M, mint Mahagonny. 1920-as évek vége, Németország. Erről az egyszerű mondatról annyi minden jut eszünkbe! Az elmúlt évszázad egyik legizgalmasabb, legszabadabb haláltánca. Gondolatainkban úgy szerepel ez a kor, mintha úgy éltek volna akkor, hogy nem számít – nem számíthat – a holnap. De ennél talán több is lehetett a levegőben. A technika rohamosan fejlődött, az élet egyre gyorsult, az éjszakák egyre rövidültek. Az elvesztett világháború után már benne volt a levegőben a náci uralom pusztító fenyegetése, de még korlátlanul folyt éjszakánként a pezsgő. Csak Berlinben hetven színház vára a legkülönbözőbb műfaj rajongóit, szólt a nemsokára betiltásra kerülő jazz, Marlene Dietrich, a Kék angyal állt a kamerák előtt, Josephine Baker mutogatta a háncsszoknyából kikandikáló combjait. Művészek ezrei zarándokoltak Németországba, ekkor indult a Walter Gropius által vezetett dessaui bauhaus iskola, megjelentek a forradalom által elüldözött orosz emigránsok, mint Vaszilij Kandinszkij, de a Magyarországon helyét nem találó ifjú alkotónemzedék is ott kötött ki. A korszak emblematikus zenés színházi sikere a Kurt Weill és Bertold Brecht nevéhez kötődő, máig elpusztíthatatlan Koldusopera. Az 1928-as sikeren felbuzdulva írta meg a szerzőpáros a Mahagonnyt.
Miről szól a darab? A sivatag közepén lerobban egy kocsi. Hárman szálnak ki belőle: özvegy Begbickné, Hétszentségmózes és Fatty. Nagy bajban vannak, üldözi őket a rendőrség. Jobb nem jut eszükbe, hát alapítanak egy várost a pusztában, ugyanis erre visz a környékről hazafelé tartó aranyásók útja. Úgy számítanak, Mahagonny – a csapdaváros – pont ideális hely, hogy a munkában megfáradt férfiak kipihenjék magukat, szórakozzanak, és gyorsan megszabaduljanak a nehezen összegyűjtött vagyonkájuktól. Az alapítás hírére megjelennek az első lányok, köztük Jenny Smith. A számítás bejött, sorra érkeznek az aranyásók, köztük Jim Mahonney, Spórolós Billy, Jack és Joe – a négy jóbarát - sem kerülheti el a sorsát. Mahagonnyban mindent az igényekhez alakítanak, a lányokat és az árakat is. Tehát, ha esetleg valamit drágáll a kuncsaft, az olcsóbban is megszámítják, hogy maradásra bírják őt. Jim szerelmet vásárol magának, Jenny személyében. Közben sokaknak gyanús lesz Mahagonny, vagy csak beleunnak, és menekülnek. Jim is megpróbál elmenni, de a barátai nem hagyják. A városba lassan beköltözik az unalom. Ezt Jimmy tűri a legkevésbé. Kést ránt és ordítani kezd. Begbickné és társai nem értik, mi a baja lehet. A nyugodt álomváros egén viharfelhők gyülekeznek. Hurrikán közeledik egyenesen Mahagonny felé. A végzet elkerülhetetlennek tűnik, egyre nagyobb a pánik. Egyetlen ember nyugodt, Jimmy. Megelégelte Begbickné városát és a kaszírnő által kreált törvényeket. Miután órákon belül mind elpusztulnak, kihirdeti az egyetlen törvényt: Mától mindent szabad!
Csoda történik, a hurrikán elkerülte a Mahagonnyt, mely a korlátlan élvezetek paradicsomává válik. Az élvezeteknek először Jack esik áldozatul, aki halálra eszi magát. Joe boxolni hívja a háromszor nagyobb Hétszentségmózest, aki egyetlen csapással agyonüti. Sajnos Jimmy az utolsó fillérjét is Joe győzelmére tette fel, így amikor meghívja a társaságot egy rundra, nem tud fizetni. Ez pedig több mint hiba, bűn. Megpróbál kölcsönkérni, de mindenki elfordul tőle.
A börtöncellában Jimmy – mi mást tehetne – léte feleslegességén elmélkedik. Összeül a háromtagú bíróság, Begbickné vezetésével pillanatok alatt ítéletet is hirdetnek: halál. Hiszen Mahagonnyban egyetlen valós bűn létezik, ha valakinek nincs pénze. Jim elbúcsúzik Jennytől, élete utolsó perceiben rádöbben a város valódi arcára: „Most ismertem fel, hogy amikor ebbe a városba léptem, pénzért vásárolni gyönyöröket, megpecsételődött a sorsom. Most itt ülök, és nem kaptam semmit. Az élvezet, amit vetem, nem volt élvezet, a szabadság, amit vettem, nem volt szabadság. Ettem, és nem laktam jól, ittam és szomjasabb lettem.” Mózes beindítja a villamosszéket. Mahagonny lakóin egyre inkább a kiábrándultság lesz úrrá. Menetek alakulnak és tüntetni kezdenek gyakorlatilag minden ellen. A végső konklúziót mégis együtt éneklik: "Senkin soha nem segíthet senki.”
Mitől izgalmas a darab? A 20. század első harmadának vége felé már sok mindenről írtak operát, nemcsak istenek és pásztorlánykák évődéséről, de ez volt az első eset, hogy egy város története álljon egy darab középpontjában. „A darab főszereplője a város, ami az emberek igényeiből születik és az emberek igényi miatt pusztul el.” – írja Weill. Kevés operának a bemutatójára vártak ennyire, hiszem a lipcsei premiert követően két hét alatt jutott el öt másik német városba. De ez már nem a Koldusopera sikerének kora. Két év alatt sokminden változott Németországban. Hitlerék hatalomra kerülésével egyre kevésbé volt tere az effajta színháznak. Már a bemutatót is igyekezetek botrányba fullasztani, 1933 után pedig oly sok más mellett a szerzőpáros is tiltólistára került.
A darab markáns mondanivalója elég egyértelmű. Ez a pesszimizmus nem volt elfogadható a háború utáni újjáépítési lázban és világba vetett hitben. Csupán Kelet-Európában, az NDK-ba visszatelepült Brecht hatására vették elő néhány helyen. Manapság azonban aktuálisabb, mint valaha, s a világ számos színházában játsszák, a legkülönfélébb értelmezésekben. Jó volna azt hinni, hogy egy Amerika, vagy kapitalizmus ellenes műről van szó, de az igazság ennél mélyebb és szomorúbb. Ha a darab valaha cinikus jóslatnak készült, mára a jóslat beteljesedett. Begbicknék évezredek óta élnek a földön – akár a sivatagok közepén is – ahogyan Jimmyk is. Így a történet leginkább parabola, ami bármikor megtörténhet. Az emberi közösségek, – még a legszabadabb hippi-szigetekék is – idővel mindig felállítják a maguk szabályrendszerét, ami egyszer majd maga alá fogja temetni az egészet.
