Caruso

„Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös - akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.” –Erich Kästner Két Lottijának sorai jártak a fejemben, miközben Annaberg-Buchholz felé autóztam. Hogy minek megy az ember egy párezer lelkes, ex-NDK-s érchegységbeli bányászvároskába? Természetesen a színháza miatt. Itt található Németország talán legkisebb háromtagozatú együttese. Száztizenkilenc éve nyitotta meg kapuit a kétszázötven férőhelyes Eduard von Winterstein Theater. Az eredetileg Neues Stadt Theater Annaberg néven épült színház 1981 óta viseli a nagy német színész nevét, aki huszonkét éves pályakezdőként a megnyitó-előadáson Goethe Egmontját játszotta itt. Valószínűleg ő volt az első és utolsó jelentős művész a deszkákon. Rejtély, kik tarthatják el a pici házat, ahol a legdrágább premier-jegy is csak 20 Euróba kerül. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen színházat csak A denevérrel, a Bohémélettel vagy a Hairrel lehet megtölteni. Ez így is van, de Ingolf Huhn intendáns ennél jóval vállalkozóbb szellemű vezető. Húsz éve igazgat különböző városokban kisebb társulatokat, ahol rendszeresen bemutat ötven-száz éve nem játszott operákat: d’Albert, Schubert, Liszt, Nesler, Pfitzner, Lortzing, Heinrich Dorn, Schumann, von Schillings és Kienzl műveit. Ezek az előadások bizonyára hagynak maguk után kívánnivalót úgy zeneileg, mint színpadilag, de mindenképpen fontos a szándék, a kitörni vágyás az elkoptatott alaprepertoár művei közül. Idén egy olyan darabot vett elő három előadás erejéig Annaberg-Buchholzban, aminek meghallgatása megérte a hétszázötven kilométeres utat. Nem kisebb ritkaság került ugyanis bemutatásra, mint Goldmark Károly egy évszázada hallgatásra ítélt utolsó előtti operája, a Götz von Berlichingen.

Két éve a németországi színházi körökben elterjedt, hogy Réthelyi Miklós frissen kinevezett Nemzeti Erőforrás Miniszter egyik első döntéseként egy háromsoros levélben megtiltotta Vass Lajosnak, az Operaház akkori főigazgatójának, hogy Kovalik Balázs művészeti vezető szerződését a 2010/11-es évadra meghosszabbítsa. Joachim Klement, a Staatstheater Braunschweig intendánsa a példátlan esetet meghallva, azonnal felkínált egy rendezési lehetőséget a magyar alkotónak. Noha Kovalik karrierje azóta szerencsésen alakult, mégis eleget tett az alsó-szász város meghívásának. Ha első pillantásra lebecsülnénk a kisvárosi zenei életet, érdemes tudatosítanunk, hogy a kétszázötvenezres lakosú Braunschweig színházában, a most felújított Figaro házassága mellett idén bemutatták a Turandotot, A varázsfuvolát, a Trisztán és Izoldát, a Luisa Millert, A sevillai borbélyt, Fibich Sárkáját, és az Eladott menyasszonyt. Tavalyról áthozták a Falstaffot, a Don Giovannit, A denevért és az Anna Frank naplóját (Grigori Frid). A gazdag választék mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy ötven kilométeres körzetben Hannoveren kívül még négy-öt hasonló méretű színház kínálja előadásait az érdeklődőknek.

Egy éve, mióta ez a blog létezik, több olyan énekművész került a látóteremben, akikről semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk. Egy ideig Magyarországon működtek, majd eltűntek valamerre. Igyekszem néhányuknak utánajárni és megírni az életüket, hiszen sokukról semmilyen információ sem érhető el magyarul. Sorozatunkban elsőként a néhány hónapja elhunyt Gáncs Editre emlékezünk.

Gáncs Edit 1927. július 18-án született Budapesten, a Zeneakadémiát 1951-ben végezte Molnár C. Pálné Gstettner Alice (a neves festőművész felesége) növendékeként. Operaházi vizsgaelőadásán a Figaro házassága I. felvonásából Cherubinót és a Bánk bán II. felvonásából Melindát énekelte, olyan évfolyamtársakkal, mint Cserhát Zsuzsa, Aarika Anelli, Remsey Győző, Göndöcs József, Bende Zsolt és Antalffy Albert. Színpadi bemutatkozására még főiskolásként került sor, az akkori Városi Színházban egy frissen bemutatott daljátékban, Farkas Ferenc Csínom Palkójában énekelte a mű egyik női főszerepét, Éduskát, a vendégművész Zentai Annával felváltva. Színpadi édesapját, Roska Mártont Maleczky Oszkár alakította. A fiatal szopránt azonnal szerződteti dr. Tóth Aladár legendás együttesébe. Ekkoriban még él az ország újjáépítését kísérő kulturális újjáépítési mozgalom. Ugyan az Operaház 30-as évekbeli izgalmas repertoárját a már bevált, ideológiai szempontokból kifogásolhatatlan remekművekre redukálják, de a vasfüggöny számos világnagyságot zárt határainkon belülre. Tóth Aladár talán az utolsó igazgató volt Pesten, akinek úgy ideje, mint lehetősége volt a tudatos társulatépítésre, nevelésre. Gáncs Edit sorra kapja a kisebb és közép szerepeket, az első évadjában összesen hatot. Elénekli a pármondatos Kate-et a Pillangókisasszonyban, a Hoffmann meséi Múzsáját, A varázsfuvola Első gyermekét (akkoriban még Nemtőnek írták), a János vitéz Iluskáját, Hédit a Három a kislány operaházi bemutatóján és Siebelt a Faust felújításában. Az ígéretes kezdet után egyéves pihenő következik, ekkor születik ugyanis első fia, Gábor. Még a Zeneakadémián ismerkedett meg Kertész Istvánnal, a későbbi világhírű karmesterrel, 1951-ben házasodtak össze. Az 1953/54-es szezonban ismét hat szerepet kapott Gáncs Edit, köztük Mejtusz Ifjú gárdájának Kláváját Házy Erzsébettel felváltva és Marcellinát a legendás Fidelio sorozatban. A következő években kezd kirajzolódni művészi profilja, elénekli Blondét, Paminát, Zerlinát és a Falstaff Annuskáját is, több kis szerep mellett. 1955-ben Győrből az Operaházhoz szerződik Kertész István korrepetitorként, egyetlen előadást vezénylet is, egy Rigolettót, 1955 júniusában. 1956. október 16-án a Fideliót játszották, Gáncs Edit partnerei Sándor Judit, Simándy József, Sárdy János, Réti József, Jámbor László és Székely Mihály voltak. A művésznő ekkor énekelt utoljára Magyarországon, az október 24-ére tervezett Falstaff előadás az ismert okokból elmaradt.

A bűntett megtörtént. A király meghalt. A gyilkos után nem maradt nyom. Mindenki élhetne tovább boldogan. De porszem van a gépezetben. Az áldozat fia nem tud beletörődni a történtekbe. Ahelyett, hogy boldogan élne menyasszonyával, bizonyságot akar szerezni és egyre jobban belelovallja magát bosszúterveibe. S ahogy az lenni szokott, beindul a gépezet. A jogtalanul hatalomhoz jutattak egy ideig tartják magukat, aztán a lelkiismeret-furdalás fokozatosan bedarálja őket. Mindenki elpusztul. Ismerős történet? A számtalan Hamlet interpretációs lehetőség közül Oliver Py rendező ezt a kérdéskört boncolgatja, a Theater an der Wien produkciójában. Ambroise Thomas ötfelvonásosa a francia nagyoperákhoz hasonlósan az 1920-as évek közepén kopott ki a közép-európai zenés színházak repertoárjáról, s csak bő másfél évtizede bukkan időnként fel, köszönhetően elsősorban két kiváló baritonnak, Thomas Hampsonnak és Bo Skovhusnak, akik kedvéért érdemes volt leporolni a tetszhalott művet. Most az is kiderült, hogy nem csak sztárénekesek (Ofélia természetesen koloratúrszoprán, akinek őrülési jelenetét Callas is repertoárján tartotta) tehetik érdekessé-értékessé a háromórás zeneművet.

Most, hogy végre kitavaszodott, az ember nagyobb kedvvel ül autóban, hogy valamerre kocsikázzon egyet. Érdemes az indulás előtti utolsó pillanatokban hangulatunkhoz illő zenét választani. Megédesíti az utazást. A minap a Balatonra készülve akadt kezembe Dmitri Hvorostovsky Passione di Napoli című jó tízéves albuma. Lehet-e ennél kellemesebb választás egy napsütötte délutánra? Rég nem hallgattam, ép megfelelőnek ígérkezett.

O, mint Ory grófja Gioacchino Rossini egyike azoknak a zeneszerzőknek, akiről számtalan anekdota maradt fent. Legendásan lusta volt, de legendásan gyorsan is írt. Állítólag egyszer annyira fázott, hogy nem volt kedve kimászni az ágyból a takaró alól egy lehullott kottalapért, inkább újraírta azt. De lehet-e valóban lustasággal vádolni valakit, aki harminc év alatt közel negyven operát komponált? Aligha. S ha végigpillantunk az életművön, kiderült hogy egy éve alatt írta meg A sevillai borbélyt, Az újság című elfeledett kisoperát, a nemrég Zürichben felújított Otellót és a Hamupipőkét. Rossini műveinek egy kis része mindig az alaprepertoár részét képezte, többségükre azonban az elmúlt évtizedekben sikerült rácsodálkozni. A szerző szülővárosa, Pesaro 1980 óta tart nyaranként fesztivált, ahol nem csak a slágerdarabokat ismerheti meg a közönség, hanem évről évre olyan ritkaságok is színre kerülnek, melyek esetleg a bemutatásuk óta nem szólaltak meg. Rossinit manapság - némileg felületesen -vígoperaszerzőként szokás emlegetni, pedig nem volna szabad elfeledkeznünk az egykor éppoly népszerű komoly hangvételű opusairól sem.

Száz évvel ezelőtt, 1912. április 22-én született az általunk megismerhető világ talán legcsodálatosabb altja, Kathleen Ferrier. Ha valakire igaz, hogy egyedi és ismételhetetlen a művészete, rá nyugodt szívvel mondhatjuk. Különös tünemény volt az énekművészet egén. Rövid életrajza nem bővelkedik izgalmas fordulatokban, sőt.

Egy észak-angol városban született, egy tanár lányaként. Hogy pénzt keressen, már tizennégy éves korában dolgozni kezdett, telefonközpontos lett. Szigorú édesanyja ragaszkodott – jó polgári szokásként – a zongoraleckékhez, s Kathleen tizenhét éves korára már amatőrként koncertezett. Korán férjhez ment, de a házassága nem sikerült. Mint később írta egyvalamiért volt hálás az urának, amikor 1937-ben a Carlisle Festival előtt egy pennyben fogadtak, hogy az asszony nem mert fellépni rajta. Kathleen megnyerte a fogadást, mert nem csak zongoristaként mutatkozott be, hanem egy angol dalt is elénekelt. Ettől kezdve lépett fel hivatásos énekesnőként is kisebb helyeken. Furcsa módon a hangját is csak ezután kezdte el képeztetni. 1942-ben költözött Londonba, hátha ott felfigyelnek rá. Első koncertjén a Nemzeti Galériában, ahol német szerzők dalait énekelte, Roy Henderson is hallotta, s pártfogásába vette az asszonyt. A híres angol bariton később azt állította, hogy Ferrier hangja már ekkor is csodálatos volt csak egy kicsit kellett csiszolni rajta. Oratórium szólistaként 1943-ban mutatkozott be a Westminster Apátságban Händel Messiásának alt-szólójában. A közönség soraiban ott ült egy fiatal angol zeneszerző is, Benjamin Britten. Nem feledkezett meg az énekesnőről, számára komponálta a Lukrécia meggyalázása című operájának címszerepét, melyet mát a háború után mutattak be a Glydebourne-i Fesztiválon. A következő nyáron egy másik azóta híressé vált fesztivál kezdte meg működését, az Edinburgh-i. Ferrier itt a Bécsi Filharmonikusokkal léphetett fel, Bruno Walter vezényletével. Mahler Dal a földről című művét adták, s az idős karmester beleszeretett az énekesnő hangjában. Sorra hívta meg őt az akkoriban szinte ismeretlen Mahler műveinek megszólaltatására, szerte Európába és Amerikába, lemezre is vele rögzítette a Dalt és a Gyermekgyászdalokat, sőt szólókoncertjein zongorakísérőként is fellépett az énekesnővel. Ferrier repertoárján ugyanis azonos arányban voltak megtalálhatók az oratóriumok, Mahler szimfonikus dalai, a német és az angol dalok, ugyanis szülőföldje rég elfeledett énekeit is szívesen adta elő. Szárnyalt a karrier – gondolhatnánk, de 1952-ben mellrákot diagnosztizáltak a negyven éves asszonynál. Műtét és némi kihagyás után a Covent Gardenben áll újra a közönsége elé, Gluck Orfeuszát énekelte. A betegség erősebbnek bizonyult és 1953 októberében diadalmaskodott a test fölött. Halála előtt napra pontosan egy évvel rögzített egy Bach - Handel albumot. Tudnia kellett, hogy mennyire esélytelen a gyógyulás. A hivatásába menekült, úgy énekelt, mint aki tudja, hogy ezekkel az áriákkal nyomot hagyhat maga után. Sikerült.

Száztíz évvel ezelőtt, 1902 áprilisában a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház jótékonysági előadást rendezett az Újságírók Segítő Egyesülete javára. Mai szemmel nézve egészen furcsa összeállítású műsor volt. A Rienzi nyitánya után egy Selby nevű angol komponista Borúra derű című műve következett Takáts Mihály és Payer Margit közreműködésével. A bábjáték egy időjós házikóban játszódik, ahol a szerelmespár sosem tud egymással beszélgetni, hiszen vagy jó, vagy rossz idő van, egyszerre sosincsenek a házban. Vagy azon kívül. Ezután következett egy francia színdarab A telefonnál címmel. „A brutális hatású, idegrázó darab közben sokan a folyosóra menekültek; de a benmaradtak zajos elismeréssel adóztak az előadóknak…” – írja a Hazánk kritikusa. Ezután Suppé Szép Galathea című operettje következett Krammer Terézzel a címszerepben, végül Delibes A király mondta című operettjének néhány táncát adta elő Vera Mozzotova és  Mihail Obukov. Az est után a Magyar Hírlapban az alábbi nyílt levél jelent meg:

Amikor ma este felmegy a bécsi Staatsoper függönye a világ talán legszebb Rózsalovag produkciójának előadásán, a Tábornagyné ágyából hosszabb kihagyás után ismét Elina Garanca fog kikászálódni. A világhírű mezzoszoprán szeptember végén szülte meg első kislányát, azóta csak kisebb koncerteket adott, az operaszínpadra április 15-én tér vissza.

A lett énekesnő karrierje gyorsan ívelt felfelé, huszonkét évesen mindössze tíz nap alatt megtanulja Jane Seymoor szerepét a Boleyn Annából, s ez belépőt nyújtott a kisebb német színpadokra. Sorra jöttek az énekverseny győzelmek, majd két frankfurti szezon után 2003-ban Ioan Hollender szerződtette. Garanca egyike lett azoknak a művészeknek, akiket a temesvári direktor a szárnyai alá vett, és megérezve a fantasztikus karrier lehetőségét, lépésről lépésre segített felépíteni azt.

Néhány hete, amikor Seidl Antal életét kutattam, egy furcsa operacímre lettem figyelmes a New York-i Metropolitan egykori műsorában: Il Vassallo di Szigeth, azaz Sziget vazullusa. Antonio Smareglia műve az 1890. december 12-ei premiert követően három további előadást ért meg Amerikában. Ki lehetett az olasz nevű zeneszerző és miért írt a cím alapján vélhetően magyar témájú operát – vetődnek fel azonnal az izgalmas kérdések. Egy kezünkön meg lehet számolni, hány teljes magyar zenedráma csendül fel a Metropolitanben, Goldmark és Bartók művei. Smareglia nevének hangzása ellenére nem vallotta magát olasznak. Pulában született 1854-ben, olasz apa és dalmát anya gyerekeként. Igazi monarchiabeli vérkeveredés, mint oly sokaknál ebben a korban. Ahogy származását, zenéjét sem lehet egyértelműen besorolni. Többféle stílussal kísérletezett a veristától a poszt-wagneriig, de saját hangját igazán sohasem találta meg. „Trieszti iskola”, mondták rá később, ezzel érzékeltetve a Monarchia háromnyelvű kikötőjének meghatározhatatlanságát.