3. A védenc
Marika sehogyan sem tudott megválni az ajándékokkal teli asztaltól. Mindig valami újat fedezett föl rajta. Ahogy Frici karácsonyfa tövében parádézó huszárai elvonultak, láthatóvá vált egy pompás emberke is, aki szerényen és csöndesen álldogált, mintha nyugodtan várná, mikor kerül sor rá. A termete ellen lehetett volna egy és más kifogást tenni, mert a túlságosan hosszú felsőtest aránytalan volt vékony, gyenge lábával, s ugyanúgy a roppant nagy fejjel. A tiszta ruha viszont ízléséről és műveltségéről tanúskodott. Ugyanis az emberke szép, ibolyaszín huszárdolmányt viselt, fehér sujtással, gombokkal kiverve, ugyanilyen nadrágot, szép pár csizmát. Ez karcsú lábára oly pompásan feszült, mintha csak festették volna rá. Ámbár kissé nevetségesen, ehhez a ruhához hátul valami keskeny, szánalmas köpenyféle lógott, a fejét pedig bányászsipka födte.
Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.
L, mint Lammermoori Lucia Donizetti remekműve évtizedekig volt a szerző legnépszerűbb darabja. Aztán a múlt századfordulón csendben eltűnt a színházak repertoárjáról. Hogyan is fért volna el a Parasztbecsület Santuzzájának, vagy Toscának szenvedélye mellett a borongós skót parkban kószáló gyászoló lány!? A divatok változnak, és aZ 1940-es évek végén feltűnt egy díva, aki – akkoriban szokatlan módon – elkezdte feltámasztani a feledésre ítélt bel canto operákat. 
A .jpg)
Kerek száz esztendeje, 1911. december 7-én nyitotta meg kapuit Budapest második operaháza, a Tisza Kálmán téri Népopera, vagyis a II. János Pál pápa téren roskadozó Erkel Színház. Tartja magát egy városi legenda, miszerint a színház története sehol sincs dokumentálva, de ennek ellentmond Molnár Klára könyve (A Népopera – Városi Színház, OSzMI, 1998) és Pálinkás Edit nemrég megjelent 
Mostanában nagyon kevesen emlékeznek-emlékezhetnek rá, hogy a két világháború közti „boldog békeidőben”, 1926-tól Horthy Miklós születés-, és névnapja katonai ünnep és iskolai szünnap volt, sőt, a kormányzóvá választás napja, valamint a budapesti „fehér lovas” bevonulás évfordulója is. A várba való beköltözés után akadt bőven piros betűs nap vitéz nagybányaiéknál. Aztán évek alatt fokozatosan mindegyik jeles napnak kialakult a maga szertartásrendje, az iskolai ünnepélyektől, az országszerte kötelező istentiszteleteken-miséken át a fáklyás felvonulásokig. A megmozdulások gyökere régebbre nyúlik vissza, hiszen a hajdani uralkodókat is hasonló módon köszöntötték fel. Tehát december 6-án nem csak a Mikulás jött a gyermekekhez, hanem ők maguk is tiszteletüket tették az ország jóságos vezetőjénél. „A december 6-iki Miklós napra való tekintettel, ma délután mintegy hatezer főiskolai hallgató gyűlt össze az Egyetem-téren, hogy fölvonuljon Horthy Miklós kormányzó névnapjának ünneplésére. A menet lampionokkal és fáklyákkal felszerelve, mindenütt díszruhás rendőrök és a közönség ezreinek sorfala között haladt fel a várba. A királyi palota udvarán sorakozott fel a diákság. …A palota vörös drapériával borított erkélyén családja társaságában megjelent a kormányzó, aki a diákság háromszoros éljennel fogadott. Ezután a zenekar eljátszotta a Himnuszt, majd dr. Mauritz Béla az egyetemi tanári kar és ifjúság nevében köszöntötte a kormányzót, aki meleg szavakkal válaszolt az üdvözlésre. Ezután a zenekar eljátszotta a Szózatot, elvonult a kormányzó előtt. Az ünnepség után a kormányzó kihallgatáson fogadta a diákság vezetőit.” – szól egy találomra kiválasztott újsághír az 1926-os névnapról. 
Amikor idős operarajongók az első élményeikről beszélnek Gyurkovics Máriát, Simándy Józsefet, Svéd Sándort és Székely Mihályt emlegetik, hivatkozásai alapként – az „ifjabbak” Házy Erzsébetet, Ilosfalvy Róbertet és Melis Györgyöt. Ők azok, akiknek neve valóban arany betűkkel van beírva a Magyar Operatörténet Nagykönyvébe. Ám még azokban a legendás ötvenes években sem ők léptek színpadra minden nap. Évadonként négy-öt-hatszáz előadás van, minden napra kell egy Cavaradossi, vagy Radames. Ilyenkor kerülnek elő azok a derék repertoár-énekesek, akiknek nevét általában elmossa az idő pora. Szabadkozhatunk, de ki emlékszik Déri Jenőre, Kertész Ödönre, Lóránt Györgyre, Engel Józsefre, Gera Istvánra, Láposi Dánielre, Szellő Lajosra, vagy Kenéz Ernőre? Pedig éveket, akár évtizedeket szolgáltak végig tisztességgel az Andrássy úton. Nevüket, alakjukat, hangjukat már csak a család és a fogyó itt maradottak őrzik.
„Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall…” – így kezdődik E. T.A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséje, mely Csajkovszkij utolsó balettjének alapjául szolgált. Az 1892-es premier koreográfiáját Marius Petipa és Lev Ivanov készítették. Az eredeti balett két részre osztható, karácsony estére és Marika álmára. Talán ez az egyetlen Petipa koreográfia, amely nem az akkori régmúltban (A fáraó lánya, Raymunda), vagy a mesében-mitológiában (A hattyúk tava, Csipkerózsika) játszódik, hanem az 1800-as évek végén, tehát a darab keletkezésének idején, Németországban. Pont ez jelenti az elmúlt évtizedek koreográfusainak és közönségének a legnagyobb problémát, hiszen azóta annyit változtak a karácsony esti szokások, hogy huszonöt percnyi társasági sasszézást és hintalovas-rohamot ma már nehéz ásítás nélkül végigülni.
Tudtommal magyar operarendező még sosem kapott felkérést, hogy Berlinbe alkothasson. Kovalik Balázs az első, akinek pesti szerződését a honi kultúr-kormányzat másfél éve nem hosszabbította meg. A művész azóta tanulmányai színhelyén, Münchenben tanít és Németország különböző színházaiban rendez. Müncheni, bonni és hannoveri sikerek után érkezett a meghívás a berlini Staatsoperhez, ahol idén novemberben Smetana Eladott menyasszony című vígoperáját állíthatta színpadra. Talán nem meglepő, hogy a magyar (kultur)diplomácia nem vett tudomást az eseményről, s nem tartotta szükségesnek megjelenni a premieren, vagy keresni a kapcsolatot a nemzetközileg jegyzett alkotóhoz.