Caruso

N, mint Norma. A 19. század első másfél évtizedében tornádó söpört végig Európán elpusztítva embereket, megingatva társadalmi rendeket. Egy csöpp szigetről, Korzikáról indulva meg sem állt Moszkváig, hogy onnan lassan visszakullogva végül az óceán közepén fejezze be a történelem egyik legnagyobb ívű életét Bonaparte Napóleon. Európa a kábulatból csak lassan ébredt, testén a sebek csak nehezen hegedtek. Az új korszaknak a Bécsi Kongresszus (1814) volt a nyitánya. A felbolydult és kiábrándult világ elől ekkoriban még el lehetett menekülni, hiszen még léteztek az álmok. A romantika korszakába léptünk. Hogy ez a komolyzenében mit jelent? Sokminden belefér a következő évtizedekbe, Schubert erdei álmodozásaitól, Meyerbeer nagyoperáink színpadra varázsolt jégrevüiig. Van néhány zeneszerző, akinek a képe azonnal beugrik a romantika szó hallatán: a lobogóhajú Liszt, vagy a tüdőbeteg Chopin. Ilyen az angyalarcú szőke hajú olasz Vincenzo Bellini is. Már a szicíliai komponista életét is igyekeztek romantikus mesének beállítani, aki epekedett a szép hölgyekért – s a szalonok dámáitól a primadonnákig mindenki halk „oh”-okat sóhajtva csodálták a gyönyörű férfit, aki ontotta magából az elbájoló végtelenül áradó melódiákat.

1901. március 16. Milánó. Az egész város a Teatro alla Scalában tolong. Alig néhány héttel Verdi halála után, egy régóta nem játszott művet újítanak fel, izgalmasnak ígérkező szereposztásban. Botrány szaga lengte be a várost, ugyanis amikor címszerepre kitűzött ismeretlen orosz basszistát megkörnyékezte a színházi bértapsoncok vezére, a kétméteres óriás nem is értve a látogatás célját, a nyakánál fogva dobta kis a szállodai szobájából. A kalkkőr bosszút esküdott, a színház vezetés legnagyobb rémületére. Ilyen hendikeppel indult Fjodor Saljapin élete első külföldi fellépésén. Márpedig a hazájában sikeres énekes nagyot akart dobni új szerepével, melyet Rachmaninov irányításával tanult meg. Elolvasva Goethe művét, úgy érezte, hogy Mefisztót „test nélküli szellemként” kéne ábrázolnia. Azt képzelte, meztelenül kellene megjelennie a Prológban, mintha akkor lépne elő a ködből, káoszból, semmiből. Ez természetesen a kor színházi felfogásával teljesen összeegyeztethetetlen lett volna, így egy nagy köpenybe burkolózott, melyből az atléta termetű énekes fedetlen festett karja és mellkasa kilátszott.

Ismét New Yorkban, de most nem "csak úgy", hanem a cél: Ernani premier a Metropolitanban. Kedvenc városom, a darabot nagyon szeretem, Hvorostovsky, Furlanetto... Mi kell még?

Úgy készültem az előadásra, mint egy kamasz lány az első randevújára. A kivilágított Metropolitan előtt, összeszorult a torkom: hát itt vagyok! Korán mentünk, hogy legyen idő fotókat készíteni és a shopban CD-k, DVD-k között nézelődni, sejtettem, hogy csodás dolgokat fogok ott találni... és tényleg!

 Pilinszky Zsigmond nyilatkozik a botrányba fulladt Tannhäuser előadásról

A Tannhäuser legutóbbi operaházi előadása magyar színpadon egészen szokatlan botránnyal végződött: a címszereplő Pilinszky Zsigmond már a darab legelején teljesen berekedt, mire a közönség egy része pisszegni, fütyülni kezdett, s ezt az ellenséges tüntetést mindaddig folytatta, míg a berekedt tenoristát a harmadik felvonásra ki nem cserélték.

Richard Wagner először 1863. júliusában járt Pesten, hogy két hangversenyt vezényeljen saját műveinek részleteiből. Az akkoriban merőben újszerűnek számító zene valódi felesedezésnek bizonyult a kis számú ám annál lelkesebb közönség részéről. Íme három részlet a korabeli sajtóból.

Pol Plancon egyike azoknak a világhírű basszistáknak, akik sosem mutatkoztak be Pesten, hírük mégis elért hozzánk. Elsőre talán furcsán hangzik ez a megállapítás, de ha végignézzük, hogy az elmúlt évszázad csaknem valamennyi jeles basszusa – Saljapintól és Alexander Kipnistől, Cesare Siepin, Nicola Rossi-Lemenin és Matti Talvelán át Jevgenyij Nyesztyerenkóig – itt hagyta névjegyét legalább egy-egy este erejéig. Plancon legendája csak jóval halála, 1914 után kapott idehaza szárnyra. A hatvanas években kezdődött itthon az a kor, amikor lassan beszivárogtak azok a „nyugati” bakelitlemezek, amelyek a megszállottaknak igazi szenzációkat tartalmaztak.

Ma kereken 125 éve mutatták be Verdi utolsóelőtti operáját, az Otellót a milánói Scálában. Mindenki, aki számított, ott tolongott az olasz opera fellegvárában, hogy hallhassa a hetvenhárom éves mester legújabb opusát, a világ minden tájáról érkeztek a kritikusok és tudósítók. Ebben az időben kevés zenei esemény mozgósított ennyi embert. A hatalmas siker igazolta, hogy az idős mestert még mindig nem lehet leírni, még mindig van új mondanivalója és képes a formai megújulásra is. Az ősbemutatót Franco Faccio vezényelte, a Verdi által gondosan kiválogatott és betanított szereposztás élén Francesco Tamagno (Otello), Romilda Pantaleoni (Desdemona) és Victor Maurel (Jago) állt. A budapesti Operaház nem késlekedett sokat, még az ősbemutató évében színpadra állította, sőt, itt zajlott az első Olaszországon kívüli bemutató, egy napon a szentpétervári reprízzel. Az 1887. december 8-ai előadást Erkel Sándor vezényelte, Káldy Gyula rendezte, a főszerepeket Perotti Gyula, Gemma Bellincioni és Ódry Lehel énekelték. Verdi műve azóta is folyamatosan szerepel az Operaház repertoárján, a nagyszerű hazai énekesek mellett számos világsztár is fellépett Pesten.

Hideg téli estéken az ember önkéntelenül is magába fordul. Az ablakok zárva, a függönyök behúzva, esetleg gyertya ég, hogy valami barátságos fény vegyen körbe bennünket. Ilyenkor forró teát szürcsölgetve gyakrabban vesszük elő a régi bakelitlemezek. Egy másik korban, másik időszámításban készültek ezek a felvételek. S miután a hosszú esték elmélkedésre is kiválóak, érdemes végiggondolnunk, mi maradt a Carusókból, Callasokból, Saljapinokból, akik lába előtt valaha a fél világ hevert, s akik a kiváltságosok életét élhették. Hiába áltatnánk magunkat, emlékük egyre halványodik. Egyre kevesebben vannak köztünk olyanok, akik akár a hatvanas években fénykorukat élő énekesek művészetére reálisan tudnának emlékezni. Maradnak hát a filmek, lemezek, fotók, plakátok, autógrammok.

Renata Tebaldi az ötvenes-hatvanas évek nagy dívája, 1976-ban állt utoljára színpadon, az életéből hátralévő huszonnyolc évet hajdani legnagyobb sikerei városában, Milánóban töltötte. A legenda nyugdíjba ment. Még ma is, ha azt mondom Tebaldi, valaki biztosan rávágja: Callas. Az évszázad operai rivalizálása volt ez a minden bizonnyal mesterségesen keltett feszültség, mely mára teljesen értelmét vesztette. A kegyetlen idő eldöntötte a harcot. A görög szoprán a mai napig listavezető, felvételeit minden lehetséges és mondvacsinált alkalomkor újra kiadják, áriaválogatásai még a benzinkutaknál is hozzáférhetőek. Hát Tebaldi, akit huszonnégy maga Arturo Toscanini fedezett fel, hogy vele nyissa meg az olasz opera fellegvárát, a Scalát a világháború után? A mindig rendezett, kikezdhetetlen frizurás angyalhangú művésznő? Szerencsére néhány előadás bármikor megtekinthető vele. Ha megnézzük a felvételeit, furcsa dologgal kell szembesülnünk: noha csodálatosan és kulturáltan énekel, a hang maga nem igazán izgalmas és egyedi, színpadilag pedig kissé modoros és semmitmondó. Művészete a múlt, már nem egészen hozzánk szól. Ahogy a hatvanas évek játékfilmjeit sem lehet kis mosoly nélkül végignézni, Tebaldi alakításait is egyfajta szeretetteljes elnézéssel szemléljük – míg Callasra fél évszázaddal a visszavonulása után is rá kell csodálkoznunk. Talán ennek köszönhető, hogy ma – egy fél kerek évfordulón – is csend van az isteni Renata körül. Azért érdemes egy kis időt szentelni neki és meghallgatni néhány áriát azzal a művésznővel, akinek nagysága előtt a fél világ hódolt. 

Ha két évvel ezelőtt próbáltunk volna rákeresni Széll Kálmán (1843 – 1915) nevére, alig néhány tucat találatot kaptunk volna, ma majd egy milliót. Az ex-miniszterelnököt napjainkban az kormányoldal próbálja piedesztára emelni, az ellenzék pedig nevetségessé tenni, elsősorban Ady korabeli bírálataira építve. És akkor jön a döbbenet: Laczkfl – drámai dalmű 3 felvonásban előjátékkal. Írta és zenéjét szerzette: Dr. Széll Kálmán.