Aki a színpadot választja életcéljául, tulajdonképpen a tudathasadást választja, hiszen énje megsokszorozódik. Reggel például családanyaként elviszi a gyerekét az óvodába, este családját elhagyott Anna Kareninaként vonat alá veti magát. Ha valaki Annaként jár szülői értekezletre, az kínos és mulatságos is egyben. A szerencsés művész életében eljön a pillanat, amikor maga rakhatja le a lantot és válhat vissza „hétköznapi emberré”. A szerencsétlenebbekkel, - okkal, vagy ok nélkül - mások rakatják le, ezzel örök tüskét verve a szívükbe.
A magyar balettélet elmúlt évtizedeinek egyik legcsodálatosabb művésze Hágai Katalin volt. Huszonöt év színpadi működés után úgy döntött, hogy pályája csúcsán visszavonul a színpadtól. Huszonöt végigtáncolt esztendő (és előtte tíz év tanulás) után úgy érezte, hogy kerek egész a balettművészi karrierje. Ritka az a művész, aki tudja, mikor kell és érdemes befejezni élete meghatározó szakaszát. Nagy akaratérő és irigylésre méltó intelligencia kell az elhatározáshoz. Nehéz döntés, hiszen miután utoljára megy le a függöny, új életet kell kezdeni, nem fiatalon. Hágai sosem volt az a primadonna alkat, aki havonta női magazinok címlapjáról mosolyogna az olvasókra, magánélete sosem rejtett bulvár csemegét. Régi színházi hagyományoknak megfelelően kiválaszthatta egyik legkedvesebb szerepét, melyben utoljára csodálhatták meg művészetét a rajongók és a kollégák.
Búcsúelőadásra napra pontosan öt éve, hogy 2006. június 2-án került sor. A koranyári előadásoknak mindig van egy speciális légköre, jó érzés még világosban elindulni otthonról és az alkony izgalmával beérni a színházba. Miközben vezettem a színház felé, eszembe jutott, hogy Hágai hány arcát láthattam az elmúlt években, hány szerepben és hány élethelyzetben figyeltem őt, amikben azontúl sosem fogom. Itt marad velünk, él, de az élete egyik része dobozba kerül és már csak fotóktól, videókról lesz látható. Művészetét az utókor már nem olyannak fogja látni, mint mi, a korabeli előadások részesei; azok megismételhetetlenségét a felvételek sosem adják vissza.
Hágai karrierje során mindent eltáncolt az Operaház aktuális repertoárjából, a sápatag üresfejű babákon kívül. Minden szerepét egyedi tartalommal töltött meg, mindegyik komplex egész volt, mégsem hasonítottak soha egymásra. Titkukat talán a nőiességükben lehet keresni. Volt egy apró csoda, amit senki másnál nem láttam: a különböző sminkeken és parókákon kívül, mintha minden szerepében más színű lett volna a szeme, mintha azt is az adott figura karakteréhez tudta volna igazítani. Hágai speciális magyar táncos volt, ugyanabból a fajtából való, mint Lakatos Gabriella, Fülöp Viktor, Pártay Lilla, ifj. Nagy Zoltán, vagy Szakály György, akiknél a technika mindig elsősorban a figurateremtés eszköze, és sohasem öncélú erőfitogtatás. Talán pont ezért voltak kiemelkedő alakításai a hazai koreográfusok remekei: a kiszolgáltatott Lány több Csodálatos mandarin feldolgozásban, az érett Swanilda Harangozó Coppéliájában, a mesekönyvből kilépett Mostoha, ifj. Harangozó Hófehérkéjében, vagy a szerelméért sorsát bátran felvállaló Anna Karenina. Természetesen a Seregi-szerepek sora forrt egybe nevével: Kata, akit a mester egyenesen Hágainak készített, a kereszt alatt gubbasztó Flavia, Diana, Párizs legcsábosabb balerinája, a bölcs Júlia és a könnyed Titánia. Természetesen táncolt nagy klasszikus szerepeket is, Zarémát, a kán elveszett szerelméért harcoló keleti szépséget, Carabosse-t a Csipkerózsika csábos tündérét, sőt Vámos György sokat vitatott Hattyúk tavájának női főszerepét is, amiben igen izgalmas duettet alkottak az akkor pályakezdő Nagy Tamással. Viszonylag későn – 40 éves kora körül – kapta meg Tatjánát, Cranko Anyeginjében. Aggódtam, hogy mennyire tud illúziókeltő lenni ártatlan vidéki lányként. A végeredmény minden kétségemet eloszlatta, talán életének legnagyobb alakítása volt ez, az elkeseredett szerelmi párharc a címszerepet táncoló Solymosi Tamással.
Peregtek a képek, miközben beértem a színházba. Azonnal érezni lehetett, hogy ünnepi este van. A teljes szakma kivonult, és Hágai – utoljára – megajándékozta a közönséget, mely csak miatta gyűlt össze ezen az estén egy csodálatos Anna Karenina alakítással. A nézőtéren és a kulisszákban mindenki itta a megismételhetetlen torokszorító és egyben felemelő varázst, boldog volt, hogy részese lehet ennek a jutalomjátéknak. Hatalmas ováció, beszédek, könnyek, ölelések, virágeső. Aztán leoltották a lámpákat és haza kellett menni.
Drága Kati! Köszönjük a 25 csodálatos évet, amíg Veled örülhettünk és sírhattunk!
Fotó: Mezey Béla (Opera Archívum)
