Idén nyáron is megtartotta hagyományos vizsgaelőadását a Müncheni Színiakadémia (Bayerischen Theaterakademie August Everding). Az intézmény az egyik legjelentősebb operaénekes-képző egész Németországban, de ezen kívül oktatnak rendezőket, színészeket, dramaturgokat, kritikusokat, díszlet-, jelmez- és maszkkészítőket, azaz a színházművészet ágát. Az akadémiát 2003 óta Klaus Zehelein professzor vezeti, aki dramaturgként kezdte a pályafutását, majd 1991 és 2006 között a stuttgarti Staatsopert igazgatta, és emelte Németország egyik legrangosabb operaházává.
Ilyen előzmények mellett nem véletlen, hogy az operavizsgákra külön gondot fordít az intézmény. S hogy miben különböznek ezek a mi Zeneakadémiánkon megszokott vizsgáktól? Noha ugyanúgy félévente rendezik őket, a müncheni akadémia rendelkezésére áll az 1200 fős nagyszerűen felszerelt, bayreuthi mintára épült Prinzregententheater, ahol minden bemutatásra kerülő darabot egymás után hatszor el is játszanak. A végzős hallgatóknak egyáltalán nem automatikus, hogy bekerülnek egy-egy produkcióba, az intézmény vezetői és az adott előadások alkotói meghallgatásokat tartanak a szerepekre. Miután félévente a legkülönbözőbb stílusú műveket állítják színpadra (Purcelltől, Puccinin át Eötvös Péterig), mindenkinek módjában áll abban megmutatni magát, amiben vélhetően a legjobb lesz. Az adott előadások színpadra segítéséhez jelentős karmester és, rendező-pedagógusokat hívnak meg. Így rendezhette Kovalik Balázs (aki itt szerezte diplomáját 1997-ben) 2009-ben a Bohéméletet; mely sikerének köszönhetően idén is visszahívták, ezúttal nem csak rendezőként, hanem az operaszakosok zenés színészmesterség tanáraként is.
Az idei vizsga zenetörténeti meglepetést tartogatott, ugyanis ez alkalommal nem egy unalomig ismert repertoárdarabot, hanem egy valódi ritkaságot poroltak le. Johann Adolf Hasse Didone abbandonata című barokk operája utoljára valószínűleg 1770-ben, Drezdában szólalt meg. A hatszereplős darabról az előadások alatt hangfelvétel készült, így nemsokára világelső cd-ként hallható lesz a mű, nem rossz belépőt adva ezzel az ifjak kezébe, reményteli pályafutásuk nyitányaként. Hasse a kor legnépszerűbb librettistájának, Pietro Metastasionak szövegkönyvét zenésítette meg. A mű már önmagában is valódi felfedezés. A húzottan is háromórás operában a legszélsőségesebb érzelmi kitörésekre módot adó recitativókkal összekötött áriák válogatják egymást. A mű cselekménye nem túl bonyolult: Aeneas elhagyni készül Didót, aki ezt mély depressziójában próbálja elodázni. A történetet bonyolítja Iarba, az „afrikai”, Araspe a csatlósa, Selene, Dido húga, és Osmida, a főgonosz.
A német kritikusok a papírforma szerint unalmasnak minősített opus életre leheléséért Kovalikot, és az esténként zenélő Hofkapelle Münchent, valamint karmesterét, az ifjú Michael Hofstetter dicsérik. A rendező (és Antal Csaba díszlet-, valamint Angelika Höckner jelmeztervező) a történetet a szappanoperák bágyadtan felületes világába röpíti. Hatalmas átlátszó gumimatracok adják a mai lakás keretét, ahol a fiatalok italozva, csevegve zsarolják, ölik egymást szóban - és tettekben. A felületes játszadozás fokozatosan komolyodik el, az álomlufik lassan leeresztenek, a királyi főhősök pedig egy lövészárok reménytelen sivatagában fejezik be történetüket.
Az énekesekre egységesen jellemző a felkészültség. Hosszú szerepeiket zavarba ejtően hibátlanul tudják, és ami még örvendetesebb, végig meg tudják tölteni tartalommal. Sehol egy üres tekintet, egy árulkodó civil mozdulat. Mindannyian piacképes szereplői lesznek a nemzetközi operamezőnynek – valahol. Nem feltétlenül fognak eljutni a Metropolitanbe, de egy közepes méretű német színház együttesébe bármikor beleférnek. A színházak vezetői, vagy ügynökeik természetesen megtekintették a produkciót és nagy eséllyel ilyen, még formálható, de már tudatos művészekre vadásznak. A hat növendék közül öt volt müncheni, az Aeneast éneklő „mezzo” kontratenor, Flavio Ferri-Benedetti a Bázeli Barokk Akadémia növendéke. Fachtársa, az erdélyi gyökerű Valer Barna-Sabadus rasztás rockerként fürdött szerepében, és ajándékozta meg a közönséget egy lélegzetelállító szépségű záróáriával (az iskolában természetesen ugyanolyan eséllyel képeznek kontratenorokat, mint bármilyen más hangfajt) . A másik felfedezett, Celeng Mária, aki idén iratkozott át Budapestről, csengő koloratúrszopránjával és elképesztő akrobatikus képességeivel ejtette ámulatba a sokat látott bajor közönséget (egyik áriája kadenciáját például egy statiszta hátáról fejjel lefelé lógva énekelte). A két szoprán, Theresa Holzhauser (Didone) és Magdalena Hinterdobler (Selene) szép hangon és olykor torokszorító kisugárzással járták végig kálváriájukat. Talán egyedül Andreas Burkhartnak, a Töltz-i Fiúkórus egykori szólistájának jutott mostohább szerep a többieknél, őt egyik áriája közepén lövi le egykori vazullusa, Iarba.
München, 2011. május 30. hétfő, a város központjától kissé távolabb lévő Prinzregententheater.
18.45. A foyerben elkezdődik az ingyenes beavató előadás, ami évek óta természetes része a német színházaknak. Száz – százötven érdeklődő hallgatja, öregek és fiatalok vegyesen, a végén kérdéseket tesznek fel a műről és produkcióról.
19.30. A 1.2 millió lakosú München harmadik operaháza, hétfő este megtelt egy ismeretlen barokk szerző 240 éve nem játszott művére, melyet főiskolások adnak elő. A közönség kora és összetétele abszolút vegyes, éppenúgy ülnek a nézőtéren 90 éves járókeretes úriasszonyok, mint farmeres diákok. Később kiderül, egyvalami közös bennük: azért jöttek, mert kíváncsiak. A rendezéssel látszólag semmi gondjuk sincs, csókolózzanak, hemperegjenek nők és férfiak bármilyen összetételben, szórjanak szét a szent színpadon több kiló homokot, omoljon össze a szép világ, gázoljanak át mindenen gépfegyveres katonák. A nézők végigélik a kétszer másfél órát, utána hosszan bravózva és dobogva köszönik meg az élményt. München, 2011. Mindössze 750 kilométerre Budapesttől.
