Caruso

Ha végigtekintünk a Don Giovanni honi előadás-történetének majd kétszáz évén, különös dolgot figyelhetünk meg. Ugyanis minden ez szinte az egyetlen olyan opera, amelyet minden "aranykorban" felújítottak. Így szinte valamennyi jelentős, Pesthez köthető alkotó megmutathatta, mit képzel a remekműről.

Van, aki abba tudja hagyni az éneklést, van, aki nem, és van, akinek sosem kell eljutnia odáig. Ez utóbbi csoportba tartozik Plácido Domingo is, aki 70 évesen természetesen már „nem úgy” énekel, ahogy fele ennyi idősen, de azért mégiscsak korunk egyik, ha nem A legnagyobb énekművésze, aki ha valamit csinál, (énekel, vezényel, színházat- , vagy énekversenyt vezet) mindig okkal teszi azt. Nekünk pedig egy dolgunk marad: hálásnak lenni mindezért. Ha rápillantunk a naptárára, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy nem csak karmesterként, de énekesként is újabb és újabb szűzföldeket keres magának. Simon Boccanegrát alakít a legjelentősebb színházakban, A varázslatos sziget című „barokk-összeállításban” Neptunt énekli a MET-ben, tavasszal Valenciában fog bemutatkozni a Thais Athanaeljeként.

Lóg az Operaház Székely Bertalan termében egy vitathatatlanul silány mázolmány. Mátyás Máriát, a színház hajdani szopránját, az összes fellelhető állami kitüntetés boldog birtokosát ábrázolja. Az ötvenes években készült kép oly primitív, hogy bátran felveheti a verseny a kor jeles vájárjairól, vagy szövőnőiről készült sematikus alkotásokkal. Ám a keret. A hatalmas aranyozott keret legalább ötven-száz évvel korábbi. Minden bizonnyal egy dinasztiaalapító bankár, vagy egy grófnő volt az eredeti tulajdonosa, de amikor a művésznő és vezérőrnagy férje beköltözött a villába, valószínűleg a festményt kidobta, hogy a szoprán foglalhassa el a méltónak gondolt keretet. Az összhatás magáért beszél. De nem Mátyás Márián kívánok élcelődni, csak ez a történtet ugrott be, a színházak Magyarországon oly gyakori névváltoztatásairól.

A nemzetünk elsőszámú színházának kálváriája közismert. Az 1837-ben az Astoriánál álló irodaház helyen megnyitott Pesti Magyar Színház 1840 augusztusa, – Erkel első operájának, a Bátori Máriának premierje – óta viseli a Nemzeti Színház nevet. Mármint a társulat. Ugyanis a közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő épületet 1908-ban leginkább telekspekuláció miatt életveszélyesnek nyilvánították és bezárták. Az együttes nehezen szokta meg új játszóhelyét, a „hatalmas és kongó” Blaha Lujza téri épületet, a korábbi Népszínházat. Aztán lassan elfelejtődött az első színház, és a mai hatvanasok azt a Nemzeti Színházat siratják igaziként, melyet – tulajdonképpen szintén indokolatlanul – a metróépítkezés miatt 1964-ben leromboltak. Ekkor a társulat a mai Thália Színház épületébe került, majd két évvel később a Hevesi Sándor térre, az egykori Magyar Színház épületébe, ahol 2000-ig táborozott „ideiglenesen”. Akkor nyitott meg a Soroksári úton a második Nemzeti Színház.

A Népszínház 1875-ben nyitotta meg kapuit, úgy könnyítve a Nemzeti repertoárján, hogy a könnyebb múzsát, az operettet, és annak hazai testvérét, a népszínművet keblére ölelte. A kapcsolat nem bizonyult hosszú életűnek, A falu rosszára és A piros bugyellárisra egyre kevésbé volt kíváncsi a polgárosodó pesti közönség, az operettre szakosodott Király Színház pedig a maradék érdeklődőt is magához csábította. Hogy az épületet anyagi veszteség nélkül megmentsék, csendesen átköltöztették a Nemzeti Színház társulatát, akik közül sokan – például Márkus Emília „a szőke csoda”, vagy Csathó Kálmán főrendező hosszú életük végéig nem tudták elfogadni azt, és nosztalgiával tekintettek a közadakozásból épült, egész magyarságnak jelképet képviselő első épületre.

Pest harmadik állandó kőszínháza, az Operaház története legalábbis ebből a szempontból viszonylag egyszerű eset. Miután annak idején az építésköltség jelentős részét a császári kincstár állta, olthatatlan hálánk jeléül immáron 127 éve ott díszeleg a homlokzaton a márványtábla: I. Ferencz József király MCDCCLXXXIV.  Az intézmény a Magyar Királyi Operaház nevet egészen a II. világháború végéig megtartotta, - csak a Tanácsköztársaság rövid ideje alatt lett Magyar Nemzeti Operaház – azóta viseli a Magyar Állami Operaház nevet.

Operaházi tagok felvonulása, 1919. május 1.

Néhány hét múlva lesz száz éves az Erkel Színház, mely a Márkus testvérek Dezső a karmester és a Géza az építész lázálma volt. A Népoperát már akkor is olcsó helyárakon működő népszerű darabokat magyar művészek közreműködésével játszó színháznak álmodták, melynek primadonnája az Operaházzal éppen hadilábon álló M. Szoyer Ilonka volt. M, mint Márkusné. A székesfővárostól bérelt családi vállalkozás négy év után ment csődbe. Ezután több színházi vezető próbálkozott üzemeltetni, - a 20-as években egy ideig az Operaház is - miközben 1917-ben a Városi Színház nevet kapta. 1932-ben olasz bérlője akadt a hatalmas épületnek, mely ekkor a Labiola Varieté nevet kapta. Természetesen ő is gyorsan csődbe jutott az egykori Lóvásár, majd Tisza Kálmán, később Köztársaság, ma pedig II. János Pál pápa téren. Ezután a legkülönbözőbb kulturális események zajlottak a falak között – olykor még boksz meccs is. 1940-ben ismét keresztelőre került sor, ekkor kapta a zengzetes Magyar Művelődés Háza nevet. Az Operaház és a Nemzeti Színház is tartott benne előadást, de hazafias műsorok is szerepeltek a repertoárján. A háború után ismét Városi Színház lett – és mozi. 1948-tól egyre sűrűbben tartott ismételten előadásokat benne az Operaház, mely 1951-től lett a színház tulajdonosa. Két évvel később kapta ez Erkel Színház nevet. 2007 nyara óta zárva van.

Schubert - Berté: Három a kislány, Városi Színház, 1951

Az említett színházakon kívül természetesen számtalan kisebb-nagyobb vállalkozás működött Budapesten az elmúlt évszázadban több-kevesebb sikerrel. Jellemező példa erre, hogy hogyan lett a Jardin d’Hiver mulatóból Nemzeti, majd a Thália Színház, részletesen elolvasható itt.

Az Új Színház körül mostanában meglehetősen nagy a hangzavar. Vajon, ha a pályázatnyertesek ismernék a ház történetét, milyen szájízzel költöznének be a fészekbe? A leendő Hátország Színházat ugyanis Friedmann Adolf építette, aki csak névrokona a szintén nem árja Freidmann Endre Ernőnek, a később Robert Capa néven világhírűvé vált háborús fotósnak. Emberünk, a „vörös Friedmann” a századforduló jellegzetes kalandor-vállalkozója volt: dolgozott artista impresszárióként és ószeresként, a millennium alatt ő üzemelteti a városligeti Ős-Budavárt, majd az Amerikai Parkot, a mai Vidám Park elődjét. Ezután vásárolta meg a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcai Union Hotelt, hogy felépítethesse lokálját, a Parisiana Mulatót, mely végül 1909-ben Freidmann Orfeum néven nyit meg. Ám a mulató gyorsan becsődöl, az év végére már Liberté- kinematográf és varietészínházként hirdetik. A következő tulajdonos Wertheimer Elemér, a közönségízlésnek megfelelően zsidó-magyar kabarét tűz műsorára. A mulató története ezután szinte követhetetlen. Tulajdonosai, és neve szinte havonta változik: Wertheimer Orfeum, majd ismét Friedmann Orfeum, Kristálypalota, Télipalota. 1919 után kezd színházként üzemelni: Revü Színház (1919-21), Blaha Lujza Színház (1921-25 – a megnyitó előadáson a Nemzet 71 éves csalogánya is fellép, majd Honthy Hanna), a Nemzeti Színház kamaraszínháza (ekkoriban olyan darabokat játszottak itt, mint Herczeg Ferenc több-százas szériát megért Kék rókája Bajor Gizivel), Kamara Színház, Andrássy úti Színház. Eközben az emeleten ismét megnyílik a mulató Palais de danse, majd Táncpalota néven. A háború után, Várkonyi Zoltán vezetésével Művész Színház. 1949-től az ifjúsági színháznevelés bástyája lesz az épület ismét a legváltozatosabb nevek alatt: Űttörőszínház, az Ifjúsági Színház kamaraszínháza, Jókai Színház, Thália Színház (1962), Bartók Színház (1971), Budapesti Gyermekszínház (1974), végül Arany János Színház. Eredeti homlokzatát az 50-es években átalakították, s csak az 1990-ig tartó rekonstrukció során sikerült visszakapnia az eredeti szecessziós külsejét.

Mint láttuk, az elmúlt 102 évben sokat láttak a falak: ledér táncosnőket és éjszakai pillangókat, a Nemzeti Színészeit, és visító gyerekeket. A falak, a keret túlélt mindent – pedig a képeket gyakran cserélték…

A XX. század első évtizedeiben divatos volt minél furcsább-feltűnőbb operacímeket adni. Érdemes lenne egyszer versenyeztetni őket, vajon melyik sikerült végül a leglehetetlenebbre. Sosztakovics operájának hivatalos fordítása: A mcenszki járás Lady Macbethje. Amikor néhány éve az Operaház bemutatta a művet, talán Petrovics Emil igazította át a kimondható Kisvárosi Lady Macbeth-re, - a Leszkov kisregény eredeti címére - mely frappánsan rövidítve KLM.

Az opera az elmúlt húsz évben az egyik legtöbbet játszott orosz darab lett, nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában, sőt Amerikában is. Ez természetesen nem mindig volt így, valaha a Szovjetunión kívül alig került színpadra. Sőt, ott is évtizedekig tiltólistán szerepelt. Történt ugyanis, hogy az opera 1934-es leningrádi premierje várakozáson felül hatalmas siker lett, melyet csakhamar Moszkvában is hasonló fogadtatás követett. Két év alatt a két színházban mintegy kétszázszor került színre a zenederáma. Ezt ma még a futó musicelek nagy része is megirigyelné. Az ekkora siker nem kerülhette el Sztálin elvtárs mindentlátó szemét sem. Sosztakovics, amikor 1936. január 24-én megvette az aznapi Pravdát, döbbenten fedezte fel benne a „Zene helyett káosz” című felső utasításra készült cikket, mely hosszú évekre megbélyegezte és megtiporta XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjét.

Miről szól a darab? Jekatyerina Lvovna rettentően unatkozik a sivár vidéki udvarházban. Férje, Zinovij Boriszovics Izmaljov piponya alak, tőle hiába várna bármit is a vérmes fiatalasszony. Ura még mindig apja, Borisz Tyimofejovics befolyása alatt áll. Zinovij távozik a birtokról, de előtte apja parancsára Katyerinának meg kell alázkodnia előtte. Új munkás jelentkezik felvételre, a rosszhírű Szergej, akinek előző munkahelyéről azért kellett távoznia, mert összeszűrte a levelet a ház asszonyával. Borisz mégis szerződteti a jó kiállású legényt. Szergej már az első éjszaka bajt csinál, addig incselkedik a cselédlányokkal, amíg végül sikerül fellármázni az egész házat. Először Katyerina próbál rendet teremteni, akinek a szemtelen fiú, azt ajánlja, birkózzanak, és így döntsék el, melyikük erősebb. Az asszony belemegy a játékba, s mindketten a földön kötnek ki. Ekkor érkezik Borisz, aki kemény szóval szétkergeti a társaságot, a menyétől pedig vacsorát rendel, mégpedig gombapaprikást, melynek elkészítéséhez az asszony nagyon ért. Katyerina szemére nem jön álom. Váratlanul kopognak, Szergej az. Ő sem tud elaludni. Olvasnivalót kér úrnőjétől, de az nem ismeri a betűket. Ha már bent van a szobában a legény szívesen folytatná a félbehagyott játékot. Elkapja Katyarinát, aki kevésé meggyőzően próbál szabadulni az ölelésből. Az együttlétet Borisz szakítja félbe, Szergej az ablakon át szökik ki.

Borisz elmereng az idő múlásán. Sajnálja, hogy már nem olyan fiatal, mint a gyermeknemzésre képtelen fia. Neki sosem voltak ilyen gondjai. Katyerina pedig szintén ifjú asszony. Biztos szüksége vagy egy férfira. Borisz elhatározza, hogy bemegy menyéhez, és… ekkor szökök ki Szegej az ablakon – nyilván sokadszorra. A gazda elkapja a legényt és Katyerina szeme láttára irgalmatlanul elveri, majd bezártatja. Miután elfáradt, vacsorát kér menyétől. Az fel is szolgálja a gombapaprikást, némi patkányméreggel fűszerezve. Az étel megtette a hatását, Borisz átkozódva kileheli a lelkét, Katyerina éktelen jajveszékelésbe kezd. A következő éjszakát már együtt tölti a szerelmespár. Szergejnek azonban az asszony ágya nem elég, most már az egész házat szeretné. De azért a frissen vetett hatalmas ágyban boldogan alszik el. Nem így Katyerina, akit rémálmok gyötörnek, apósa szelleme riogatja. Hajnalban a kutyák is ugatni kezdenek, Zinovij megérkezett. Katyerina először vonakodik beengedni az urát, majd mégis megteszi. Az számon kéri az asszonyt, hiszen azt pletykálják, szeretője van, és az apja váratlan halála sem lehetett véletlen. A férj egy férfiövet talál az ágyban, amit nem lehet kimagyarázni. Nincs mit tenni, a szerelmesek agyonverik Zinovijt, majd elrejtik a pincébe.

Katyerina és Szergej az esküvőjükre készülnek. Pont a legrosszabbkor fedezi fel a gazda hulláját, egy alkoholt kereső munkás. Rohan feljelenteni gazdasszonyát a rendőrségen. Az őrsön nem a legjobb a hangulat, egy jó kis gyilkosság pont kapóra jön, különösen az Izmajlov házban, ahová elfelejtették meghívni az őrmestert a lagzira. A mulatozás közepén toppannak be, a helyzet menthetetlen.

Szibéria reménytelen pusztaságában bolyong egy fegyenccsoport, köztük Katyerina és Szergej. Az asszony még mindig szerelmes, nem bánta meg a kettős gyilkosságot sem, aminek árán ki tudott szabadulni a rabsorsból. Szergej azonban úgy érzi, kizárólag a nő miatt került ilyen lehetetlen helyzetben, ahol lehet, megalázza, és amikor a ledér Szonyetka megpróbálja elcsábítani, eszébe sincs ellenállni. A lányka panaszkodik, hogy fázik, Szergej egykori kedvese utolsó harisnyáját is elcsalja tőle, és új szeretőjének adja. Amikor Katyerina rádöbben a férfi aljasságára, megszűnik benne minden, ami még a földi léthez közötte. A rajta élcelődő Szonyetkát a jeges folyópartra csalja, belelöki a vízbe, majd utána veti magát. Mindkettőjüket elnyeli az ár. Az őrök továbbterelik a csapatot.

Mitől izgalmas a darab? Az orosz néplélek – talán az évszázadok óta tartó állandó és megszokottá vált nyomor miatt – jóval nyitottabb és elfogadóbb a nyomorultak, koldusok, a szenvedők és az elesettek felé, mint minálunk. „Én az operát tragédiának dolgoztam fel. Azt is mondhatnám, hogy a Lady Macbeth tragiko-szatírikus operának nevezhető. Annak ellenére, hogy Jekatyerina Lvovna gyilkos, nem elveszett emberi lény. Kínozza a lelkiismerete, gondol azokra, akiket megölt. Én együtt érzek vele” – írja művéről apokrif emlékirataiban Sosztakovics. Az egész művet ez a furcsa, mindig idézőjelben tartott kettősség hatja át. Katyerinát nehéz szeretni a mű elején, aztán a végén nagyon lehet sajnálni. Sosztakovics nemcsak hősnőjét ábrázolja csodálatos részletgazdagsággal, az orosz vidéki életről is olyakor elfogadó, máskor megmosolyogtató, de mindig találó képet fest. A számtalan, akárcsak egy-egy villanásra megjelenő karakterfigurának olyan szaga van, melyet mi itt Kelet-Európában nagyon jól ismerünk. Az egyik legjobban elgondolkodtató és legmerészebb jelenetében a rendőrök elfognak egy tanárt, aki egy levelibékát tart magánál. Kísérletezett vele, azt akarta megállapítani, van-e lelke. Az őrmester is kíváncsi az eredményre. „Van, de kicsi és nem hallhatatlan.” Mindez a sztálini terror közepén elhangozhatott így. Egy darabig.

Zöldséget a zöldségestől, gyógyszert a patikából, könyvet a könyvesboltból – így szoktuk meg. Ezen a beidegződésen fordított egyet a Kossuth Kiadó amikor legújabb sorozatát, a Világhíres operákat nem az elit könyvesboltok felső polcaira ültette, és nem is a bevásárlóközpontok eldugott sarkába száműzte, hanem az újságosok standjaira és az élelmiszerboltok hírlapjai közé szánta. Az ötlet, hogy a szeretett, ám egyre csökkenő népszerűségnek örvendő műfaj szem előtt legyen, nagyszerű. A bevezető kiadvány, a Carmen ára igen barátságos, mindössze 495 forint, ennyibe kerül manapság egy tábla lila csoki, vagy 30 deka trappista sajt.

A 60 oldalas kötet műfaját nehéz meghatározni, hiszen egy cd is tartozok hozzá, mégsem booklet. Ha definiálni kéne, leginkább azt mondanám rá: hétvégi kikapcsolódás. November van. Lehet-e frappánsabbat elképzelni, minthogy az ember a hétvégi bevásárló-listára rákanyarítja az opera szót, s hazafelé kéthetente beteszi a kosarába a mutatós könyvecskét. Igen kellemes szombat délutáni program egy jó tea mellett meghallgatni a színvonalas, és hazánkban gyakran hozzáférhetetlen operaválogatásokat, miközben a bő képanyaggal ellátott füzet a cd meghallgatása alatt kényelmesen végigböngészhető. Nyár végére szép lassan megtelik egy polc a kötetekkel, így ha jövő ilyenkor új ismerőseink először látogatnak el lakásunkba, egyből szemrevételezhetik, hogy a tulaj operai alapműveltsége kielégítő.

„Az Operaház kövei nem mozdulnak el, az arannyal futtatott színházterem nemes arányai maradnak Ybl műalkotásának pontos és művészien kimért formái közt, estéről-estére bejön a közönség, elfoglalja helyét a nézőtéren, új meg új hallani-látnivalóra nyílik szét a piros-bársony függöny, a karmester vezényel, a zenekar játszik, az énekesek énekelnek. Az idő – mily kegyetlenség! – nem áll meg. Minden megy tovább. Csak éppen Székely Mihály (1901-1963) nélkül. Székely Mihály csodálatos varázsú, egyszervolt, és soha el nem felejthető orgonabasszusa nélkül.” – Szenthelyi István búcsúzott e sorokkal a páratlan énekművésztől. Most, Halottak napján e bejegyzés azoknak állít emléket, akik életük jelentős részét az Operaház színpadán töltötték egykor. Wittmann Árpád fagottművész néhány éve végigjárta Budapest temetőit és jegyzékbe vette a még fellelhető művészsírokat. Az ő gondos munkájának eredménye két fényképalbum, melynek gazdag anyagából származnak e fotók is.

Erkel Sándor (1846-1900), nemzeti zeneköltőnk negyedik, legtehetségesebb fia több hangszeren játszott, majd kartanítóként és karmesterként dolgozott. Édesapja halála után lett csak az Operaház főzeneigazgatója és a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya.

A „magyar Carusoról”, Környei Béláról (1875-1925) nekrológjában így emlékezik meg Lányi Viktor: „Kedvelt és becsült énekes volt. Az énekmodorának lehettek és voltak bírálói, de nemes és telt ércű hangja, amely középen tömör volt és olvadó, fönt pedig átható csengéssel szárnyalt, ez a baritonból lett és a szó legjobb értelmében baritonális színű hőstenor-orgánum eleven hatást tett a közönségre. És eleven hatást tett éneklésének sajátságos kesernyés mellékíze: mintha az ősi magyar fájdalomnak és dacnak ürömcseppje keveredett volna az édes tokaji aszúba.”

Alszeghy Kálmán (1852-1927) énekkari tagként kezdte pályafutását még a régi Nemzeti Színházban, később ügyelő lett, végül az Operaház főrendezője, és első örökös tagja, 1909-ben. Dolgozott Puccinivel és Richard Strauss-sal operáik pesti bemutatója alkalmából. Kedvelt nyaralóhelyén, Leányfalun, ahol pályatársait is szívesen vendégül látta, emlékét a róla elnevezett tér őrzi.

A csodálatos koloratúrszoprán, Szabó Lujza (1904-1934) először hegedülni tanult többek között Hubay Jenőtől. Hogy énektanulmányait fizetni tudja, egy újpesti moziban koncertmesterkedett – naponta háromszor. Zeneakadémiai vizsgája után Radnai Miklós azonnal az Operaházhoz szerződtette, melynek pillanatok alatt egyik legnépszerűbb művésze lett. Korai halálát tragikus kimenetelű fogyókúra okozta.

„Több, sokkal több volt Basilides Mária (1886-1946) Operaházunkban egy nagy, a maga nemében felülmúlhatatlan énekművésznőnél. Nemes zengésű alt hangja bizonyára megszabta nála is szerepköre határait. De ez a hang a maga fejedelmi szépségében sem akart sosem több lenni, mint hű tolmácsa, engedelmes szolgáló leánya a léleknek. És nagy lelke szerepköre határait szinte a végtelenbe tágította, fel tudta bennünk idézni a zenedráma, az opera teljes életet.” – írta dr. Tóth Aladár a művésznő nekrológjában.

Pesten alussza örök álmát a nagy karmester, Sergio Failoni (1890-1948) is, akinek többek között a Székely fonó ősbemutatóját és A kékszakállú herceg diadalmas felújítását is köszönhetjük. Szintét Tóth Aladár gyászbeszédéből való a következő idézet: „…ha operakultúránk fel tudott emelkedni, mikor körülötte egy egész nemzet süllyedt egyre mélyebbre, ha a magyar dalszínház nem tévesztett utat egy útját vesztett országban: akkor elsősorban legelsősorban annak a férfinak köszönhetjük, aki itt fekszik előttünk a ravatalon.”

Sebeők Sárit (1886-1952) még maga Gustav Mahler szerződtette a Bécsi Udvari Operaházhoz, majd két évtizeden keresztül volt az Operaház vezető drámai szopránja lett. Az 1930-as évek közepén vonult vissza,  hangfelvétel Magyarországon nem maradt fent vele, emlékét már csak néhány fotó őrzi, s a borostyánnal borított málló fakereszt. (Sebeők Sári sírját a Nemzeti Kegyeleti Bizottság példás gondossággal állította helyre 2012. nyarán.)

Kortársáról, a másik kiváló szoprántól, Medek Annától (1885-1960) legalább néhány lemezfelvétel megmaradt a magyar hangrögzítés fénykorából. „…olyan művész volt, akinek produkciói nem tűnnek el az elhangzás pillanatában, hanem tovább rezonálnak a hallgató szívében.” – olvashatjuk róla.

Rösler Endre (1904-1963) sírja a Kerepesi temető bozótjának mélyén lapul. Néhány éve csak az utolsó tanítványa, Marczis Demeter segítségével sikerült megtalálni. Azután a hatalmas kőtábla is leomlott. A síremléket a végső pusztulástól a Nemzeti Kegyeleti Bizottság mentette meg és állította méltóképpen helyre. Köszönet érte!

Losonczy György (1905-1972) és Rigó Magda (1910-1985) legendás művészházaspár voltak. Sok évtizedes pályájuk alatt természetesen a színpadon is gyakran énekeltek együtt. Amíg a Cosi fan tuttéban Guglielmo elcsábította Dorabellát, még rendben volt, de azután, hogy Tosca Scarpia báró szívébe mártotta a kést, Gerard meg akarta erőszakolni Maddalena di Cogny-t, vagy Don Juan menekült Elvira szerelme elől – furcsa lehetett békésen hazamenniük és megvacsorázni.

„…becsüljük meg ezután még jobban hazájukhoz, szülőföldjükhöz hű elsősorban saját népüket szolgáló nagyjainkat már életükben, mert ezáltal önmagunkat becsüljük s várhatjuk el a megbecsülést az utánunk jövő nemzedéktől! Aki Gyurkovics Máriát (1913-1973) hallotta, soha nem felejtheti, aki nem hallhatta, örökké sajnálhatja!” – írta Melis György a jeles koloratúrszoprán emléktábla avatásán.

Fiatalon elhunyt csodálatos tenorunk, Réti József (1925-1973) majdnem világsztár lett. Történt ugyanis, hogy 1990 nyarán Monique Montagne, Herbert von Karajan nevelt lánya, a Bal lábam című ír filmet nézte, melyben felhangzott az Un'aura amorosa kezdetű ária a Cosi fan tuttéból. Biztos volt benne, hogy sosem hallotta ezt a hangot. Hetekig nyomozott, mire kiderítette a felvétel eredetét. Magyarországra jött, ahol megtudta, hogy Réti József, tizenhét éve halott.

Palló Imre (1891-1978) a messzi székelyföldről érkezett Pestre, sőt, tehetsége Pietro Mascagni itáliai vándortársulatába is elröpítette az ifjú baritont. Ám ő hazatért, és hosszú pályafutása alatt végig az Operaházat szolgálta – az 50-es években rövid ideig igazgatóként is. A legszebb beszédű énekesként tartották számon, s valóban, felvételein ma is megcsodálhatjuk az első Háry János jellegzetes orgánumát. „Az én gyökereim mélyen lenyúlnak a magyar földbe és állandó élettérként nem tudnék más földet elképzelni.” – nyilatkozta egyszer a művész, aki régóta otthon van, a magyar földben.

Jámbor László (1911-1995) csendes és alázatos művész lehetett. Színpadra lépésének 40. jubileumát ugyanazzal a szereppel, A varázsfuvola Öreg papjával ünnepelte meg, melyben 1938-ban debütált. „..az Öreg papot a német terminológia Sprechernek, Szószólónak nevezi. Jámbor László is mindig szószóló volt a színpadon: a humánum, az emelkedett nemesség szószólója.”- írja egyik méltatója. A jeles bariton tizenhat éve örökösök nélkül hunyt el. Sírja elhagyatottan áll a Farkasréten, pedig élnek még tisztelői, tanítványai…

Kedvenc tenoristánk, mint már ismeretes, 1907. október 2-án énekelte Pesten az itthon legendássá vált Aida előadását. Talán csak számunkra meglepő, hogy a külföldön megjelent életrajzai közül egyik sem szentel ennek a látogatásnak három sornál többet. Caruso már két nappal később Bécsben lépett fel, Radamest énekelte, majd Rodolfót és A mantuai herceget. Ezután Lipcsébe vonatozott, ahol szintén az Aidában énekelt, ezután következett a hamburgi bemutatkozása, október 16-án a Rigolettóban, két napra rá Radames, utána a Bajazzók Caniója. Két hét alatt négy város, négy szerep, nyolc előadás, és az európai turné folytatódott Berlinben… Ma már felfoghatatlan mennyiségű előadás! Csoda lenne, ha ilyen tempó mellett néha nem énekelne százszázalékosan egy ekkora művész, akit nem csak nagy énekesként, hanem tévedhetetlen legendaként vártak a rajongók világszerte? De Caruso nagyon ügyelt is a hangjára! Minden utazására egy teljes koffernyi gyógyszert, csodálatos pasztillát és folyadékot vitt magával. Valamiért Hamburgban még ez sem volt hatásos. Egy ottani jóakarója egy gyógycukrot nyújtott át neki, mely meglepő módon segített a művészen. Az előadás nagyszerűen sikerült, Enrico pedig egy szívélyes képeslapon köszönte meg a gyártónak a terméket.

Tisztelt Uram,

Ezer köszönet a gyógycukorért, mely minden légúti betegség kezelésére kiválóan alkalmas!

Tisztelettel:

Enrico Caruso

A tabletta egy 1877-es recept alapján készült. Caruso bevásárolt belőle. Így jutott a hamburgi gyógyszerész készítménye a Metropolitanbe. S a köszönőlevelek tanulsága szerint nemcsak Carusón segített, hasonló levelet írt többek között Bedrich Smetana és a kiváló alt, Ernestine Schumann-Heink is. A recept később feledésbemerült, mígnem néhány éve egy szemfüles vállalkozó megtalálta azt, s vele együtt Enricónk levelét. Az újragyártott tabletta a jól hangzó Caruso márkanevet kapta, és napjainkban Németország-szerte hozzáférhető a patikákban, színházakban és zeneműboltokban…

A cukorka honlapja megtekinthető itt.

Bécsben is az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet játszott produkciója a Traviata. Több mint egy emberöltő óta futott Otto Schenk kellemesen kopott rendezése, mely Békés András 60-as évekbeli pesti előadásához volt hasonlatos. A legnagyobb sztárok fordultak meg benne, hiszen, ha a művész repülője délután négykor landolt Schwechaton, még mindig kényelmesen beérkezett a Ring Strasséra, s az előadás kezdetéig a nyugalmas kávézáson kívül még egy jelmezpróba is belefért az idejébe. Ennek az időutazásnak is vége, hiszen, Dominique Meyer igazgató úr – igen helyesen – 2011 októberében lecserélte a Staatsoper porfogóját.

Az Aix-en-Provance-i Fesztivállal közös produkció rendezője, Jean-François Sivadier (1963) eredetileg színészként kezdte a pályafutását, de 1997 óta színházi rendezéssel is foglalkozik. Eddig két zenedrámát állított színpadra, a Pillangókisasszonyt (Lille, 2004) és a Wozzecket (2006). Az opera műfaja több olyan próbatét elé állítja a próza felől érkező alkotókat, melyeket nem mindig sikerül megugrani. Például maga a folyamatos „kísérőzene”, s az emiatt számunkra evidens kötött tempók, a zene miatti húzások nehézsége, az operák dramaturgiai sajátosságai, az énekesek és a színészek fizikai terhelhetősége miatti különbség, vagy akár a kórus léte. Nem tudom, hogyan érvényesülhetett Sivadier rendezése a kellemes dél francia nyárban, de a Staatsoper hatalmas színpadán egészen kiábrándítóan hatott. Az imént vázolt buktatók közül egyet sem sikerült megoldani. A színpadra állítás – rendezésnek nevezni nagyzolás volna – alapgondolata szerint valakik valakikkel valahol valóságshow-t játszatnak. Hogy ki a játékmester, mért történik mindez, mikor ki szerepel a történetben, illetve csak csámborog civilként a játéktérben, azt nehéz eldönteni. Az ötlet kissé lejárt lemez, talán a Jézus Krisztus Szupersztár című 1973-as amerikai filmben láttunk először hasonlót. Sivadier egy interjúban mindezt szándékként tűnteti fel, hogy a nézőnek legyen min gondolkodnia. Lehet is, de talán frappánsabb lett volna tisztességesen lerendelkezni a darabot, vagy gondolni róla bármit. A színpadon lévőknek is nehéz dolguk van, ugyanis a szinte teljesen üres térben jeleneteik alatt gyakorlatilag végig székeket kell hurcolászni egyik alakzatból a másikba – hogy miután letették őket, ne szülessen meg semmilyen jelenet. Nincsenek világosan rajzolt karakterek, emberi kapcsolatok, vagy szituációk. Márpedig a Traviata – mint színpadi művek jórésze – pont ezekről szól. Violetta és Alfred például nem tud mit kezdeni egymássa, hiszen sosem világos, hogy szeretik-e egymást, vagy csak eljátszák az érzelmeket. ezért egymás helyett inkább szertehagyott ruhadarabjaikhoz kötődnek: a kurtizán szoknyájához, illetve a fiú zakójához. S ahogy az a tehetetlenségüket érző rendezőknél lenni szokott, Sivadier is igyekszik érdekes mellékszereplőkkel dúsítani a történetet. Bécsben Annina, Violetta szobalánya és egy valóságshow asszisztens-ügyelő (?), vagy ahogy a pornóiparban hívják, felszopó, asszisztálja végig azokat a jeleneteket, ahol semmi dolguk sincs. A fiú például a főhősnő utolsó áriája alatt egy szivaccsal próbálja lemosni a hátfalról az előző jelenetben felírt, egyébként teljesen értelmetlen krétairkát: Violetta Traviata.

Ilyen a nemlétező világban az énekesek sem könnyű helyt állniuk. A Pesten sem ismeretlen Charles Castronovo megnyerő fiatalember kellemes hanggal, de sajnos nem több ennél. Nem izgalmas amit csinál, hisztériás jelenetei, földön fetrengései csak tartalom nélküli pózok. Az idősb Germont-ot Fabio Capitanucci kelthette volna életre. A leginkább Bud Spencerre (Az angyalok is esznek babot, Akit Buldózernek hívnak, Banános Joe) hasonlító világoskék öltönyös művész mintha maga sem értette volna, hogyan is került Kellékországba. A közönség sem. De a főszereplők közül őt legalább megkímélte a lábfetisiszta rendező, hogy cipőjét lekapja és kicsit megnyomkodja fáradt talpát.

A Traviata előadások másfél-évszázados sikere mégis egyetlen tényezőn áll, vagy bukik, Valery Violettán, a tbc-s kokotton. Nyilván az egész projektet Natalie Dessay-re építették, aki nemrég bővítette repertoárját a szólammal. A számítás itt bevált. A néhány éve hangszalagcsomó műtéten átesett 47 éves koloratúrszoprán természetesen most is egészen egyedi alakítással örvendezteti meg a nézőket. Ha vokálisan tagadhatatlanul is voltak problémái, sokkal kevesebb, mint számítani lehetett rá. Dessay azon ma már ritkaságszámba menő énekművészek egyike, aki érezhetően kottából és nem mások felvételeit hallgatva tanulja meg a szerepet, ezáltal vokális megoldásai mindig egyediek, s néha egészen káprázatosak. Nagystílűen át szoktunk lépni azon a tényen, hogy a Traviata mennyire francia történet; kizárólag egy párizsi felvilági hölggyel történhetett meg. Dessay emberemlékezet óta az első jelentős francia énekesnő, aki birtokba vette a szerepet. Nemcsak ösztönös zsenialitása teszi alakítását egyedivé, hanem az a tény is, hogy rendelkezik azzal a meghatározhatatlan plusszal mely alapján minden parisienne-t kiszúrunk a tömegben. Sivadier a jelmez és szőke paróka alapkán egyfajta Marilyn Monroe storyt szeretet volna kreálni Violetta kálváriájából. Dessay természetesen nem akar szép vagy hódító lenni. Csillámport szóró egérke, aki viseli a sztárlétet. „Akinek kell a testem, megkaphatja.” – ez lehet a jelszava. Az első két felvonásban mintha csak megtörténnének vele a dolgok, ő csak kívülről szemlélné a saját sorsát. Az egész alakítás, csak visszafelé, a III. felvonás ismeretében érthető meg. Ott végre elfogytak a rendezői ötletek, Dessay magára van hagyva, lekerül róla a szép ruha, a smink és végül a paróka is. Egy elevenen szétmálló riadt, hitetlen húsdarab marad belőle. Előtte se nagyon volt más, csak jól volt felöltöztetve. Pont, mint a mai próbababa egyéniségű tízperces celebek.

A bécsi Staatsopernek van még egy verhetetlen fegyvere, a zenekara. A felújítást Bertrand de Billy vezényelte, precízen, feltárva a partitúra legrejtettebb oldalait is, nem engedve elfolyni a szentimentalizmusba hajló részeket sem. A mű természetesen húzások nélkül szólalt meg, s csodák csodája, egyetlen felesleges hang sem volt benne. Az áriák mélyebbek és értelmesebbek lettek, nem tűnt egy perccel sem hosszabbnak az előadás. Lehet, hogy Verdi mégsem véletlenül vetette így papírra a műveit.

Hat előadás ment le októberben, melynek egyetlen valódi értéke Natalie Dessay Violettája volt. A művésznő elutazott a császárvárosból, de a Travitata továbbra is műsoron marad, kevésbé jelentős egyéniségekkel. Kíváncsian figyelem, hogy az operájukra oly kényes bécsiek hány érdektelen premiert néznek még el a színház másfél éve regnáló vezetésének.

Amióta Apponyi keze alá kerültek a színházak, - egyre kalandosabb tervek merülnek föl. Két színházat, a Népszínházat és a Nemzeti Színházat már eddig is sikerült eltemetni, az Operaház körül is nagyban készülnek valami botrányra és most mindennek tetejében arról értesülünk, hogy Budapesten egy kimondottan klerikális irányzatú színtársulat van alakulóban. Ennek a színtársulatbak az volna a célja, hogy kizárólag katholikus hívők részére katholikus darabokat adjon elő.

A klerikális haditerv szerint nemcsak Budapesten játszana a társulat, hanem behálózná az egész országot. Értesülésünk szerint Apponyi már át is engedte a Várszínházat a társulat számára azokra az estékre, amelyeken itt a Nemzeti Színház vagy az Operaház nem tart előadást, azonkívül pedig tárgyalásokat folytatnak a Nemzeti Színházzal is a végből, hogy délután, esetleg egy-egy estén át itt is tarthassanak előadásokat. Ennek, tisztán a klerikálizmus szolgálatában álló színtársulatnak a legfőbb patrónusa a Katholikus Népszövetség, a melybe rövid idő előtt beleolvadt a Katholikus Egyesületek Szövetsége is. A színtársulat igazgatójának állítólag Micsey György vidéki színigazgató és a Népligeti Színkör igazgatója van kiszemelve.

Szóval: alakulóban van a klerikális színház. Szép lesz, jó lesz, finom lesz. Itt majd elő lehet adni Mihalovich Ödön vallásos irányzatu operáit, amelyekben szó sem lesz szerelemről és egyéb hitvány, emberi dolgokról; csak bőjtölni fognak benne.

Mindezek után pedig nem lehet egyebet tenni, mint levonni a szomoru konzekvenciát: Apponyi Albert, a magyar kultura minisztere nap-nap után mélyebben sülyeszti a klerikánizmusba a magyar kultúrát.

 

Polgár, 1908. november 24.

Klotild főhercegnő beszélget ifj. Andrássy Gyulával, mellettük gróf Apponyi Albert és Wekerle Sándor. 1906.XII.2., Fotó: Jelfy Gyula