E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt monológ miatt több országban éveikig, évtizedekig nem lehetett bemutatni. Az Elektráról pedig úgy tartották, hogy zenetörténeti végállomás, mivel olyan színen állandó a feszültség a kétórás operában, hogy azt már nem lehet fokozni. Ezt maga Strauss is így gondolhatta, mert visszafordult az úton, s az ókori kegyetlen tragédiák helyett következő témájául inkább a Mária Terézia-korabeli Bécset választotta, hogy – sokadik Straussként – keringőzve nézze végig a Monarchia összeomlását. Ám nem ez volt zeneszerzőként az utolsó pálfordulása. 1948-ban, 84 évesen írta a szépséges Négy utolsó éneket, mellyel a termékeny komponista nemcsak a lantot tette le, de két világháborút megélt mester a romantikus zenetörténet című fejezetre is betette az utolsó pontot.
Miről szól a darab? Az opera cselekménye követi Szophoklész drámáját. Agamemnon királyt évekkel ezelőtt megölte felesége Kytaemnestra és annak szeretője, Aegisthus. Gyermekeik szétszóródtak a világban. Iphigéniát még Agamemnon áldozta fel, s a történet idején Tauriszban papnő, a fiút, a felcseperedő Oresztészt anyja az udvartól távolt nevelteti, mert retteg vérbosszújától. A másik két lány, Elektra és Chrysothemis Mükénében maradt.
Elektra agyát egyetlen gondolat tölti be: bármi áron
megbosszulni apja halálát, ezért megszállottan várja haza bátyját. Húga nem ennyire komor jellem. Őt a bezártság nyomasztja, asszonyi sorsa vágyik, nő és anya akar végre lenni.
Chrysothemis figyelmezteti nővérét, anyjuk nem nézi jó szemmel a dacos lányt. Ma különösen nehéz napja van, mert rosszat álmodott, álomban Oresztész is szerepelt. Elektra kedvet kap, hogy hosszú idő után most szembe nézzen anyjával. Hízeleg neki, Klytaemnestrában feltámad a remény, hátha a konok lánya
segít megfejteni az álmot. Elektra
kegyetlenül vágja a szemébe: ha Oresztész visszajön és megöl, végre nyugodtan alhatunk mindnyájan.
Ebben a pillanatban hozzák a hírt, hogy két idegen érkezett, Oresztész halálhírével. Klytaemnestra elvonul, Elektra összeomlik. Megpróbálja rávenni húgát, hogy ketten öljék meg anyjukat és Aegistust míg azok alszanak. Chysothemis erre képtelen, ezért Elektra megátkozza. Elhatározza, hogy ha kell, egyedül is végrehajtja a tettet, de ekkor megjelenik a hírnök. Mikor Elektra felfedi kilétét, az idegen
megcáfolja Oresztész halálhírét. A testvérek boldogan ölelik meg egymást. A fiú tudja mi a dolga, bemegy a palotába és végez anyjával.
Aegisthus érkezik, akit Elektra Oresztész hálójába csal. Általános boldogság. Elektra örömében táncolni kezd, táncol, míg holtan
össze nem esik.
Mitől izgalmas a darab? Gyakori kérdés, hogy mivel kezdje az ember az operába járást. Az általános válasz az szokott lenni, hogy valami könnyedebbel. Első helyen a János vitéz szerepel (bár szerintem 8 és 70 éves kor között nem feltétlenül élvezhető), majd a „kedves” vígoperák (A sevillai borbély, Szerelmi bájital, stb.), valamelyik „könnyű” Mozart (mintha Mozart könnyű lenne – lásd Opera ABC Cosi fan tutte), esetleg egy könnyfakasztó Puccinit (Bohémélet forever!). Egy ismerősöm kísérletet tett, és egy operát sosem látott 20 év körüli szakmunkástanuló tanítványát az Elektrára ültette be. Csodák csodája, a fiú szó nélkül végigülte a közel két órát. Talán meglepő, hogy Richard Strauss olyan zeneszerző lehet, aki műve keletkezése után száz évvel megfogja az egészen más (zenei) kultúrában felnőtt fiatalokat. Az a brutalitás, ami a remekműből árad, úgy látszik, eléri az ifjúság ingerküszöbét. Lehetséges volna, hogy az Elektra, – akit egy generáció már nem a görög drámairodalomból, hanem rossz filmek és számítógépes játékok hősnőjeként ismer – nyithatja meg az utat egyéb komolyzenei élmények felé? Jó volna ezt hinni.
Elektra szerepe egyik a legnehezebbeknek az operairodalomban. Másfélórát egyvégtében színpadon lenni, győzni hanggal a straussi mamutzenekart, szellemileg és kisugárzásban végig ott lenni embert próbáló feladat, amire az elmúlt évszázadban se sokan vállalkoztak. Elektrát igen sokáig egy disznóólban tartott kegyetlen szörnyetegként ábrázolták, s csak az elmúlt évtizedekben jutottak el a rendezők odáig, hogy árnyalják ezt a képet.
A darabról bővebben lehet olvasni
itt.
