„A színház egyetlen nagy család volt egy templomban. Vezetők, énekesek, zenekar, balett, műszakiak, festők, szobrászok, gyerekek – mindenki imádta az egész munkát. Az ügyet. Úgy, ahogy van. A fárasztóságával együtt. Egy életre szóló szerelem volt ez, minden részleg részéről, a szólistától a díszletezőig. Akik kölcsönösen tisztelték egymást. Nemegyszer hallottam, hogy ünnepelt szólista kiérkezve a kulisszába, azon nyomba a kellékestől, vagy az öltöztetőszabótól kérdezte ki a véleményét. Értettek is hozzá! „Egy csónakban evezett” az egész társulat!” – írja Erdélyi Hajnal (1935-) balettművész napokban megjelent visszaemlékezéseiben.
Kulcsmondatok ezek. Lassan három évtizede siránkozunk az elveszett operai aranykorok után, de azt ritkán gondoljuk végig, mik lehettek azok a körülmények, melyekben annak idején kialakulhattak. Hát itt a recept, ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy Európa közepén valóban színvonalas operaház jöjjön létre, nem vagonnyi dollárra van feltétlenül szükség, hanem egy társulatra, egy egymást generáló művészkommunára. Természetesen felesleges rózsaszín szemüveggel tekinteni ezekre az évekre, de a közös ügyszeretet – és a mindent átlátó szakszerű vezetés – átsegített a problémák javán.
Mostanában divatba jöttek a balerina-memoárok. Nemrég jelent meg Szarvas Janina és Kun Zsuzsa könyve, előtte Hegedős Györgyi és Pásztor Vera írta meg a visszaemlékezéseit. Mi pedig hálásak lehetünk a szellemes és változatos olvasmányokért, melyek, - ha nem is fognak bekerülni a nagybetűs Irodalom panteonjába - mindenképpen fontos és hiteles lenyomatai egy letűnt kornak. Valamiért úgy alakult, hogy a harmincas évek vége az első olyan időszak, amiről belsős megemlékezések születtek. Nyilván korán sem volt az akkori táncos képzés azon a professzionális szinten, mint manapság, de az biztos, hogy sokat lehet okulni az akkori rendszerből. Erdélyi Hajnal frissen megjelent könyve nem erre helyezi a hangsúlyt. Mindössze néhány hetet mesél el a kötet, azt az időszakot, amelyet a kislány édesapjával az Operaház pincéjében töltött Budapest ostroma alatt. Már pusztán a lent zajló életet is fontos, hogy egy szemtanú még megörökítette, hiszen erről szinte soha sem beszélt senki. Márpedig sokakat érdekel a téma, néhány éve például a BBC forgatócsoportja járta végig a pincéket, elsősorban leghíresebb lakója, Kodály Zoltán emlékei után kutatva. Hivatalosan a mai napig nem tudja senki – és már nem is fog kiderülni – hányan vészelték át a mélyben a nehéz heteket. A szerző – akkoriban kilenc éves félárva kislány, a színház főfestőjének gyermeke – visszaemlékezései sem biztos, hogy pontosak, többi zsidó művészről beszél, akiket nagyon kockázatos lett volna lent bújtatni. A könyv erénye tehát nem elsősorban a hitelesség, azt nem is szabad számon kérni egy riadt lánytól, aki néhány nappal a pincébe költözés előtt végignézte, hogy gázolják halálra az édesanyját. A mai olvasó számára sokkal döbbenetesebb az a lefestett emberi közösség, amelyik a szegénységben, éhezésben összetartott és érezhetően szelíd szeretettel vette gondjaiba Hajnalkát. Birkás Lilian, Tiszay Magda, Járay József, vagy Maleczky Oszkár mind a színpad korlátlan urai voltak. Aztán megrendült a világ és ezek a hatalmas művészek Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán vezetésével leköltöztek a világot jelentő deszkák alá, egy szűk folyosóra. Hogy súrlódások, viták voltak-e köztük, nem tudjuk. De a visszaemlékezésből egyvalami tisztál látszik: emberi tartásukat és méltóságukat egy pillanatra sem vesztették el. Az olvasóban felmerül a kérdés, ma hasonló élethelyzetben vajon ugyanígy viselkednének nagyjaink? Csak remélni lehet, hogy a válasz megtudására sosem kerül sor.
A Corvina kiadó jegyzi a szépen tervezett kötetet. Kár, hogy a korrektor szemét elkerülte több névelírás és mondatismétlés. Foghatták volna kicsit bátrabban a szerző kezét, hiszen az 1945-ös visszaemlékezés önmagában is kerek, felesleges utána néhány interjúrészlettel és (eddig publikálatlan) főigazgatói levéllel színesíteni azt.
A címlapról egy szomorúszemű kislány néz ránk. Vörös Tibor festőművész 1945 tavaszán rajzolta le a még mindig „pincelakó” lányt, akinek várbeli otthonát egy bomba elpusztította. A könyv illusztrációi zömét Hajnalka óvóhelyre is lecipelt emlékkönyve adja. Szeretet teli sorok, megfakult életbölcsességek egy letűnt világból. Torokszorító oldalak az Operaház neves és névtelen tagjaitól a kis balett-növendéknek. A bejegyzések nem érnek véget a felszabaduláskor, a táncosnő folytatta a nemes hagyományt és még néhány éve is odatartotta a számára fontosak elé a könyvecskét. „Nem csináltam karriert. Nem lettem sem sikeres, sem híres. De elmondhatom, hogy azon ritka ember vagyok, aki boldognak érzi magát. Mert egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek! Az Operaház egy templom, ahol együtt lélegezhettem a színházzal nagy mesterek és tanítók között, ahol életem során a legtöbb szeretetet kaptam, és ahova ma is visszajárok – a második otthonomba!” Csak azt kívánhatjuk Erdélyi Hajnalnak, hogy még sokáig látogathassa a színházat.