Caruso

 „Amikor a Templom téri építkezés állványai még álltak, Klebelsberg fantáziájában felbukkant az ötlet, hogy a gyönyörű zárt téren szabadtéri előadásokat lehet rendezni. Az ötletet a salzburgi játékok adták, de gondolt a veneziai és a veronai hasonló törekvésekre is. A gondolat nagyon egészségesnek bizonyult: az egyetemi és az egyházi épületekből nyújtott foglalat, a fogadalmi templom hatalmas bejárója és égbe menő két tornya eszményi szabadtéri színpadkeretet alkottak. 1931 májusában egyik cikkében Klebelsberg már azt is jelentheti, hogy egy nemzetközi társaság ajánlatot tett a szegedi játékok megrendezésére… 1931 májusában miniszteriális bizottság döntötte el Voinovich Géza Magyar Passiójának színrehozatalát.”

Olvashatjuk Huszti József: Gróf Klebelsberg Kuno életműve című 1942-es könyvében.

Szeged városának jelentősége a Trianon által megcsonkított Magyarország lassú feléledésével növekedett meg. Az elcsatolt erdélyi központok – Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Brassó - „helyére” dél-keleti bástyaként erősítették meg. A háború utáni nemzeti kultúrfölény eszméjének talán legjelentősebb haszonélvezője lett a Tisza parti város. 1930. október 24-én szentelték fel Klebelsberg Kunó – a legendás vallás- és közoktatásügyi miniszter – büszkeségét, a szegedi Fogadalmi templomot és a Dóm téren az árkádok alatt a Nemzeti Emlékcsarnokot. A következő nyáron, pontosan 1931. július 13-án gyúltak ki először a fények a Dóm téren ácsolt nézőtéren. Ekkor a kor jeles közéleti személyisége, Voinovich Géza kormányfőtanácsos színműve, a Magyar Passió került színre. Az előadás a pesti Nemzeti Színház márciusban bemutatott előadásának volt látványosan kibővített változata, melyet Heveri Sándor rendezett, a főszerepekben honi színjátszás kiválóságai voltak láthatók, Lehotay Árpád és Cs. Aczél Ilona vezetésével.

1932-ben, nagyobb nézőtér hiányában, Offenbach Szép Helénáját a Tisza-parti Stefánia sétányon mutatták be. Azután 1933 júliusában a helyi katonaság a Dóm téren felállított egy 2500 ülő- és 2000 állóhelyet magában foglaló nézőteret. Innen számítható a Szegedi Szabadtéri Játékok tényleges megszületése. Ekkor volt az első Ember tragédiája széria, ekkor a legendás szegedi direktor, Hont Ferenc rendezésében, Nemzeti színházi színészekkel. A következő évi Tragédiát Bánffy Miklós és Oláh Gusztáv neve fémjelzi, Lehotay Árpád, Tőkés Anna és Csortos Gyula főszereplésével. A következő nyáron kerül sor az első operaelőadásra, a Parasztbecsületet adják részben olasz énekesekkel, az előadást maga a szerző, Pietro Mascagni vezényelte. Az este másik felében Hubay Jenő háború előtt népszerű egyfelvonásosát, A cremonai hegedűst játszották. Ugyanebben az évben egy különleges helyszínen, az újszegedi uszoda viziszínpadán adták elő Ercole Luigi Morselli: Glaukos című színművét. 1936-ban a szokásos Madách mű mellett Herczeg Ferenc Bizánca volt műsoron, és a szabadtéri játékok történetének első operettje, a János vitéz. Az előadást egy 22 éves szegedi karmester, Fricsay Ferenc vezénylete, a főszereplők Palló Imre és Réthy Eszter voltak. 1938-ban láthatta először a Dóm tér közönsége a Háry Jánost Nádasdy Kálmán rendezésében, az ősbemutató szereplőivel, Palló Imrével és Nagy Izabellával. Ugyancsak ekkor csendült fel először a Turandot, címszerepben Gina Cigna-val. Az 1939-es a háború előtti utolsó szegedi nyár, melynek szenzációja az Aida. A szezon repertoárjába bizonyára nem tudatosan, de mindenképpen jelképesen ismét bekerült a Magyar Passió.

 A neves olasz tenor Giovanni Zenatello érdeme, hogy Verdi szültésének centenáriumán egészen különleges helyszínen, a Verona főterén évszázadok óta kihasználatlanul álló 25 ezer férőhelyes Arénában először rendeztek operaelőadást. Természetesen – már akkor is – az Aida került színre. Ma, amikor a nyári fesztiválokra és a szabadtéri előadásokra az évadok természeteses meghosszabbításaként gondolunk, nehéz elképzelni, milyen szokatlan ötlet is volt ez akkoriban. Az 1913-as megnyitón és az első évad további hét előadásán maga Zenatello énekelte Radames szerepét. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, a követező évadban tíz estén a Carmen volt műsoron. Aztán jött a világháború és 1915 és 1918, valamint 1940 és 45 között hallgattak a múzsák az évezredes kőrengetegben. A lassan évszázados hagyomány ma is él, az idei fesztivál, ami néhány napja kezdődött, már a 89-dik.

Verona ugyan nem a magyar művészek jelentős állomása, de azért érdemes végignézni, kik léptek fel az elmúlt évtizedekben, az Arénában. A sort egy „tiszteletbeli magyar”, a Verona szülötte Sergio Failoni (1890 - 1948) nyitja. Failoni Milánóban debütált karmesterként 1921-ben, majd 1928 és 1948 között a budapesti Operaház meghatározó dirigense volt.  Az Arénában meglepő módon a Parsifallal (!) mutatkozott be 1924-ben, majd ugyanabban az évben vezényelte az Andrea Chénier-t is, 1925-ben Rossini Mózesét és a Giocondát, 1932-ben Az álarcosbált, 1933-ban a Lohengrint, 1938-ban a Tannhäsert. A II. világháború után visszatért, és 1946-ban négy Traviatát és hat Aidát vezényelt, ez volt Mario del Monaco bemutatkozása Radamesként. A következő évadban már nem lehetett jelen, amikor New York-i felfedezettje, Maria Callas berobban az olasz operaéletbe, Giocondaként. Az 1938-as Tannhäsert – bizonyára Failoni ajánlatára – Oláh Gusztáv rendezte, Vénuszt pedig Némethy Ella énekelte a három előadásban.

Majdnem két évtizedes szünet után bukkanunk a veronai krónikában magyar névre, 1957-ben Nádasdy Kálmán rendezte a Carment parádés szereposztásban, Fedora Barbieri, Franco Corelli, és Ettore Bastianini főszereplésével. Ezután a „disszidensek évtizedei” következtek, kizárólag hazánkat elhagyott énekművészek léptek fel Verona csillagos ege alatt. A nagyszerű tenor, Kónya Sándor 1963-ban négyszer énekelte legendás szerepét, a Lohengrint, az Olaszországban letelepedett Kozma Lajos 1970-ben Händel Messiásában éneket, majd 1976-ban Edgardót a Lammermoori Luciában, Peskó Zoltán 1982-ben hat Otellót vezényelt Vladimir Atlantov, Kiri te Kanawa és Piero Cappuccilli főszereplésével. Ez az előadás szerencsére már hozzáférhető dvd-n, ugyanúgy, ahogy Maron Éva 1984-es bemutatkozása a Tosca címszerepében. A művésznő később Turandotként tért vissza, 1988-ban és 1995-ben. Budai Lívia 1988-ban három Amnerist énekelt, Ács János pedig 1993-ban egy Traviata előadást vezényelt.

Az utóbbi években két mezzoszopránt látott vendégül Verona, Komlósi Ildikó 2006-ban a Gioconda Lauráját és a Parasztbecsület Santuzzáját énekelte, 2008-ban Carment, 2010-ben pedig Amnerist. Tavaly debütált Ulbrich Andrea Azucenaként, idén július 9-től hét előadásban a Nabucco Fenenájaként mutatkozik be.

Az Arénában az operák táncbetétei mellett időnként néhány balettet is bemutatnak. A Rómában élő jeles koreográfus, Milloss Aurél két művét is játszották, 1948-ban a Bolerót, 1954-ben egy balett-eseten szerepeltek koreográfiái. Susanna Egri, aki több mint 60 éve Torinóban él és alkot először 1969-ben táncosként debütált, majd pár év kihagyással, 1982-től a mai napig az ő koreográfiájában kerül színre az Aida balettbetétje. Szintén az Aidában, Ugo dell’Ara-változatában táncot 1969-ben együtt a magyar táncélet akkori két meghatározó férfitáncosa: Fülöp Viktor és Róna Viktor. Kovács Rozália a milánói Scala balerinája 1972-ben Cranko Rómeó és Júliájában a Három cigánylány egyikét, Judith Eger a Bejárt-együttes tagja, 1975-ben a IX szimfóniában lépett fel. Az Aidában sorra léptek fel magyar táncosnők: Pongor Ildikó 1982-ben, Szőnyi Nóra 1983-ban, Balogh Adrienne 1990-ben és Volf Katalin 1994-ben. Vámos György 1993-ban az Aréna hatalmas színpadára alkalmazta saját Spartacus koreográfiáját.

Meglepő módon egyetlen magyar vonatkozású zenekari estre is sor került, a Rádiózenekar Lehel György vezényletével 1970 nyarán koncertet adott Verona „téli színházában”, a Teatro Filarmonicoban.

Az Aréna honlapja megtekinthető itt.

 F, mint Faust. Ha hihetünk a statisztikáknak, Gounod operája az 1859-es párizsi ősbemutatója után több mint száz évig minden idők legnépszerűbb operája volt. A francia mester nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Goethe hatalmas színművéből készíttetett operát. Két dologban kereshetjük az opera népszerűségének titkát. Az emberek már másfél évszázada is kedvelték a jó történteteket. Ahogy most leemeljük kéthavona a polcról valamelyik kedves filmünket dvd-n, ugyanúgy szerette a korabeli néző visszanézni kedvelt és ismert történeteit. A Faust erre tökéletesen alkalmas: cselekménye közismert és nem túl bonyolult, melyet fülbemászó dallamok kísérnek. Olyanok, amiket a jóházból való kisasszonyok már egyéves zongoratanulás után is sikeresen pötyögtek. Az opera sikerének másik a nagyszerű szerepekben rejlik. Gounod három olyan főszerepet kreált, ami minden énekes ziccer-szerepévé válhat. A termékeny szerzőnek egyetlen mesterművet sikerül alkotnia. A Faust leginkább egy párizsi macaronra emlékeztet: édes ízorgia, habvarázs, némi krémmel.

Miről szól a darab? Faust, az öreg tudós megcsömörlött az élettől. Istentől nem érkezik kérdéseire válasz, ezért végső elkeseredettségében a Sátánt szólítja. A hívó szóra – megdöbbentő módon – a kandallóból előtoppan egy jól öltözött úr, Mefisztó. A tudós menekülne, de az ördög ügyesen hatalmába keríti, megmutatja neki egy szépséges lányka, Margit képét. Faust bevallja: szeretne megint fiatal lenni. Mefisztónak mi sem könnyebb, szempillantás alatt daliás ifjúvá varázsolja, ám előtte aláírat vele egy szerződést, miszerint a Földön ő szolgálja Faustot, de a pokolban megcserélődnek a szerepek.

A német kisváros mindennapi forgatagában csak Valentin, Margit bátya gondterhelt. Szüleik meghaltak, és most, hogy hadba kell vonulnia, nincs kire bíznia a húgát. A kamasz Siebel, aki rajong Margitért, megígéri, hogy a lány gondját viseli. A kocsmában megjelenik Mefisztó, és mindenkit megbűvöl. Az akadékoskodó Valentinnek megjósolja, hogy párbajban fog meghalni, Siebelt pedig megbabonázza, ha hozzáér egy virághoz, az menten elhervad. Amikor Margiton kezd gúnyolódni, Valentin kardot ránt, ám Mefisztó intésére a vas kettétörik. A pengéjénél megfogott kard keresztet formál, ezzel a jellel sikerül a város ijedt lakóinak megfutamítani a sátánt. Az ifjú Faust a főtéren nézi a táncolókat, amikor Margit kilép a templomból. Megszólítja, de a lány megriad a szép szavaktól és hazasiet.

Margit kertjébe több hívatlan látogató is érkezik. Először Siebel rak egy csokrot az ajtaja elé, majd a Mefisztó által felbujtott Faust helyez egy doboz ékszert a küszöbére. A lány hazaérkezik és fonni kezd, de a gondolatai elkalandoznak… Megtalálja a ládikót, enged a csábításnak, magára ölti az ékszereket és egy tükörben felfedezi önön szépségét. Ekkor kapja rajta a szomszédasszonya, Márta. Magyarázkodásra nincs idő, mert betoppan Faust és Mefisztó. Amíg az ördög a kikapós asszonyságot szórakoztatja, Faust és Margit végre kettesben beszélhet a szépséges kertben. A fiú meghátrál a lány tisztasága előtt, ám Mefisztó tanácsára kihallgatja amint Margit éjszaka megvallja érzelmeit. Faust nem tudja türtőztetni magát, berohan a lányhoz.

Margit retteg a tette következményeitől, ezért templomba megy. Megnyugvás helyett Mefisztó a fejére olvassa bűneit.

Visszatérnek a katonák, Valentin Siebeltől tudja meg, mi történt a húgával. Éjjel Faust, Mefisztó által kísérve szerenádot ad Margitnak. A lány helyett testvére nyit ajtót, és párbajra hívja húga megrontóját. Faust kénytelen kiállni, de a sátán most is segít, s könnyedén leteríti a katonát. Valentin utolsó szavaival megátkozza a húgát.

Mefisztó, hogy feledtese Fausttal a balul sikerült földi kalandot, leviszi őt a Walpurgis-éjre. Sorra elevenednek meg az ókor letűnt szépségei és lejtik el csábtáncukat, de Faust nem tud szabadulni Margit emlékétől. Azt vizionálja, hogy megölte gyermeküket és börtönbe zárva vár rá. Mefisztó nem tudja visszatartani a lelkiismeret furdalástól gyötört ifjút.

A vízió valóság, Margit megbomlott elmével várja az ítéletet. Faust megpróbálja kiszabadítani a lányt, de amikor az megérzi a sátán közelségét, mégis marad. Margit feje porba hull, de az Ég megbocsát neki. Faust Mefisztót követve elindul a pokolra.

Mitől izgalmas a darab? Kevés operát lehet találni, amiben ennyi sláger van egy rakáson. Nem csoda, hogy már a lemezgyártás kezdetén 1906 és 1916 között a kor legnagyobb sztárjaival, - a címszereplő természetesen Enrico Caruso – rögzítették a darab keresztmetszetét.

A Faust 100 – 120 éves ragyogása már a múlté. Jóval túlélte a francia nagyoperák, Meyerbeer és társai fénykorát. Azokat a II. világháború után már nem vették el, Gounod opusa pedig csak az elmúlt húsz évben tűnt el a színházak műsoráról. Ám míg azok – A zsidónő, Hugenották, A próféta, Tell Vilmos, stb. – mostanában felbukkannak fél évszázados techalálukból, jelentős sikereket aratva, a Faust csak időnként kerül elő egy-egy kiemelkedő művész kedvéért. Talán pont ez lehet az utóbbi évek mellőzésének az oka, amíg mondjuk 50 éve legalább tíz jelentős basszista volt a világon, akik örömmel mutogatták egyedi és csodálatos alakításaikat világszerte, ma nagyon nehezen tudunk akárcsak egyet említeni. A Faust ugyanis énekes-központú opus, a rendezőket nem különösebben hozza manapság lázba.

A Fausot valaha a hit diadalaként értelmezték a gonosz fölött. Ma már egyáltalán nem ilyen egyértelmű a képlet. Hol vannak már a naiv szőke copfos Margitok, és Faust is egy ráncfelvarrással és némi hajfestékkel jóval kisebb befektetéssel elérnék az ifjúság varázsát. Ma valószínűleg egyetlen figura életképes, Mefisztó, a kifogástalan öltönyös úriember, aki fölényesen vágja az ámuló sokaság szemébe: Eladó az egész világ!

Létezett valaha a Zeneműkiadó, aminek az volt az államilag ráosztott szerepe, hogy komolyzenei tárgyú könyveket jelentessen meg. A felső irányítás megszűnésével, a cég Editio Musica Budapest néven kottakiadásra szakosodott, a könyvkiadásban jelentős űrt hagyva maga után. Jó, ha egy tucat valóban fontos-érdekes zenés színházi könyv jelent meg hazánkban az elmúlt húsz évben. Miközben azon siránkozunk, hogy mennyire csökken a komolyzene barátainak száma, mennyire elöregszik a közönség, azt sem ártana végiggondolnunk, hogy hány olyan olvasmányos kiadvány jutott el hozzájuk, ami felkeltheti-fenntarthatja érdeklődésüket.

 Leo Slezák, korának egyik legjelesebb hőstenorja nemcsak operaénekesként vált híressé. Miután színpadi pályája véget ért, átpártolt a mozihoz, és több mint negyven filmben kedélyeskedett. Ezen felül a remek humorú művész négy könyvben örökítette meg emlékeit, gondolatait a világról. Ezek közül három kötet jelent meg a háború előtt Magyarországon. Egy nemzedék kacagta végig őket, hírük legendás, de mára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek lettek. Slezák egy fejezetben operaismertetőket közöl – sajátos szemszögből. Korának legnagyobb Lohengrinje az alábbiakban foglalja össze Wagner zenedrámájának tartalmát.

 „Igen szövevényes történet. Előre kérem az érdeklődő Olvasóimat, nagyon figyeljenek, hogy végül is megtudják, miről van szó tulajdonképpen.

Mindenki előtt ismeretes, hogy a régmúlt időben igen sokan foglalkoztak gonosz varázslatokkal. Deli ifjakat, legtöbbször ártatlan hercegeket, pokoli szóval állatokká varázsoltak el. Megtörtént példánakokáért, hogy az ember a szobájában ült és éppen a kanárija füttyét élvezte… De mit tesz Isten? Helyesebben a varázsló? A fütty hirtelen elnémul, a kanári eltűnik, s egy daliás herceg áll a megdöbbent szemlélő előtt…

Ilyesmi ma már nem fordul elő.

 A Lohengrin alapja is egy ilyen varázslat. Mikor a függöny felgördül, a színpadon fölösszámban nyüzsögnek a hűbéresek, s minden különösebb ok nélkül, erősen ütögetik pajzsaikat. És énekelnek. Henrik király hatalmas tölgyfa árnyékában ül, hosszú szakálla térdét verdesi; igazságot szolgáltat. Telramund ugyanis vádat emelt Brabanti Elza ellen, s azt állítja, hogy testvérét, Gottfriedet megölte.

A király nem hiszi el, de hát nem is igaz egy szó sem az egészből.

Elzát megidézik, kikérdezik – és Elza tagad.

Kinek van igaza?

Majdnem elfelejtettem mondani, hogy Telramund nős ember, feleségét Ortrudnak hívják. Különben egy igen sötét hölgy. Telramundot is ő piszkálta fel Elza ellen. Ez az asszonyi piszkálódás egyébként az egyetlen modern vonás az egész operában…

A régi időkben az istenítélet volt divatban. Ha nem tudták eldönteni, hogy valaki bűnös-e, avagy ártatlan, akkor a vádló és a vádlott verekedni kezdett egymással, s akit legyőztek, az volt a bűnös.

Meglehetősen bizonytalan bírói eljárás!

Telramund felszólítja a vitézeket, hogy verekedjenek meg vele Elzáért. Noha a lovagok közül egyik sem tételezi el Elzáról a szóban forgó testvér-gyilkosságot, hiába harsannak fel újból és újból a trombiták, senki sem óhajt ebbe a kalamajkába belekeveredni.

Ekkor a király mégegyszer megfúvatja a kürtöket.

S íme! Hirtelen megjelenik egy fényes vitéz, hattyúfogaton érkezik.

Mire a hűbéresek kara újból és ismét össze-vissza ordibál, ujjal mutogat az ismeretlen daliára, majd görcsösen a karmesterre néz, de ez sem segít.

Lohengrin megjelenik. Minden oldalról fényszórózzák és elkezdi hattyú-áriáját – egy negyed hanggal mélyebben.

A hattyú ezt nyomban észreveszi, s szégyenkezve távozik…

Most jön pedig a tulajdonképpeni izgalom!

Telramund reszket, mint a nyárfalevél, de azért nem enged a negyvennyolcból… Ezt nem is teheti, így van előírva…

Lohengrin először Elzához megy, megvigasztalja, hogy majd ő megküzd érte, s ott nyomban azt is megkérdezi: nem lenne-e a felesége? Ezt viszont csak egy feltétellel lehet nyélbeütni, ha Elza sohasem kérdezi meg, honnan jött, s merre van hazája…

Ez is egy kikötés! Az ártatlan még azt sem tudhatja, kihez van tulajdonképpen szerencséje. Vad dolog ez, kérem.

Ám Elza mégis szavát adja. Mire nem képes egy leányzó a cél érdekében?

Lohengrin aztán gyorsan, túl gyorsan, legyőzi Telramundot, de mint nemes lovaghoz illik, ellenfele életét nem oltja ki. Elza a névtelen hős nyakába borul, Ortrud majd szétpukkad és a hűbéresek megint egyszer örömmel csapkodják pajzsukat. A király szakállát simogatja, áldását adja a fiatalokra és legördül a függöny.

Ez a első felvonás. Nem is hosszú, csak másfél óra.

A második felvonás rettenetes sötétséggel kezdődik. Hosszadalmas, dühös szemrehányások, kölcsönös vádaskodás hangzanak fel egyik sarokból: Ortrud és Telramund veszekednek. Telramund szégyene társnőjének nevezi becses nejét, Ortrud pedig igen barátságtalanul viselkedik hites urával. Végetérni-nemakaró huzavona után elhatározzák, hogy lesz, ami lesz, felébresztik Elza kíváncsiságát és megutáltatják vele Lohengrint.

A középkorban a menyasszony az esküvőjét megelőző éjtszakán megjelent az erkélyen és beszédbe elegyedett a holddal. Ha a hold történetesen úton volt, akkor a Zephirrel.

Mindez persze, túlzás. Ilyet ma már nem csinálnak az emberek; hülyének is tartanák, aki megtenné…

Mialatt Elza odafent a Zephirrel beszélget, Ortrud a mélyben hangosan sóhajtozik. Olyan hangosan, hogy azt Elza is meghallja. Lemegy, felemeli Ortrudot a várkastély küszöbéről és beviszi magához.

Ez a legostobább, amit tehet.

A nászmenetnél a legtapasztaltabb kórista-hölgyek töltik be a koszorúslányok szerepét, virágot hintenek az ifjú pár lába elé. A hűbéresek is résztvesznek a lépdelésben. Ünnepélyes méltósággal halad a menet a templom felé. Ekkor Ortrud hirtelen előrefurakodik, s azt állítja, hogy őt illeti meg az elsőség… Nagy izgalom kerekedik. A legnagyobb zűrzavarban megérkezik a király Lohengrinnel. Lohengrin rögtön tisztán látja a helyzetet, s villámokat szór szeméből a nyüzsgő sokaság felé.

Odamegy Elzához, félrehívja és kéri, ne hagyja magát felhúzni. Ne kérdezzen tőle semmit, mert különben rögtön elutazik.

Elza azt feleli, hogy ilyesmi eszeágában sincs; s különben is boldog, hogy végrevalahára, férjhezmehet. Lohengrin keblére öleli, s együtt vonulnak be a templomba.

Hirtelen, az utolsó pillanatban, egy oszlop mögül előugrik Telramund és sértő szavakkal illeti Lohangrint. Varázslónak nevezi, az egész ügyet pedig igen gyanúsnak. Mert, mi a gyanús, ha nem az, hogy valaki, egyszercsak hipp-hopp, megjelenik egy hattyúval, a hattyút aztán visszaküldi, senki nem kérdezhet tőle semmit, semmiféle igazolványa nincs, se vízuma, se útlevele?!... Éppenezért az istenítéletet semmisnek jelenti ki és megismétlését követeli.

Rövidre fogva a dolgot: Telramund szörnyen izgatott.

Kap egy ütést a gyomrába és már repül is…

Lohengrin és Elza folytatják a bevonulásukat, a hűbéresek megint és ismét pajzsukat ütögetik, most kivételesen vidáman teszik ezt és a király jóakaratú bólogatásától kísérve, összecsapódik a függöny.

Harmadik felvonás.

Elza hálószobája.

A király bevezeti Lohengrint és Elzát, s miután néhányszor kajánul hunyorgat, egyedül hagyja őket…

A néző már a berendezésből is sejtheti, hogy nem valami kellemes nászéjszaka készül.

Lohengrin addig énekel, ahelyett, hogy karjába ölelné ifjú hitvesét, amíg Elza mégiscsak megkérdezi tőle, hogy milyen rendből származik. Kitör a botrány. Mindez nem elég. Telramund is megjelenik, s agyon akarja csapni Lohengrint. De Lohengrin ügyesebb: szeme villámával agyonsújtja Telramundot, kinek tetemét eltakarítják.

Lohengrin nem mond el Elzának semmit. Csak a király előtt hajlandó beszélni. Már ő is kezdi a durcáskodást.

Miközben Elzát ecetes vízzel felmossák, legördül a függöny.

Változás.

A király lóháton jelenik meg. A derék paripa elvégzi legfontosabb teendőit, miközben a hűbéresek győzelmi vágytól eltelve, megint és ismét és újból és fáradhatatlanul pajzsukra ütögetnek és vér után kiabálnak, háborúba akarnak menni…

Harsogva követelik, hogy Lohengrin vegye át a sereg vezetését. Ő azonban sajnálattal közli lemondását. Elza feltette a végzetes kérdést, s neki immár haza kell mennie innen.

A gyász jeléül a hűbéresek talán már századszor ütögetik pajzsukat.

Elővezetik Elzát. Imbolyogva közeledik.

Lohengin előáll, amennyire erejéből telik, behúzza a hasát, hogy karcsúbbnak lássék, s elénekli a Grál-mondát. Nem mond ez a monda semmi szavahihetőt. Lohengrin semmit sem tud bizonyítani: egy jóravaló felülvizsgáló-bizottság bizonyosan visszautasítaná az egész mesét. De ők elhiszik. Ám az is lehet, hogy csak tetteik a hiszékenységet, mivel közbeszólásaikkal nem akarják hosszabbra nyújtani az előadást.

Mialatt Elza levegő után kapkod, Lohengrin búcsúzkodik. Átadja neki kürtjét, gyűrűjét, kardját: a kürtön tanuljon meg dudálni, a gyűrűt őrizze meg emlékül, a kardot pedig adja oda kisöcsének, aki majd nemsokára visszatér…

Micsoda bonyodalmak!

Lohengrin lassan távozik.

A hűbéresek nemzeti gyászuk jeléül most már abba se hagyják pajzsaik ütögetését.

De még mindig jön újabb fordulat.

Megjelenik Ortrud. Magánkívül kiabál: Elza testvérét ő varázsolta át hattyúvá és ő az oka minden kellemetlenségnek.

Lohengrin mégegyszer, utoljára visszanéz, s szeme villámával keresztüldöfi Ortrudot. Ortrud is meghal. Ha több idő volna hátra, talán még mások is meghalnának. Szerencsére nem futja már az időből, mer ismét megjelenik a hattyú, majd alábukik a vízbe, s mint deli ifjú bukkan fel utóbb. Elza szalad, megöleli…

A kis Gottfried megkerült.

A hattyúját vesztett Lohengrinért egy galamb jön és elrepülnek.

Ez is valami. Nem?

Elza tántorog. Visítozik. Erre, hála Istennek, végleg lemegy a függöny. Igen késő van már. Vége az előadásnak.”

A szöveget az eredeti helyesírással közöljük.

 Idén nyáron is megtartotta hagyományos vizsgaelőadását a Müncheni Színiakadémia (Bayerischen Theaterakademie August Everding). Az intézmény az egyik legjelentősebb operaénekes-képző egész Németországban, de ezen kívül oktatnak rendezőket, színészeket, dramaturgokat, kritikusokat, díszlet-, jelmez- és maszkkészítőket, azaz a színházművészet ágát. Az akadémiát 2003 óta Klaus Zehelein professzor vezeti, aki dramaturgként kezdte a pályafutását, majd 1991 és 2006 között a stuttgarti Staatsopert igazgatta, és emelte Németország egyik legrangosabb operaházává.

Ilyen előzmények mellett nem véletlen, hogy az operavizsgákra külön gondot fordít az intézmény. S hogy miben különböznek ezek a mi Zeneakadémiánkon megszokott vizsgáktól? Noha ugyanúgy félévente rendezik őket, a müncheni akadémia rendelkezésére áll az 1200 fős nagyszerűen felszerelt, bayreuthi mintára épült Prinzregententheater, ahol minden bemutatásra kerülő darabot egymás után hatszor el is játszanak. A végzős hallgatóknak egyáltalán nem automatikus, hogy bekerülnek egy-egy produkcióba, az intézmény vezetői és az adott előadások alkotói meghallgatásokat tartanak a szerepekre. Miután félévente a legkülönbözőbb stílusú műveket állítják színpadra (Purcelltől, Puccinin át Eötvös Péterig), mindenkinek módjában áll abban megmutatni magát, amiben vélhetően a legjobb lesz. Az adott előadások színpadra segítéséhez jelentős karmester és, rendező-pedagógusokat hívnak meg. Így rendezhette Kovalik Balázs (aki itt szerezte diplomáját 1997-ben) 2009-ben a Bohéméletet; mely sikerének köszönhetően idén is visszahívták, ezúttal nem csak rendezőként, hanem az operaszakosok zenés színészmesterség tanáraként is.

Az idei vizsga zenetörténeti meglepetést tartogatott, ugyanis ez alkalommal nem egy unalomig ismert repertoárdarabot, hanem egy valódi ritkaságot poroltak le. Johann Adolf Hasse Didone abbandonata című barokk operája utoljára valószínűleg 1770-ben, Drezdában szólalt meg. A hatszereplős darabról az előadások alatt hangfelvétel készült, így nemsokára világelső cd-ként hallható lesz a mű, nem rossz belépőt adva ezzel az ifjak kezébe, reményteli pályafutásuk nyitányaként. Hasse a kor legnépszerűbb librettistájának, Pietro Metastasionak szövegkönyvét zenésítette meg. A mű már önmagában is valódi felfedezés. A húzottan is háromórás operában a legszélsőségesebb érzelmi kitörésekre módot adó recitativókkal összekötött áriák válogatják egymást. A mű cselekménye nem túl bonyolult: Aeneas elhagyni készül Didót, aki ezt mély depressziójában próbálja elodázni. A történetet bonyolítja Iarba, az „afrikai”, Araspe a csatlósa, Selene, Dido húga, és Osmida, a főgonosz.

A német kritikusok a papírforma szerint unalmasnak minősített opus életre leheléséért Kovalikot, és az esténként zenélő Hofkapelle Münchent, valamint karmesterét, az ifjú Michael Hofstetter  dicsérik. A rendező (és Antal Csaba díszlet-, valamint Angelika Höckner jelmeztervező) a történetet a szappanoperák bágyadtan felületes világába röpíti. Hatalmas átlátszó gumimatracok adják a mai lakás keretét, ahol a fiatalok italozva, csevegve zsarolják, ölik egymást szóban - és tettekben. A felületes játszadozás fokozatosan komolyodik el, az álomlufik lassan leeresztenek, a királyi főhősök pedig egy lövészárok reménytelen sivatagában fejezik be történetüket.

Az énekesekre egységesen jellemző a felkészültség. Hosszú szerepeiket zavarba ejtően hibátlanul tudják, és ami még örvendetesebb, végig meg tudják tölteni tartalommal. Sehol egy üres tekintet, egy árulkodó civil mozdulat. Mindannyian piacképes szereplői lesznek a nemzetközi operamezőnynek – valahol. Nem feltétlenül fognak eljutni a Metropolitanbe, de egy közepes méretű német színház együttesébe bármikor beleférnek. A színházak vezetői, vagy ügynökeik természetesen megtekintették a produkciót és nagy eséllyel ilyen, még formálható, de már tudatos művészekre vadásznak. A hat növendék közül öt volt müncheni, az Aeneast éneklő „mezzo” kontratenor, Flavio Ferri-Benedetti a Bázeli Barokk Akadémia növendéke. Fachtársa, az erdélyi gyökerű Valer Barna-Sabadus rasztás rockerként fürdött szerepében, és ajándékozta meg a közönséget egy lélegzetelállító szépségű záróáriával (az iskolában természetesen ugyanolyan eséllyel képeznek kontratenorokat, mint bármilyen más hangfajt) . A másik felfedezett, Celeng Mária, aki idén iratkozott át Budapestről, csengő koloratúrszopránjával és elképesztő akrobatikus képességeivel ejtette ámulatba a sokat látott bajor közönséget (egyik áriája kadenciáját például egy statiszta hátáról fejjel lefelé lógva énekelte). A két szoprán, Theresa Holzhauser (Didone) és Magdalena Hinterdobler (Selene) szép hangon és olykor torokszorító kisugárzással járták végig kálváriájukat. Talán egyedül Andreas Burkhartnak, a Töltz-i Fiúkórus egykori szólistájának jutott mostohább szerep a többieknél, őt egyik áriája közepén lövi le egykori vazullusa, Iarba.

München, 2011. május 30. hétfő, a város központjától kissé távolabb lévő Prinzregententheater.

18.45. A foyerben elkezdődik az ingyenes beavató előadás, ami évek óta természetes része a német színházaknak. Száz – százötven érdeklődő hallgatja, öregek és fiatalok vegyesen, a végén kérdéseket tesznek fel a műről és produkcióról.

19.30. A 1.2 millió lakosú München harmadik operaháza, hétfő este megtelt egy ismeretlen barokk szerző 240 éve nem játszott művére, melyet főiskolások adnak elő. A közönség kora és összetétele abszolút vegyes, éppenúgy ülnek a nézőtéren 90 éves járókeretes úriasszonyok, mint farmeres diákok. Később kiderül, egyvalami közös bennük: azért jöttek, mert kíváncsiak. A rendezéssel látszólag semmi gondjuk sincs, csókolózzanak, hemperegjenek nők és férfiak bármilyen összetételben, szórjanak szét a szent színpadon több kiló homokot, omoljon össze a szép világ, gázoljanak át mindenen gépfegyveres katonák. A nézők végigélik a kétszer másfél órát, utána hosszan bravózva és dobogva köszönik meg az élményt. München, 2011. Mindössze 750 kilométerre Budapesttől.

 Aki a színpadot választja életcéljául, tulajdonképpen a tudathasadást választja, hiszen énje megsokszorozódik. Reggel például családanyaként elviszi a gyerekét az óvodába, este családját elhagyott Anna Kareninaként vonat alá veti magát. Ha valaki Annaként jár szülői értekezletre, az kínos és mulatságos is egyben. A szerencsés művész életében eljön a pillanat, amikor maga rakhatja le a lantot és válhat vissza „hétköznapi emberré”. A szerencsétlenebbekkel, - okkal, vagy ok nélkül - mások rakatják le, ezzel örök tüskét verve a szívükbe.

Volt idő – és nem is a beláthatatlan messzeségben – amikor a népszerű operák egy-egy idézete még közszájon forogott. Ha mondjuk egy kabaréjelenetben valaki benyögte, hogy „Oszkár tudja, de nem mondja”, mindenki értette, miről van szó. Egy másik hasonlóan ismert mondat, - amit Tosca mond Puccini operájának II. felvonása végén, az általa meggyilkolt Scarpia holtteste felett - e bejegyzés mottója. A termékeny olasz írónő, Paola Capriolo is egy Tosca idézetet választott könyve címéül: Vissi d’amore, azaz Híven szerettem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mitse hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mitse leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

 E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt monológ miatt több országban éveikig, évtizedekig nem lehetett bemutatni. Az Elektráról pedig úgy tartották, hogy zenetörténeti végállomás, mivel olyan színen állandó a feszültség a kétórás operában, hogy azt már nem lehet fokozni.  Ezt maga Strauss is így gondolhatta, mert visszafordult az úton, s az ókori kegyetlen tragédiák helyett következő témájául inkább a Mária Terézia-korabeli Bécset választotta, hogy – sokadik Straussként – keringőzve nézze végig a Monarchia összeomlását. Ám nem ez volt zeneszerzőként az utolsó pálfordulása. 1948-ban, 84 évesen írta a szépséges Négy utolsó éneket, mellyel a termékeny komponista nemcsak a lantot tette le, de két világháborút megélt mester a romantikus zenetörténet című fejezetre is betette az utolsó pontot.