Caruso

Renata Tebaldi az ötvenes-hatvanas évek nagy dívája, 1976-ban állt utoljára színpadon, az életéből hátralévő huszonnyolc évet hajdani legnagyobb sikerei városában, Milánóban töltötte. A legenda nyugdíjba ment. Még ma is, ha azt mondom Tebaldi, valaki biztosan rávágja: Callas. Az évszázad operai rivalizálása volt ez a minden bizonnyal mesterségesen keltett feszültség, mely mára teljesen értelmét vesztette. A kegyetlen idő eldöntötte a harcot. A görög szoprán a mai napig listavezető, felvételeit minden lehetséges és mondvacsinált alkalomkor újra kiadják, áriaválogatásai még a benzinkutaknál is hozzáférhetőek. Hát Tebaldi, akit huszonnégy maga Arturo Toscanini fedezett fel, hogy vele nyissa meg az olasz opera fellegvárát, a Scalát a világháború után? A mindig rendezett, kikezdhetetlen frizurás angyalhangú művésznő? Szerencsére néhány előadás bármikor megtekinthető vele. Ha megnézzük a felvételeit, furcsa dologgal kell szembesülnünk: noha csodálatosan és kulturáltan énekel, a hang maga nem igazán izgalmas és egyedi, színpadilag pedig kissé modoros és semmitmondó. Művészete a múlt, már nem egészen hozzánk szól. Ahogy a hatvanas évek játékfilmjeit sem lehet kis mosoly nélkül végignézni, Tebaldi alakításait is egyfajta szeretetteljes elnézéssel szemléljük – míg Callasra fél évszázaddal a visszavonulása után is rá kell csodálkoznunk. Talán ennek köszönhető, hogy ma – egy fél kerek évfordulón – is csend van az isteni Renata körül. Azért érdemes egy kis időt szentelni neki és meghallgatni néhány áriát azzal a művésznővel, akinek nagysága előtt a fél világ hódolt.