Pol Plancon egyike azoknak a világhírű basszistáknak, akik sosem mutatkoztak be Pesten, hírük mégis elért hozzánk. Elsőre talán furcsán hangzik ez a megállapítás, de ha végignézzük, hogy az elmúlt évszázad csaknem valamennyi jeles basszusa – Saljapintól és Alexander Kipnistől, Cesare Siepin, Nicola Rossi-Lemenin és Matti Talvelán át Jevgenyij Nyesztyerenkóig – itt hagyta névjegyét legalább egy-egy este erejéig. Plancon legendája csak jóval halála, 1914 után kapott idehaza szárnyra. A hatvanas években kezdődött itthon az a kor, amikor lassan beszivárogtak azok a „nyugati” bakelitlemezek, amelyek a megszállottaknak igazi szenzációkat tartalmaztak.
A globalizáció, a videómegosztók és a szabad piacnak hála, ma már ezekért a csodákért nem kell körülállni a gramofont, hiszen bárki fillérekért letölthet áriákat, vagy megveheti a cdket. A technika fejlődésével és a jogdíjak felszabadulásával számtalan új lemezcég jelent meg, profiljukon adigitalizált régi felvételekkel. Egyikük, az angol Romopohne 1993 és 2003 között több, egykori világnagyságról jelentetett meg igényes gyűjteményt. Az egyik dupla cd-t a francia basszistának, Pol Placonnak szentelték. Majdnem két és fél órás időtartamban ismét elérhetővé téve a művész 1903 és 1908 közti felvételeit. Ugyan a fonográfot már 1877-ben feltalálta Edison, az énekművészek csak Caruso 1902-es sikeres szárnypróbálkozása után kezdtek kedvet kapni a szokatlan masinához. Tehát Placon felvételei valóban a hőskorból valók.
A basszista egy Ardennekben lévő faluban, Fumayban látta meg a napvilágot, 1851 nyarán. Vokális tanulmányainak meghatározó egyénisége volt Gilbert Duperz, a bel canto korszak egyik legkiemelkedőbb tenoristája, aki olyan szerepeket tett híressé, mint a Lammermoori Lucia Edgardója, melyet az ősbemutatón ő énekelt. Az idős Duprez volt az egyik utolsó mester, akitől a múlt század utolsó harmadában még első kézből lehetett megtanulni a bel canto énekművészet titkait. Másik jelentős tanár, aki Párizsban foglakozott az ifjú énekessel, szintén egy olasz tenorista, Giovanni Sbriglia, akiben a De Reszke testvérek mesterét is tisztelhetjük. Plancon 1877-ben, Lyonban debütált Meyerbeer Hugenották című operájában. Két évig maradt vidéken, majd kisebb párizsi színpadokon próbált szerencsét, míg végül 1883-ban nyílt meg előtte az Opéra kapuja. Mefisztóként mutatkozott be, Gounod Faustjában. A karrier innentől töretlenül ível felfelé, sorra kapja a francia fővárosban a jelentős szerepeket, Massenet, Saint-Saens ősbemutatókban énekel. Londonban 1891-től, New Yorkban 1893-tól vezető basszista. A Metropolitanben tizenöt éven át több mint hatszáz előadásban énekel. Repertoárján zömmel a mostanában már nem játszott francia operák szerepeltek (Gounot, Massenet, Meyerbeer, Thomas akkoriban nagyra becsült művei), de énekelt Mozartot, Wagnert és Verdit is. Viszonylag korán, 57 évesen vonult vissza, a halál hat évvel később érte. Magánéletéről keveset lehet tudni, noha folyamatos pletykák kísérték a mindig választékosan öltözött, elegáns francia urat. Hogy a gonoszkodó kritikáknak és megjegyzéseknek volt-e alapja, mára kideríthetetlen, mint ahogy az is, hogy valóban rajtakapta-e őt valaki a Metropolitanbeli öltözőjében Herman Bemberg zeneszerzővel.
Hogy mi volt a titka a nagyszerű énekesnek, az a felvételei alapján, keletkezésük után egy évszázaddal is világosan kivehető? Amikor Plancon pályája csúcsára ért az opera világában a verizmus hódított. Ezzel szemben a francia basszista egy olyan vokális iskolát képviselt mesterfokon, melynek már akkoris csodájára járhattak. A fennmaradt felvételek jelentős részén dalokat énekel. Nem a hang szépséges és egyedisége ragadja magával a hallgatót, az közel sem olyan egyedi és markáns, mint Saljapin, vagy Boris Christoff, viszont mindig kultúrált és plasztikus a szövegértelmezése. Az áriák között furcsaságokat is hallhatunk, mint az olaszul előadott Sarastro áriák. Mozartot manapság nyilván egészen máshogyan közelítjük meg. A felvételek egy része vokális bravúr, a Márta, vagy Thomas: Le Caid című elfeledett operájának részlete felér egy énekleckével. Plancon parádés szerepe volt Mefisztó, melyet csak Párizsban több mint százszor énekelt. Furcsa módon ez is igen távol áll már tőlünk, hiányzik belőle mindennemű démoniság. Számomra a legmélyebb találkozás Fülöp király franciául énekelt híres áriája, ebben a magányos férfi éjszakai panaszait olyan tisztán közvetíti, mint kevesen.
Mindenképpen érdemes elmerülni Pol Plancon felvételeiben, aki – Várnai Péter állításával ellentétben – ugyan sosem szólaltatta meg „minden trillájukkal és kadenciájukkal együtt… a nagy koloratúrszoprán áriákat.”, viszont rendelkezett egy olyan vokális tudással, mely mára kiveszett, s szinte kizárólag az ő felvételein lelhető fel.
