Caruso

Pol Plancon egyike azoknak a világhírű basszistáknak, akik sosem mutatkoztak be Pesten, hírük mégis elért hozzánk. Elsőre talán furcsán hangzik ez a megállapítás, de ha végignézzük, hogy az elmúlt évszázad csaknem valamennyi jeles basszusa – Saljapintól és Alexander Kipnistől, Cesare Siepin, Nicola Rossi-Lemenin és Matti Talvelán át Jevgenyij Nyesztyerenkóig – itt hagyta névjegyét legalább egy-egy este erejéig. Plancon legendája csak jóval halála, 1914 után kapott idehaza szárnyra. A hatvanas években kezdődött itthon az a kor, amikor lassan beszivárogtak azok a „nyugati” bakelitlemezek, amelyek a megszállottaknak igazi szenzációkat tartalmaztak.

Ma kereken 125 éve mutatták be Verdi utolsóelőtti operáját, az Otellót a milánói Scálában. Mindenki, aki számított, ott tolongott az olasz opera fellegvárában, hogy hallhassa a hetvenhárom éves mester legújabb opusát, a világ minden tájáról érkeztek a kritikusok és tudósítók. Ebben az időben kevés zenei esemény mozgósított ennyi embert. A hatalmas siker igazolta, hogy az idős mestert még mindig nem lehet leírni, még mindig van új mondanivalója és képes a formai megújulásra is. Az ősbemutatót Franco Faccio vezényelte, a Verdi által gondosan kiválogatott és betanított szereposztás élén Francesco Tamagno (Otello), Romilda Pantaleoni (Desdemona) és Victor Maurel (Jago) állt. A budapesti Operaház nem késlekedett sokat, még az ősbemutató évében színpadra állította, sőt, itt zajlott az első Olaszországon kívüli bemutató, egy napon a szentpétervári reprízzel. Az 1887. december 8-ai előadást Erkel Sándor vezényelte, Káldy Gyula rendezte, a főszerepeket Perotti Gyula, Gemma Bellincioni és Ódry Lehel énekelték. Verdi műve azóta is folyamatosan szerepel az Operaház repertoárján, a nagyszerű hazai énekesek mellett számos világsztár is fellépett Pesten.

Hideg téli estéken az ember önkéntelenül is magába fordul. Az ablakok zárva, a függönyök behúzva, esetleg gyertya ég, hogy valami barátságos fény vegyen körbe bennünket. Ilyenkor forró teát szürcsölgetve gyakrabban vesszük elő a régi bakelitlemezek. Egy másik korban, másik időszámításban készültek ezek a felvételek. S miután a hosszú esték elmélkedésre is kiválóak, érdemes végiggondolnunk, mi maradt a Carusókból, Callasokból, Saljapinokból, akik lába előtt valaha a fél világ hevert, s akik a kiváltságosok életét élhették. Hiába áltatnánk magunkat, emlékük egyre halványodik. Egyre kevesebben vannak köztünk olyanok, akik akár a hatvanas években fénykorukat élő énekesek művészetére reálisan tudnának emlékezni. Maradnak hát a filmek, lemezek, fotók, plakátok, autógrammok.

Renata Tebaldi az ötvenes-hatvanas évek nagy dívája, 1976-ban állt utoljára színpadon, az életéből hátralévő huszonnyolc évet hajdani legnagyobb sikerei városában, Milánóban töltötte. A legenda nyugdíjba ment. Még ma is, ha azt mondom Tebaldi, valaki biztosan rávágja: Callas. Az évszázad operai rivalizálása volt ez a minden bizonnyal mesterségesen keltett feszültség, mely mára teljesen értelmét vesztette. A kegyetlen idő eldöntötte a harcot. A görög szoprán a mai napig listavezető, felvételeit minden lehetséges és mondvacsinált alkalomkor újra kiadják, áriaválogatásai még a benzinkutaknál is hozzáférhetőek. Hát Tebaldi, akit huszonnégy maga Arturo Toscanini fedezett fel, hogy vele nyissa meg az olasz opera fellegvárát, a Scalát a világháború után? A mindig rendezett, kikezdhetetlen frizurás angyalhangú művésznő? Szerencsére néhány előadás bármikor megtekinthető vele. Ha megnézzük a felvételeit, furcsa dologgal kell szembesülnünk: noha csodálatosan és kulturáltan énekel, a hang maga nem igazán izgalmas és egyedi, színpadilag pedig kissé modoros és semmitmondó. Művészete a múlt, már nem egészen hozzánk szól. Ahogy a hatvanas évek játékfilmjeit sem lehet kis mosoly nélkül végignézni, Tebaldi alakításait is egyfajta szeretetteljes elnézéssel szemléljük – míg Callasra fél évszázaddal a visszavonulása után is rá kell csodálkoznunk. Talán ennek köszönhető, hogy ma – egy fél kerek évfordulón – is csend van az isteni Renata körül. Azért érdemes egy kis időt szentelni neki és meghallgatni néhány áriát azzal a művésznővel, akinek nagysága előtt a fél világ hódolt. 

Ha két évvel ezelőtt próbáltunk volna rákeresni Széll Kálmán (1843 – 1915) nevére, alig néhány tucat találatot kaptunk volna, ma majd egy milliót. Az ex-miniszterelnököt napjainkban az kormányoldal próbálja piedesztára emelni, az ellenzék pedig nevetségessé tenni, elsősorban Ady korabeli bírálataira építve. És akkor jön a döbbenet: Laczkfl – drámai dalmű 3 felvonásban előjátékkal. Írta és zenéjét szerzette: Dr. Széll Kálmán.

Bizonyára sokan ismerik Hofi Géza történetét arról a napról, amikor Debrecenben be kellett ugrania a János vitéz Francia király szerepébe. Sajnos a kísértetiesen hasonló eset nem az alföldi mezővárosban történt az 1960-as években, hanem a bécsi Staatsoperben, és nem Kacsoh remek operettjét adták, hanem Verdi egyik legcsodálatosabb-legmélyebb operáját, Az álarcosbált. A Hofi által elmeséltek szerint a két előadás minősége azonban ugyanolyan lehetett.

M, mint Mahagonny. 1920-as évek vége, Németország. Erről az egyszerű mondatról annyi minden jut eszünkbe! Az elmúlt évszázad egyik legizgalmasabb, legszabadabb haláltánca. Gondolatainkban úgy szerepel ez a kor, mintha úgy éltek volna akkor, hogy nem számít – nem számíthat – a holnap. De ennél talán több is lehetett a levegőben. A technika rohamosan fejlődött, az élet egyre gyorsult, az éjszakák egyre rövidültek. Az elvesztett világháború után már benne volt a levegőben a náci uralom pusztító fenyegetése, de még korlátlanul folyt éjszakánként a pezsgő. Csak Berlinben hetven színház vára a legkülönbözőbb műfaj rajongóit, szólt a nemsokára betiltásra kerülő jazz, Marlene Dietrich, a Kék angyal állt a kamerák előtt, Josephine Baker mutogatta a háncsszoknyából kikandikáló combjait. Művészek ezrei zarándokoltak Németországba, ekkor indult a Walter Gropius által vezetett dessaui bauhaus iskola, megjelentek a forradalom által elüldözött orosz emigránsok, mint Vaszilij Kandinszkij, de a Magyarországon helyét nem találó ifjú alkotónemzedék is ott kötött ki. A korszak emblematikus zenés színházi sikere a Kurt Weill és Bertold Brecht nevéhez kötődő, máig elpusztíthatatlan Koldusopera. Az 1928-as sikeren felbuzdulva írta meg a szerzőpáros a Mahagonnyt.

„A színház egyetlen nagy család volt egy templomban. Vezetők, énekesek, zenekar, balett, műszakiak, festők, szobrászok, gyerekek – mindenki imádta az egész munkát. Az ügyet. Úgy, ahogy van. A fárasztóságával együtt.  Egy életre szóló szerelem volt ez, minden részleg részéről, a szólistától a díszletezőig. Akik kölcsönösen tisztelték egymást. Nemegyszer hallottam, hogy ünnepelt szólista kiérkezve a kulisszába, azon nyomba a kellékestől, vagy az öltöztetőszabótól kérdezte ki a véleményét. Értettek is hozzá! „Egy csónakban evezett” az egész társulat!” – írja Erdélyi Hajnal (1935-) balettművész napokban megjelent visszaemlékezéseiben.

Néhány napja nagyalakú borítékot hozott a postás. Az ember ilyenkor óhatatlanul is adóbevallásra, vagy valami hasonlóra gyanakszik, de ezúttal kellemesen kellett csalódnom. A feladó helyén ugyanis a Salzburgi Ünnepi Játékok szecessziós logója állt. Két éve láttam kint egy előadást, azóta természetesnek veszik, hogy minden évben tájékoztatnak a fesztivál programjáról. Azt hiszem, Európában valami ilyesmit neveznek közönségkapcsolatnak.

1956 őszén fiatalok ezrei választották a szabad levegőt és hagyták maguk mögött a résnyire nyílt magyar határokat, tudván, elképzelhető, hogy sosem térhetnek vissza. Huszonévesek – diákok, kétkezi munkások, és művészek – ugrottak fel a gyorsan távolodó teherautóra, úgy hogy fogalmuk se lehetett, hol kötnek majd ki. Egyet biztosan érezhettek: Magyarországon nincs számukra tovább. Azt azonban valószínűleg nem gondolták végig, hogy a határátlépés végzetes törést jelent majd. Volt, aki sikeres lett valamelyik Ígéretföldjén, volt, aki elbukott. Valami közös általában megmaradt bennük: egyfajta gyökértelenség a választott hazában.