Caruso

Néhány napja nagyalakú borítékot hozott a postás. Az ember ilyenkor óhatatlanul is adóbevallásra, vagy valami hasonlóra gyanakszik, de ezúttal kellemesen kellett csalódnom. A feladó helyén ugyanis a Salzburgi Ünnepi Játékok szecessziós logója állt. Két éve láttam kint egy előadást, azóta természetesnek veszik, hogy minden évben tájékoztatnak a fesztivál programjáról. Azt hiszem, Európában valami ilyesmit neveznek közönségkapcsolatnak.

1956 őszén fiatalok ezrei választották a szabad levegőt és hagyták maguk mögött a résnyire nyílt magyar határokat, tudván, elképzelhető, hogy sosem térhetnek vissza. Huszonévesek – diákok, kétkezi munkások, és művészek – ugrottak fel a gyorsan távolodó teherautóra, úgy hogy fogalmuk se lehetett, hol kötnek majd ki. Egyet biztosan érezhettek: Magyarországon nincs számukra tovább. Azt azonban valószínűleg nem gondolták végig, hogy a határátlépés végzetes törést jelent majd. Volt, aki sikeres lett valamelyik Ígéretföldjén, volt, aki elbukott. Valami közös általában megmaradt bennük: egyfajta gyökértelenség a választott hazában.

Dominique Meyer intendáns és Franz Welser-Möst főzeneigazgató célul tűzték ki a bécsi Staatsoperben egy Janacek sorozat bemutatását. Tehát nem Puccini-, vagy Verdi-ciklust terveznek, hanem egy sokhelyen ma is „modernnek” számító, majd’ 90 éve halott morva származású zeneszerző műveit mutatják be sorban. Már Ioan Hollender is ráérzett Janacek aktualitására, elővette a Jenufát és a szinte sosem játszott Sorsot, júniusban, az új vezetés első évadjának végén a Katja Kabanova, majd most decemberben a szerző utolsó műve, A holtak házából került sorra. A terv nemes, de valahogy el is kell adni esténként a kétezerötszáz jegyet. Miután a Jenufával és a Kabanovával ellentétben A holtak házából nem tartalmaz olyan látványos főszerepeket, amelyekre világsztárokat lehet meghívni – mint Agnes Baltsát, vagy Deborah Polaskit az előzőek esetében – így a vezetőségnek „nem maradt más” lehetősége, mint, hogy egy sztárrendezőt szerződtessen a főzeneigazgató által jegyzett produkcióhoz. Peter Konwitzny neve valóban garancia az érdeklődés felkeltésére, és láss csodát, december 30-án egyetlen üres hely sem maradt a bécsi Staatsoperben.

Kevesen tudják Carusóról, hogy nem csak énekelni, de rajzolni is tanult egykor a kreatív nápolyi ifjú. Amikor operaénekesként világhírre tett szert, karikatúráiért versengtek az újságok. Maga Joseph Purlitzer kizárólagossági szerződést is ajánlott a művésznek, de Caruso nem élt a lehetőséggel. Szerencsénkre számtalan rajza maradt fenn, önmagáról, pályatársairól és azokról a zeneszerzőkről, akikkel dolgozhatott. Ma, ha felbukkan, egy-egy eredeti Caruso karikatúra kikiáltási ára ezer dollár felett van az aukciókon.

14. Befejezés

Prr-puff!

Marika mérhetetlen magasságból zuhant alá. Ez volt aztán a zuhanás! Kinyitotta a szemét. Ágyacskájában feküdt, fényes nappal volt, anyuka állott előtte, s így szólt:

- Hogy lehet ilyen sokáig aludni? A reggeli már régen kész!

Gondolhatjátok, kedves egybegyűltek, hogy a szerecsenek, az apródok vagy talán maguk a hercegnők vitték haza és fektették ágyba Marikát, amikor az a sok csodás látványtól egészen elkábult, s a Marcipán-kastély termében elaludt.

12. Babaország

Azt hiszem, gyerekek, egy pillanatig sem habozott volna közületek senki, hogy a derék, becsületes Diótörőt, akinek szívében soha rossz szándék nem volt, kövesse. Annál kevésbé habozott Marika, aki jól tudta, mennyire számíthat Diótörő hálájára, tehát így szólt:

- Önnel megyek, Drosselmeier úr, de ne vezessen messze, hosszú időre, mert még egyáltalán nem aludtam ki magamat.

- Úgy hát a legrövidebb, jóllehet némileg nehézkes utat választom - felelte Diótörő.

10. Nagybácsi és unokaöcs

Ha nagyra becsült olvasóim között akad valaki, aki véletlenül már megvágta magát üveggel, az tudja, milyen fájdalmas ez, és általában milyen kutya dolog, hiszen nehezen gyógyul. Marika is csaknem egy héten át őrizte az ágyat, de ahogy meggyógyult, éppolyan vidáman hancúrozott a szobában, mint máskor.

Az üvegszekrényben minden ragyogott: a fák, virágok, házak és a bábuk, mindenekelőtt a kedves Diótörő. Ép fogakkal mosolygott rá a polcról.

S ahogy szívbéli örömmel nézegette kedvencét, egyszerre eszébe jutott mindaz, amit Drosselmeier keresztpapa mesélt: Diótörő, Egérfül asszony és fia viszálya, története. Most döbbent rá, hogy Diótörő nem más, mint az ifjú nürnbergi Drosselmeier, a keresztpapa kedves, megboszorkányozott unokaöccse. Mert abban, hogy Drosselmeier főtanácsos volt az órakészítő mester Pirlipát atyjának udvarában, Marika már az elbeszélés alatt sem kételkedett egy pillanatig sem.

9. A kemény dióról szóló mese vége

Másnap este, alighogy a lámpákat fölgyújtották, valóban beállított Drosselmeier keresztpapa, és folytatta a mesét: "Tizenöt éve vándorolt már Drosselmeier és az udvari csillagász, s még mindig nem akadtak a Krakatuk-dió nyomára. Hogy hol és merre jártak, mi minden csodálatosat láttak, arról négy álló hétig tudnék mesélni nektek, de ehelyett inkább kereken kimondom: a mélységesen elkeseredett Drosselmeier végül is lebírhatatlan honvágyat érzett kedves szülővárosa, Nürnberg után. Különösen akkor lepte meg ez a vágyakozás, mikor barátjával egy ázsiai őserdő közepén pipázott.

 7. Mese a kemény dióról

"Pirlipát édesanyja a király felesége volt. Tehát királyné. Pirlipát meg abban a pillanatban, ahogy megszületett, született hercegnő.

A király örült, amikor megpillantotta bölcsőjében szép kicsi leánykáját. Ujjongott, táncolt, egy lábon forgott s rikkantgatott:

- Hujjujjuj! Látott már valaki szebbet Pirlipáncikámnál?

A miniszterek, tábornokok és tisztek, követvén a haza atyját, szintén egy lábon ugrándoztak és kiáltoztak:

- Nem, soha!

5. Az ütközet

- Verd a díszindulót, hűséges Tamburásom! - kiáltotta harsányan Diótörő, és a Tamburás úgy pergette dobját, hogy a szekrény törött üvegtáblái mind beleremegtek. Bent pedig nagy recsegve-ropogva minden skatulya teteje fölnyílott. Kiugrottak a katonák, Frici hadserege, és az alsó polcon tündökletes csapatba sorakoztak.

Diótörő föl-alá lépkedett, és lelkesítette hadseregeit:

- Kutyafékomadta - kiáltott hirtelen -, egy trombitást se látok! - S Pantalonéhoz fordult, aki kissé sápadtan állt, és hosszú álla mintha vacogott volna.