Minden jelentős operakultúra egymásra épülő életművekből tevődik össze. Ilyen értelemben – mai szemmel nézve – hibás volt a II. világháború utáni évek nagy operaigazgatója, Tóth Aladár elmélete, miszerint csak a remekműveket kell előadni (sok egyéb szempontból természetesen az elmélet akkor és ott nagyon is megállta a helyét!). Weber és Wagner zsenije között működött egy német kismester-generáció, melynek a legmeghatározóbb alkotói Friedrich von Flotow, Albert Lortzing, Heinrich Marschner és Otto Nicolai voltak – olyan a színpadot és a közönséget kiválóan ismerő komponisták, akik apró zenetörténeti lépéseikkel a maguk korában nagy tapsokat zsebeltek be. Ha munkásságukról megfeledkezünk, jóval kevésbé érthetjük meg a nagyokat: Marschner nélkül nincs Wagner, Nicolai nélkül nincs Offenbach – akik jól ismerték elődjeik munkáit, és ösztönösen vagy tudatosan építkeztek is belőlük.
Falstaff: René Pape - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
Otto Nicolai valószínűleg jóval többet tett volna a német zenekultúráért, ha a halál el nem ragadja 39 évesen. Két maradandó művet így is hátrahagyott, hiszen ő alapította a Bécsi Filharmonikusokat, illetve komponálta A windsori víg nők című szellemes vígoperát. A Shakespeare-i alapokon nyugvó dalművet teljesen felesleges összehasonlítani Verdi remekével (a maga műfajában egy gombapaprikás is lehet éppoly kiváló, mint egy Tournedos Rossini). A windsori víg nők egyszerűen más korban, más publikumnak íródott, mint a Falstaff. És a német közönség, ha nem is csepülik egymást a pénztárnál a jegyekért – láss csodát! –, ma is élvezettel nézi Nicolai művét, és hálás a felhőtlen estéért.
Frau Reich és Frau Fluth - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
Úgy tűnik, Daniel Barenboim, az Unter den Linden örökös főzeneigazgatója igyekszik a maga teljességében szívén viselni a német operakultúrát. A 2017 decemberében újranyitott berlini Staatsoperben az alapművek mellett 2019 őszén maga tanította be A windsori víg nőket, melynek 1849-ben éppen itt volt az ősbemutatója. S ha ma már a világ túl is van Nicolai művészetén, fontos, hogy a német operaházak ékköve olykor műsorára tűzze a fülbemászó alkotást. Az előadást idén májusban az eredetileg kiírt Thomas Guggeis helyett Julien Salemkour vezényelte, széles mozdulatokkal, a pulthoz ritkán jutó karmesterek kissé túlzó igyekezetével. Mindez egy pillanatig sem zavarta a nem túl szofisztikált zenét anyanyelven megszólaltató Staatskapelle Berlint.
Junker Spärlich és Herr Fluth - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
David Bösch rendezése teljes mértékben a mű szellemében fogant: az égvilágon semmi sem akar mondani, „csak” kiapadhatatlan fantáziával egy kedélyes estét szerezni a vaskosabb német humort kedvelő nézőknek. Nagystílűen lép át a mű lehetetlenségein, például ha „tündérvilág”, hát jöjjön be az énekkar angyalszárnyakkal és pörögjenek körülöttük a ruhaszárítók… A rendező nem keresi a mély mondanivalót (mit is kereshetne?), nem ítélkezik, hanem szórakoztat. A kellően rövid és frappáns új prózai dialógusokat kapott előadás a 17. századi Angliából a mába kerül. Patrick Bannwart forgószínpadra szerelt szellős díszletei egy német kertvárost idéznek, Falko Herold játékos kosztümjei és remekbe szabott maszkjai pedig adekvátan támasztják alá a figurák jellemeit.
Fenton és Anna Reich - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
Bösch egyetlen helyen „csal”: a megbecsült, derék windsori polgári elit helyett inkább nemrég megtollasodott, kissé maradi (igen-)kis-polgárok a főszereplők. Talán a rendező is nem akarja a Staatsoper sokat fizető közönségének orra alá dörgölni, kiknek is állított görbe tükröt Nicolai. Valaha nyilván a Fluth és a Reich házaspár képviselte a tisztességes normalitást Falstaff-fal szemben, az előadásban mindez kissé megfordul. A potrohos lovag afféle túlméretezett kamionos lesz, aki, ha vicces és elrajzolt figura is, de szeretni való, sőt efelett valójában létező és egy sokak által vonzónak tartott német férfitípus. Ezzel szemben Herr Fluth igazi vadbarom, Herr Reich-et csak a grillkolbászai izgatják, ellenben nejét elsősorban a francia orvos, Dr. Cajus (à la Kázsü) – aki lányuk kiszemelt vőlegénye. Ellenlábasa, Junker Spärlich amolyan anyuci kedvence fiúcska. A két kérő a Tündérképben női ruhában talál egymásra – ami ha nem is staatsoperi megoldás, a nézők és maguk az énekesek is igen hálásak a sziporkáért. De Bösch mintha az álompárt, Anna Reichet és Fentont is idézőjelbe teszi, hatalmas érzelmeik, tinédzser lángolásuk is inkább elrajzolt humorforrás, mint valódi láng.
A Tündér-kép - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
Bár két főszereplő (René Pape és Michaela Schuster) is kiesett az utolsó pillanatban az együttesből, a szólista gárda ennek ellenére együttesként funkcionált. Énekelni könnyű a berlini Staatsoperben, hiszen a felújítás után a csodálatos akusztikai térben nem kell üvölteni, sőt egyáltalán gondolkozni sem azon, hogy átmegy-e a zenekari árkon a hang. Így semmi akadálya sem maradt a vidám estének. Thorsten Grümbel nincs a legjelentősebb német basszisták között. Kissé fakó hang, de imponáló szereptudás, Sir John-ján az elején nagyon lehetett nevetni, aztán fokozatosan feltárta a figura igazát. Meglepően nagyot énekelt a várandós Frau Fluth-ként Evelin Novak. Nicolai operájában ő a női főszereplő, egy remek koloratúráriával és néhány mutatósabb kettőssel is megajándékozta a szerző. A beugró Katarzyna Kuncio (Frau Reich) magabiztosan szekundált. A berlini együttes egyik erőssége, Anna Prohaska édes luxus Annaként. Párja, Fenton, Linard Vrielink meglehetősen préselt hangon küzdött a szereppel. Remélhetőleg múló betegségről van szó, és nem Eötvös Péter a Müpában is megszólaltatott Sleepless-ének példásan elénekelt főszerepe „ette meg” idő előtt az ígéretes tenorista hangját.
Junker Spärlich és Dr. Cajus egymásra talál - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)
Nagy rendezőkön és szerepeken csiszolódott Roman Trekel, akinek bayreuthi fellépések után jutalomjáték lehet a korlátolt Herr Fluth bőrében lubickolni. Herr Reich alig megírt szerepéből Wilhelm Schwinghammer próbálta kihozni a maximumot. David Oštrek igazi horvát macsó, amolyan dalmát matróz, aki azonnal meg tudja nyerni magának a közönséget. Pályája legelején jár az operastúdiós Magnus Dietrich. Különös ellentmondás feszül a szőke kisfiús alkat és az értékes, komoly matéria között, melyre, ha vigyáznak, a legnagyobb tenor szerepekre is jogosítja birtokosát.
A berlini Windsori víg nők előadás ma sem ígért többet, mint közel 180 éve: könnyed, feledhető dallamokat és felhőtlen szórakozást. Minden okunk megvan megbecsülni ezeket az estéket!