Petrovics Emilről, most, hogy már nincs közöttünk, egy ideig sokat fognak írni. Szenteket és álszentetek, könnyeset és műkönnyeset. Ahogy szokás. Lehet méltatni a művészt és alkotásait, szakmai eredményeit, esetleg az Embert is. Sokminden belefért a 83 hosszú évbe, egy végigdolgozott élet. Petrovics művészek több nemzedéknek volt tanára, hiszen már 1964-től oktatott, előbb a Szín- majd a Zeneművészeti Főiskolán. A négy évtized alatt szinte valamennyi ott végzett zeneszerzőn és rendezőn rajtahagyta kéznyomát.
Öntörvényű volt, aki szívesen adott, szívesen osztotta meg tapasztalatait vagy gondolatait, de valódi tanítvánnyá csak az általa kiválasztottakat fogadta. Mi alapján válogatott? Sosem derült ki, de kitüntetés volt, ha valakit így szólított: barátom.
Miután másodszor is eltávolították az Operaházból (hol vannak már az eltávolítók, és az eltávolítók eltávolítói!?), 2005-ben nekiült és megírta kétkötetes memoárját. Nemrég jelent meg a könyv második kiadása, ami valószínűleg az évtized legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei kötete lett. „Tudja mi a titka?” – kérdezte egyik utolsó beszélgetésünkkor, jól ismert huncut mosolyával – „Hogy nincs benne névmutató, ezért mindenki kénytelen végigolvasni az egészet!” Valóban sokan olvasták végig kíváncsian és ijedten. Nehéz szembesülés lehetett azzal, hogy mit is gondol róluk (gondol-e egyáltalán valamit) a magyar zeneélet egyik évtizedeken át regnáló ura. A remek stílusban megírt szubjektív oldalak sokaknak okoztak álmatlan éjszakákat. Nem hiszem, hogy a Tanár úr bánta ezt. Elkészült a mű, és ő csöndben visszavonult elmélkedni, unokázni, élvezni Szigliget szépségeit. Csillapíthatatlan kultúréhsége sosem hagyta el, egy-egy izgalmasabb hangversenyen, vagy előadáson rendre megjelent.
Mit köszönhet a magyar operajátszás – három operáján kívül – Petrovics Emilnek? Mit ért el vezetőként abban a pár évben, amit erre meghagytak neki? Először 1986 szeptembere és 1990 nyara között főigazgatóként vezette a Házat. Ekkor a demokrácia szelétől megmámorosodott művészek távolítatták el, majd 2003 tavaszán az akkori kultuszminiszter kérésére tért vissza főzeneigazgatóként, bő két évre. Első ciklusakor egy mamutvállalatot vett át, ami már csak nyomokban emlékeztetett az egykori aranykor Operaházára. Újra kellett teremteni a nemrégiben felújított színház elapadt repertoárját, művészeket nevelni a kiöregedők és az egyre gyakrabban külföldre látogatók helyett, felzárkózni a világhoz, amitől a 70-es, 80-as években egyre inkább leszakadt a honi operaélet.
Munkáját a vezetői stáb újraszervezésével kezdte, betöltötte a Ferencsik János halála óta üresen álló főzeneigazgatói széket Lukács Ervinnel, Kovács Jánost első karmesterré nevezte ki, a nyugalomba vonult Mikó András helyett Békés András lett a főrendező, Fodor Géza vezető dramaturgként csatlakozott a Házhoz. Petrovics felismerte, hogy a XX. század végi operaélet urai a rendezők lettek, ezért kísérletképpen egyéb műfajok sikeres alkotóit hívta meg egy-egy produkció színrevitelére. Így próbálhatta ki a műfajt Ács János, Gazdag Gyula, Maár Gyula, Kerényi Imre, Ruszt József, Sík Ferenc, Szikora János, debütálhatott a frissen végzett Galgóczy Judit és Nagy Viktor, mutatkozhatott be a vidéken már sikeres Kerényi Miklós Gábor, kapott lehetőséget két magánénekes Gulyás Dénes és Tóth János. Felhívta Szegedről Oberfrank Gézát és Pál Tamást, karmesterként is bemutatkozhatott számtalan azóta is a színháznál működő dirigens és vezénylő korrepetitor. A magánénekes állományt a két színház követelményeihez igazította, ha nem is sztárokat, de olyan kismestereket nevelt és hozott nekik való szerepekkel helyzetbe, akik biztosították, - sokan biztosítják a mai napig - a színház mindenapjait. Repertoárbővítése régóta nem látott izgalmas premiereket eredményezet, melyek nemritkán parádés alakításokkal örvendeztették meg a pesti közönséget. A Boleyn Anna operaházi bemutatója három nagyszerű szopránnal, Szűcs Mártával, Pitti Katalinnal és Csavlek Etelkával, Az álruhás kertészlány színrevitele, Dido és Aeneas felújítása 50 év után, az utóbbi idők legnépszerűbb magyar egyfelvonásosának Vajda János Márió és a varázslójának ősbemutatója Tóth János főszereplésével, a régóta nélkülözött Trisztán és Izolda Molnár Andrással és Misura Zsuzsával, a Tosca felújítása Tokody Ilonával és Szendrényi Katalinnal, az Albert Herring és a Rómeó és Júlia újrafelfedezése, a Salome felújítása Zempléni Mária zseniális alakításával, Respighi legendás Lángjának újbóli színrevitele, vagy a teljesen ismeretlen Cavalli-opus, az Ormindo premierje fontos állomásai voltak a hazai operatörténetnek. Petrovics mint önálló és kiforrott ízléssel rendelkező vezető sokak szemében nem volt népszerű, amint a politikai szelek engedték, eltávolították székéből. Az űrt távoztával a hangosak nem tudták betölteni.
A második vezetői ciklusa óta még nem telt el annyi idő, hogy teljesen objektíven tudjunk rá visszatekinteni, annyi azonban világosan látszik, hogy az alapelvei mit sem változtak, ugyanaz a nyitni vágyás, repertoár- és társulatépítés jellemezte, mint korábban. Felmérte, hogy Operaházat csak a hazai művészekre alapozva lehet zavartalanul üzemeltetni, hosszú távon fejleszteni. Ráérzett, hogy mennyire időszerű darabok a Jenufa és a Kisvárosi Lady Macbeth, fontos, hogy legalább koncertszerűen megszólaljon Berlioz az Operaházban (Beatrix és Benedek), s újra operaszerzőt avatott a Ház, Gyöngyösi Leventét. A mindig hangsúlyos utódnevelés jegyében átszervezte az Operastúdió működését. Majdnem minden estéjét a színházban töltötte, szinte valamennyi előadást megnézte és véleményezte és elemezte, jelenlétével biztosítva a hétköznapok minőségét is. A politika ismét közbeszólt, a Tanár úr pedig csendben és méltósággal másodszor is kivonult a színházból, hogy csak nézőként és 80. születésnapját ünneplő szerzőként térjen vissza.
Petrovics Emil, az Ember megosztó személyiség volt. Mindenről határozott véleménye volt, ami sokaknak nem tetszett. Gyakran küzdött, de mindig valamiért, sohasem valami ellen.
A századelőn, Brassai Sámuel, az erdélyi gondolkodó, Erkel Ferenc barátja nekrológjában írták, hogy elment az utolsó polihisztor. Tévedtek. Valaki még száz évvel később is élt köztünk. Aki nem vette észre, hogy mennyit tanulhatott (volna) Tőle, magát tette szegényebbé. Mi – akik gőgösen értelmiségiként határozzuk meg magunkat – egyet tehettünk, amikor szembesültünk a Tanár úr tudásával és életbölcsességével: meghajthattuk előtte a fejünket, és lopva tanulhattunk tőle.
Fotó: Kocsis Zoltán
