Valószínűleg egyetlen opera sincs a XIX. század második felének terméséből melynek annyi változata, illetve interpretációs lehetősége adódik, mint Offenbach befejezetlen művének, a Hoffmann meséinek. Mint ismeretes, a komponista már nem tudta befejezni a darabot, helyette az az Ernest Guiraud tette meg, aki a Carmen recitativóit is írta. Mindezek ellenére az opera akár töredékesen, akár átkomponálva, akár a folyamatosan előkerülő autográfokkal kiegészítve korának – és korunknak – egyik legmodernebb, legizgalmasabb zenés színpadi műve. A Hoffmann meséi előadás-története már a kezdetektől gyakorlatilag követhetetlen. Bozó Péter zenetörténész – Offenbach legelszántabb hazai kutatója – szerint Pesten még egy évadon belül is akadtak eltérések. Így, ha a Hoffmannra veszünk jegyet a világ valamelyik operaházában, tulajdonképpen zsákbamacskát veszünk, az is előfordulhat, hogy egy félig ismeretlen művel találkozunk. A Theater an der Wien márciusi premierjében a legteljesebb ősváltozatot ígérte, az Oscar-díjas filmes, William Friedkin (Francia kapcsolat, Az ördögűző) színpadra állításában. A produkció nem bizonyult elég sikeresnek, s Roland Geyer intendáns a nyári teljesen új szereposztás beállítására a koncepció módosítását kérte a rendezőtől, aki erre nem volt már rávehető. Így maga Geyer hozott létre egy lényegében új előadást, a színházban fellelhető díszletek-jelmezek segítésével. A döntés helyességéről lehet vitatkozni, de visszaigazolást csak az új produkció ad. Ha ad.
S ha a színpadon látottaknak nem feltétlenül sikerült elvarázsolni az embert, a zenei megvalósításba jóval nehezebb lenne belekötni. Boldog az a város, ahol a „második zenekar” úgy játszik, mint ezen az estén Bécsi Szimfonikusok, Riccardo Frizza figyelő keze alatt. A Theater an der Wien előadásainak szintén visszatérő közreműködője az Arnold Schönberg Kórus, egyike azon énekkaroknak, mely minden színpadi szituációban meg tudja mutatni, mi az a kórushangzás. Hallgatni- és fölfedeznivaló bőven akadt a zenei anyagban, hiszen három óra tiszta zene hangzott el az este, úgy, hogy Ferenc dala, a II. felfonás fináléja, a szeptett és egy együttes Schlemil halála után ki lett húzva.
Tavaszi előadáson nem voltam, viszonyítás híján csak magában tudom értékelni a látottakat. A Hoffmann meséi elő- és utójátéka, valamint három felvonása négy önmagában is zárt, ám mégis összeláncolt történetet mond el. Így az első kérdés, ami egy színpadra állítóban felmerül, hogy mennyire folyassa össze ezeket a történeteket. Geyer – aki ezelőtt sohasem rendezett saját színházban – koncepciójának középpontjában az összes női főszerepet alkotó Marlis Petersen áll. Első pillanatban jó ötletnek tűnik ez a több színházban is alkalmazott bravúr (Pesten az elmúlt fél évszázadban Ágai Karola és Kukely Júlia vállalkozott rá), hiszen önmagában is emberfeletti teljesítmény, hogy valaki végig tudjon énekelni három ennyire különböző hangfekvésben íródott szerepet. Ám ha egy realista rendezésben Olympia összetörik, Antónia megfullad, Giuliettát pedig lelövik, semmiféle magyarázat nincs rá, hogy a sokszorosan elpusztított Stella egyáltalán miért hezitál életének két tönkretevője, Hoffmann és Lindorf tanácsos között. Az elő- és utójáték szerelmi négyszögét bonyolítja a Múzsa, aki már a függöny fölmenetelekor a költő szeretője, majd három felvonáson keresztül próbálja megóvni a feme fatale-tól, hogy az est végére visszamászhasson Hoffmann ölébe. Ez volna a Művészet győzelme az Ihletforrás felett? Ehhez a Művész is hiányzik. A mexikói Arturo Chacón-Cruz honfitársához, Rolando Villazónhoz hasonlóan aranyos csetlő-botló figura, de világsztár fachtársával ellentétben jelentősebb kisugárzás nélkül, nem különösebben szép matériával, ám bombabiztos magasságokkal. Nemcsak saját életének, meséinek is csak passzív szemlélője. A főszereplő egyértelműen Marlis Petersen, aki Geyer értelmezése szerint nem három különálló nőalakot kelt életre, Olympia, Antónia és Giulietta itt egyszerre „művésznő, fiatal lány és kurtizán”. Ezzel a rendező új értelmezést ad a három viszonylag egysíkú lánynak, de ez a plusz inkább egy ötlet, mint valahova vezető koncepció. Petersen nem különösebben egyedi szopránjával az Antónia kép végén kívül győzi hanggal a szerepet, izgalmas kizsugázásával végig betölti a teret. Hozzá képest a Miklóssá változó Múzsát – mely ebben a változatban jóval jelentősebb szerep, hiszen minden felvonásban kap egy-egy áriát, minduntalan óvva Hoffmannt a szerelemtől – Roxana Constantinescu meglehetősen érdektelenül keltette életre, bécsi kedvencként nagy közönségsikert aratva. A költő szerelmeit elpusztító gonoszt John Relyea énekelte. Az amerikai basszbaritonból dől a hang, kizárólag a különös helyre transzponált Tükörária fogott ki végül rajta. Személyében végre egy nem impotens tanácsost láttunk a színpadon, aki valami ismeretlen okból mindig tönkreteszi Hoffmannt. Roland Geyer értelmezésében Lindorf egy öltönyös Hoffmann korabeli férfi. Ettől harcuk – a költő szabadsága és a hivatalnok aktatáskás léte – egy mai és valóban fájdalmas párharc lehetett volna, ha színpadilag végig lett volna vezetve a gondolat. Sajnos a Stella vonalhoz hasonlóan ez is elsikkadt. Úgy tűnik, Geyer, napjaink egyik legkiválóbb színházvezetője, rendezőként inkább elméleti szakember.
Fotók: Werner Kmetitsch
Az előadás 19.30-tól meghallgatható itt: