Ismét New Yorkban, de most nem "csak úgy", hanem a cél: Ernani premier a Metropolitanban. Kedvenc városom, a darabot nagyon szeretem, Hvorostovsky, Furlanetto... Mi kell még?
Úgy készültem az előadásra, mint egy kamasz lány az első randevújára. A kivilágított Metropolitan előtt, összeszorult a torkom: hát itt vagyok! Korán mentünk, hogy legyen idő fotókat készíteni és a shopban CD-k, DVD-k között nézelődni, sejtettem, hogy csodás dolgokat fogok ott találni... és tényleg!
Már az előcsarnok hangulata isteni. A MET ugyanaz, mint New York: hangulat. New Yorkra nem lehet azt mondani, hogy „szép”, európai szemmel semmiképp. A MET sem „szép” olyan értelemben, ahogy a mi Operaházunk szép. De csodás a hangulata. Csillog-villog, nem bántóan, hanem úgy, ahogy az ember egy különleges estétől várja, hogy csillogjon-villogjon. Minden a művészekről szól: Caruso szobor, dívák ékszerei vitrinekben, a valaha fellépett művészek portréi fekete-fehér fotókon... Aztán egyszer csak egy legalább két és félszer két és fél méteres festmény, ami Domingot ábrázolja Otellóként, stb. Egyértelmű az üzenet: ez a ház önmagában nem ér semmit.
Azt tudtam, hogy az Ernani nem valódi premier, hanem csak új szereplők éneklik, de azt őszintén szólva nem tudtam, hogy egy ennyire régi előadás. Nos: nagyon régi, Pavarotti 1983-ban, ebben a rendezésben énekelte a címszerepet- statikus, unalmas, helyenként opera paródia kategória. Ez azért rosszul esett kicsit.
Persze a zenekar és a kórus tökéletes, a karmester Marco Armiliato jó. Ernani: Roberto De Biasio enyhén szólva üres. Átlagos hang, korrektül énekel, nem gikszerezik, nem téveszt, felkészült, csak éppen nem szól semmiről. Dögunalom. Színjáték nulla, áll és énekel. Az igazsághoz tartozik, hogy az Ernani egy korai Verdi darab, nagyszerű zene, de dramaturgiailag elég komikus. Nem könnyű életszerű előadást rendezni belőle és színészileg sincs sok teendő, de azért egy őszinte és főleg érzelemmel teli éneklés sokat segít. Ebben a tenorban annyi szenvedély volt, mint egy lámpaoszlopban. Szerencsére párjára talált: az Elvirát éneklő Angela Meadeba pontosan ugyanennyi szenvedély szorult.... A hangja nagyon szép, finoman, szépen énekel, de ő is tökéletesen érdektelen. A közönség nagyon szerette, éljenezték. Washingtoni énekesnő, több mindent énekel mostanában a MET-ben, pl. ő Netrebko „váltója” az Anna Bolena címszerepében. El sem tudom képzelni... Az este egyértelműen Ferruccio Furlanettoé volt. A hangja betöltötte a házat, szenvedélyével, őszinteségével az ember szívéig hatolt. Minden mozdulata szól valamiről. Óriási művész! Szét is verték érte a házat.... A másik nagy énekes Dmitrij Hvorostovsky, az elején jól megijesztett. Nagy rajongója vagyok és mikor az első megjelenésekor alig hallottam a hangját, megijedtem. Nem tudom, mi lehetett, talán beteg volt, talán spórolt... Szerencsére hamar magára talált és elővette csodás, bársonyos hangját - az egyik kritika azt írta, hogy „olyan a hangja, mint a karamell”- és elképesztő énektudását. Ő egyértelműen a rettenetesen statikus, ötlettelen rendezés áldozata lett. Láthatólag kínosan feszengett a semmittevéstől. Hvorostovsky nem az a típus, aki csak áll a súgólyuk előtt és énekel. Persze érte is szétverték a házat, imádják őt New Yorkban.
A közönség külön élmény volt. Nagyon értő módon tapsoltak. Pont úgy és pont akkor, ahogyan és amikor kellett. A MET-ben szokás a díszleteket is megtapsolni. Az első két felvonásban nem tapsoltak-nem is volt miért- aztán láthatólag a harmadiknál már nagyon szerettek volna. Ahogy elindult a függöny, elindult a taps is majd amint fokozatosan előtűnt a nagyon leharcolt, nagyon avétos díszlet, szépen abbamaradt, még mielőtt teljesen szétnyílt a függöny: Ja, bocs, tévedtünk. Mégsem tetszik.
Összességében egy unalmas, statikus előadás volt, két nagy énekessel és -számomra a MET csodájával. A Scalaban többször jártam, de sose éreztem „otthon” magam. Az inkább egy majomparádé, tele sznobokkal, ékszervillogtatókkal. Itt is voltak elegáns, nagyon jól öltözött emberek, ez természetes. New Yorkban ez azért nem kirívó. De egyetlen hosszú estélyit sem láttam és egyáltalán egyetlen embert sem, aki ne mehetett volna el egy elegánsabb vacsorára, vagy partyra ugyanabban az öltözetben, amiben a MET-ben volt. „Normális” szimpatikus közönség, olyanok, akik láthatólag tényleg az előadás miatt jöttek. Tőlünk nem messze egy páholyban ott ült Anna Netrebko, a szünetben pedig a büfében mellettünk iszogatott Domingo felesége, Marta. Mindez olyan magától értetődő, természetes... Hiszen „otthon” voltam!
