nadrágban való sírásástól.
Fotó: © Arno Declair (2018)
A hamburgi előadás rendezője, a színház intendánsa, Georges Delnon (aki a 2014-es operaházi Parasztbecsület – Bajazzók produkciót is jegyzi) közel sem nevezhető merész alkotónak. Fidelióját furcsa kettősség lengi körül, – egyszerre játszódik a kisrealista valóságban, melynek falait azonban minduntalan áttöri egy (rém)álomvilág. A történet az 1960-es, 70-es években játszódhat, Lydia Kirchleitner jelmezeiből nem kideríthető, hogy Európa nyugati vagy keleti felén. Kaspar Zwimpfer erdő közepi börtönén nem is igazán vannak rácsok, mégis végig érezni a házat láthatatlanul körülvevő szögesdrótot. A külvilág vetített erdeje olykor őzikékkel vagy fehér farkasokkal népesül be, ajtónyitáskor kutyaugatás hallik – a közönség egyöntetű derültségére. A díszlet egyik falából kerülnek elő – kissé ügyetlenül – a börtön különböző részei, ezzel is megtörve az előadás realizmusát. A cselekmény egyes pontjain a főszereplők minden ok nélkül nekiülnek ebédelni, mintha az opera történései csak kellemetlen intermezzók lennének a levesezés közben.
Az I. felvonás quartettje - Fotó: © Arno Declair (2018)
A 2018-as premierhez képest teljesen új szereposztás játszotta az idén májusi előadássorozatot. Nem tudni, hogy az alkotó állította-e be őket, vagy egy igen gondos segéde. Mindenesetre érdekes kettősségként Delnon remek szereplővezetéssel tiszta viszonyrendszereket teremt a figurák között, miközben maga a rendezés, az alapgondolat meglehetősen kusza. Ez általában éppen fordítva szokott lenni: a rendező sokszor nem tudja a gyakorlatban is működtetni a nagyszerűen kimódolt alapkoncepcióját. Ráadásul mintha Delnont leginkább Marzelline sorsa érdekelte volna: az apja által elnyomott lány zongorázással is kénytelen nyugtatni a börtönszemélyzet idegeit, s mintha nem lenne elég számára Jacquino állandó zaklatása, a II. felvonás előjátéka alatt – zeneileg erősen megkérdőjelezhető módon – még Pizarro is megerőszakolja őt… Ehhez képest Leonoréval semmi olyan nem történik, ami ne lenne egy kosztümös Fidelio-előadás része (az Otto Schenk-féle verziókban legalább néhány papírmasé követ odébb görgetnek, míg itt mindössze két járólap felszedéséig jutnak).
Pizarro és Rocco kettőse - Fotó: © Arno Declair (2018)
Némi túlzással azt is lehetne állítani, hogy mindegy mi zajlik a színpadon, amíg az előadást Kent Nagano vezényli. A karmester egy olyan III. Leonora-nyitánnyal kezdett, mely szinte mellékessé tette az utána megszólaló operát. Nagano világos értelmezésében nem maradtak kérdések, az első hangtól egyértelmű volt: itt csak a szabadság diadalmaskodhat. Bár ilyen egyszerű lenne a világ!
Felelősség a Fidelio szerepeit megszólaltatni német színpadokon, melyek talán sokkal inkább eszmények, jellemek, mint valós, komplex alakok. Az amerikai Jacquelyn Wagner ideális Leonore, nagyon szép küzdelmet folytat a figurával és a figuráért színészileg és vokálisan egyaránt. A közönség méltán rokonszenvez vele, noha a volumen egy cseppet kevés a hatalmas térben. Tanulságos, hogy végre egy énekesnő (kronológiailag igen helyesen) Mozart, és nem Wagner felől közelíti meg a szólamot. Narea Son, a főhősnővé emelet Marzellineként nemcsak nagyot énekel, hanem képes végigjárni az elnyomott lány sorsát. Pechje van, hogy szabadítóját abban a Fidelióban véli megtalálni, aki egészen más küldetéssel tartózkodik a börtönben.
Rabok kórusa - Fotó: © Arno Declair (2018)
Benjamin Bruns akkora „Gott!” felkiáltással kezdte áriáját, hogy hihetetlennek tűnt, hogy hasonló elánnal legyen képes folytatni. Pedig sikerült! És nemcsak a pokolian nehéz áriát, hanem magát a szerepet is. Ha létezik még világszínvonalú Florestan, az angol tenort feltétlenül dobogós hely illeti. Fricsay Ferencre emlékeztető figurája egy olyan megkínzott, világból kiábrándult civil értelmiségit idéz, aki egyetlen dologra vágyik: a mártírhalálra. És ez sem adatik meg neki. Ahogy a fináléban az égnek emeli hitvese karját („Nincs oly szó, mely méltón zengi asszonyának hű szívét!”), fájdalmasan megszorítja a bilincset leoldó kezet. Burns-nek egy ember tragédiáját sikerült egyetlen mozdulatba sűrítenie. Hasonlóan nagyot alakított a másik angol, Simon Neal. Kissé fás hangú Pizarrója valódi pszichiátria tanulmány. Egy bipoláris mosolygós gyilkos, aki akkor igazán kegyetlen, amikor széles (és bizonyára igen büdös) szájjal vigyorog. Figurája magára vonja a fényt, ha bent van a színpadon, minden apró gesztusa figyelmet érdemel. Operaszínpadon ritkán látni ennyire komplex alakítást. Igazán izgalmas lehet Wotanja is, Neal talán feltárhatja a főisten elfeledett arcait is. Az ember nagyon szeretne drukkolni Andreas Bauer Kanabasnak. A fiatalabb korosztályhoz tartozó énekes érezhető szakmai mélyrepülésben van, mintha pszichésen nem tudná feldolgozni a színpadra lépéssel járó izgalmakat. Basszusa nagyot szól ma is, de a figura egyre inkább egy szomorú idült alkoholistára emlékeztet. Bernhard Berchtold jóval a „Jaquino kor” után játssza a szerepet. Remek ötlet egy ötvenes tenoristára bízni a szólamot, mely így súlyt kap és a tutyimutyi börtönőrből egy rosszképű, Torschlusspanik előtt álló erőszakos fráter lesz. A miniszter szerepében a többiekhez képest kissé unalmas és szürkén szóló Chao Deng érzi, hogy ebben a történeben nem ő a megváltó, így cinikus, leleplezett politikusként kell távoznia a börtönből.
Jelenet a II. felvonás fináléjából - Fotó: © Arno Declair (2018)
Zeneileg Németország egyik vezető dalszínházához méltóan megszólaló, színpadilag inkább kérdéseket feltevő, mint válaszokat adó produkció a hamburgi Fidelio. Georges Delnon nem is tudja befejezni az előadást: az erdőben kitavaszodik, a hófehérbe öltözött beáramló énekkar elnyeli a szólistákat, akiknek végül mégsem sikerül rendesen megvacsorázniuk.
