1901. március 16. Milánó. Az egész város a Teatro alla Scalában tolong. Alig néhány héttel Verdi halála után, egy régóta nem játszott művet újítanak fel, izgalmasnak ígérkező szereposztásban. Botrány szaga lengte be a várost, ugyanis amikor címszerepre kitűzött ismeretlen orosz basszistát megkörnyékezte a színházi bértapsoncok vezére, a kétméteres óriás nem is értve a látogatás célját, a nyakánál fogva dobta kis a szállodai szobájából. A kalkkőr bosszút esküdott, a színház vezetés legnagyobb rémületére. Ilyen hendikeppel indult Fjodor Saljapin élete első külföldi fellépésén. Márpedig a hazájában sikeres énekes nagyot akart dobni új szerepével, melyet Rachmaninov irányításával tanult meg. Elolvasva Goethe művét, úgy érezte, hogy Mefisztót „test nélküli szellemként” kéne ábrázolnia. Azt képzelte, meztelenül kellene megjelennie a Prológban, mintha akkor lépne elő a ködből, káoszból, semmiből. Ez természetesen a kor színházi felfogásával teljesen összeegyeztethetetlen lett volna, így egy nagy köpenybe burkolózott, melyből az atléta termetű énekes fedetlen festett karja és mellkasa kilátszott.
Saljapin már a próbák alatt barátságot kötött a Faustot éneklő ifjú tenoristával, Enrico Carusóval, aki alig néhány hónapja debütált a Scalában. A két művész ugyanazon évben és ugyanabban a hónapban született, szegény családban, mindketten iszonyú lámpalázasok voltak, és imádtak szabadidejükben karikatúrákat készíteni. A jó kapcsolat a tenorista élete végig megmaradt. Margitot Emma Carelli énekelte, a verista korszak jelentős szopránja. A próbafolyamatot megkeserítette, a karmester, aki szerette a végsőkig próbára tenni azokat az énekeseket, akikkel először dolgozott együtt. „A maestro minket már ismer. Ne aggódjék, olyan, mint a kutya, amelyik ugat, de nem harap.” –nyugtatgatta Saljapint Caruso. Az ominózus karmestert Arturo Toscanininek hívták.
Az est végül diadalmenet lett, elsősorban Saljapin számára, akinek páratlan hangja és szokatlanul újszerű alakítása egycsapásra meghódította a kényes milánói publikumot. Csak egy valaki ült magányosan hotelszobájában: a szerző, Arrigo Boito. Hiába jöttek érte minden szünetben a fokozódó siker hírével a látogatók, képtelen volt rászánni magát, hogy benézzen abba a színházba, ahol jó negyedszázaddal korábban megbukott a Mefistofele első változata. Ma százhetven éve született az olasz operaélet egyik legösszetettebb alakja. Elhíresült kritikáit alig olvassuák, költeményei porosodnak, a Verdi számára írt librettóinak köszönheti élete legnagyobb diadalait, dédelgetett gyermeke, a Mefistofele valódi értékeire csak most, halála után majdnem egy évszázaddal csodálkozunk rá.
