Caruso

Megkísérelni megérteni a német operakultúra jelenségeit és jelenlegi állapotát jóval célszerűbb az 1690 (tehát az első németföldi operaház, a braunschweigi megnyitása) óta zajló folyamat részeként, mintsem sokszáz kilométer távolságból fotók vagy trailerek alapján sommás ítéleteket pufogtatni. A Regietheater kialakulásának éppúgy megvannak a reális és világos kultúrtörténeti okai, mint annak, hogy napjainkban ennek az olykor megbotránkoztató és félresikerült előadásokat is felvonultató, ám mindenképpen jelentős és izgalmas szellemi-színházi irányzatnak miért látszik leáldozni. A rendezői színház felfutását és tündöklését követő lejtmenet azonban – bárki is remélné – nem a „hagyományos” operajátszás visszatérése lesz. A végeredmény ugyan majd csak évtizedek távlatából fog kirajzolódni, ám a folyamatokat és az irányvonalakat már most is szükséges lenne rögzíteni.

Sarah Brady az előadás kreatívján

Az 1690 (!) óta működő többtagozatú braunschweigi Staatstheater a 2022/23-as évadban összesen negyvenhat különböző – jórészt friss – programmal várja az érdeklődőket. Az operatagozat A Rajna kincse, Az istenek alkonya és A varázsfuvola felújítása mellett olyan ritkaságokkal készült, mint Lehár (az Operettszínházban 1924-ben Apukám címmel játszott) Clo-Clo című operettje, vagy a Németországban másodikként színre kerülő amerikai kortárs, David T. Little kamaraoperája, a Dog Days. Ez utóbbi érdekessége, hogy a februári premiert magyar rendező, Kovalik Balázs állította színpadra.

Steffen Recks (Prince) és Veronika Schäfer (Lisa) - fotó: © Tomas M. Jauk

Az amerikai Laura Berman 2019 őszén vette át a hannoveri Staatsoper vezetését. Ahogy ez a hasonló német operaházaknál ilyenkor gyakran lenni szokott, az új intendáns kinevezése egyúttal teljes társulat- és repertoárcserével járt. A dramaturgból lett színházvezető friss szemléletű produkciókat és műveket ígért annak a hannoveri közönségnek, amely hagyományosan nem zárkózik el az újszerű rendezői megoldásoktól és a törzsrepertoár színesítésétől. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása A csavar fordul egyet 2021. júniusi premierje. A produkció sikerességét jelentheti, hogy idén februárban a színház ismét elővette.

A Nevelőnő: Sarah Brady - fotó: © Sandra Then

Talán nincs még egy Verdi-opera, amelyik annyira őszinte, intim és letisztult lenne, mint a Simon Boccanegra. A komponista már maga mögött hagyta az „umccaccá”-t, a forradalmi hevületet, az életteli, kicsapongó-kisiklott hőseit, de még nem találkozott érdemben Arrigo Boito dramaturgiai zsenijével. Így az opera cselekményében maradtak is bőven buktatók– élő ember nincs például, aki el tudná mondani, mit keres a történetben az oly sokat emlegetett Lorenzo –, a zenéből is hiányoznak a slágerek, s talán még kevésbé csillan meg a napfény Verdi Genovájának egén, mint az Escorial aranykoporsójában. A politikából kiábrándult idősödő zeneszerző a Boccanegrában elsősorban magáról mesél: egy gyermekeit elvesztetett, önnön nagyságától megfáradt, magányos férfiról.

Jelenet az Előjátékból - fotó: © Bettina Stöß

„Rémdrámába illő jelenetek folytak le tegnap este a bécsi operaházban, miközben a színpadon A walkür előadása folyt. Az épületet rendőrkordon zárta gyűrűbe, az operai folyosók labirintusában pedig egy elvetemült gyilkost hajszoltak a detektívek. A gyilkosságot egy operai maszkmester fedezte fel az opera épületében működő balettiskola zuhanytermében, amelynek vérben úszó kőpadlóján holtan találta a balettiskola 12 éves növendékét, Dagmar Fuhrich-t. A gyilkos 17 késszúrással végzett áldozatával, és valószínűleg, mielőtt még a rendőrségi kordon teljes gyűrűbe zárta volna az épületet, kimenekült az operából.

Dagmar Fuhrich

Daniel Barenboim nem élt volna hiába, ha semmi egyéb érdeme nem lett volna, mint az, hogy a német kormányzaton átverekedte a berlini Staatsoper felújítását – amely „természetesen” éveket csúszott és a tervezett költségvetés többszörösét emésztette fel, ám végül mégiscsak a 21. századi színházrekonstrukció iskolapéldája lett. Különös tiszteletet sugárzó, már-már antik méltósága és bája van az Unter den Lindenen álló merész-rózsaszínre festett épületnek, melynek büféjébe, az Apollo-Saalba nem lehet meghatottság nélkül belépni, s melynek otthonos nézőterébe valóban páratlan akusztikát sikerült a felújítóknak varázsolniuk. A leghalkabb pianók is eljutnak a fülekbe, és a leghangosabb forték sem szaggatják a dobhártyát, mind a zenekar, mind a színpad egy tömbben szól, nem hullanak a mélybe a magasságok vagy a mélységek.

Brandon Jovanovich és Elina Garanca a 2019-es felújítás főszereplői - Fotó: © Matthias Baus

Talán Robert Carsen 2002-es párizsi produkciója indította el azt a Ruszalka-lázat, amely úgy két évtizede végigsöpört a világon. Akkoriban alig akadt operaház, illetve operarendező, aki ne készítette volna el a saját változatát. Aztán – ahogy ez lenni szokott – néhány év alatt az emberré varázsolt sellőlány története is lerágott csonttá vált, és Dvořák szépségesen unalmas partitúrája diszkréten visszakerült a kottatárak polcaira, hogy csak az elkoptathatatlan Dal a Holdhoz andalítsa rendületlenül az operagálák közönségét.

Ruszalka - Fotó: © Komische Oper Berlin

Egy évvel ezelőtt még minden bizonytalan és kérdéses volt. A covidjárvány (eddigi) utolsó nagy felfutásai miatt tavaly januárban sorra maradtak el az előadások, mindenhol oltási igazolványt kértek, a közönség pedig csak lassan, félve és maszkban merészkedett vissza a színházakba. A Komische Oper Berlin Anyegin-előadásán akkor nagyjából félház lehetett. 2023 januárjából visszanézve mintha csak egy rossz álom lett volna az egész pandémia okozta világbezárás. A nézők ismét özönlenek kedves színházukba, sőt, vannak, akik kezdés előtt „jegyet vennék” táblácskákat szorongatva várják a jószerencséjüket.

Truffaldino - Fotó: © Monika Rittershaus

Öles molinó hirdeti a világháború utáni színházépítési optimizmust tükröző frankfurti színházkomplexum homlokzatán, hogy az intézmény lett a 2021/2022-es szezonban Az Év Operaháza. A járókelők a belvárosban lépten-nyomon hasonló tartalmú plakátokba botolhatnak. Az 1993 óta, a kritikusok szavazatai alapján kiosztásra kerülő díjat immáron hatodik alkalommal nyerte el a színház – az „örök ranglistán” egyedül a stuttgarti előzi meg. Bernd Loebe 2002 óta az Oper Frankfurt intendánsa. Az elmúlt évtizedekben egyetlen nagy német dalszínház igazgatója sem töltött ilyen hosszú időt a székében. A városvezetés, a szakma és természetesen a közönség megújuló bizalma azt jelenti, hogy Loebe valamit igencsak jól csinál.

Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller

Advent utolsó hétvégéjén Düsseldorf sok mindenre hajazott, de a betlehemi kisded szerény istállójára biztos, hogy nem. Amennyiben feltételezzük, hogy Nyugat-Európa haldoklik, akkor azt december végén legalább olyan önfeledten teszi, mint egykor a végóráit élő Római Birodalom élveteg és tehetős polgárai tehették. Ha valaha volt is, mára nem sok szeretnivaló maradt a II. világháború után minden fantázia nélkül újjáépített Észak-Rajna-Vesztfália-i fővárosban. Operája, a Deutsche Oper am Rhein látott már szebb napokat is, például 2013-ban, amikor Benjamin Britten születésének centenáriumán a komponista három művéből rendeztek ciklust. Mostanra a színház műsora meglehetősen konzervatívvá fakult, mintha a járvány után csak a törzsrepertoár nem különösebben előremutató előadásaival próbálná megtartani jól szituált közönségét. Egyetlen kivételt az évadban Csajkovszkij Az Orléans-i szűz című szinte sohasem játszott ritkasága jelenti.

Mara Guseynova (Angyal) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then