Caruso

Amikor Párizsban járok és marad egy kis időm, igyekszem eljutni az egyedi hangulatú temetőbe. Nem a Pére Lachaise nyüzsgő turistalátványosságait keresem, hanem a Montmartre tövében megbúvó kisebb sírkertet. Sok nagyság nyugszik itt is, számos zeneszerző, tudós mellett meglepő módon Nizsinszkij is. Van ott egy sír, mellyen több mint másfél évszázada mindig van virág. Nem művész vagy gondolkodó pihen a kőlapok alatt, hanem egy kurtizán, név szerint Marie Duplessis. Semmit se mond a hölgy neve? Talán a Marguerite Gautier, ahogyan ifjabb Alexandre Dumas átkeresztelte egykori szerelmesét regényében, ismerősebben cseng. Piave és Verdi valamiért nem elégedett meg ezzel a változattal, így lett belőle Violetta Valery, a Traviata.

A többi jelentős dalszínházhoz hasonlósan a bécsi Staatsoper is meghirdette jövő évi szezonját. Domonique Meyer úr nyugodt szívvel állíthatta össze a programot, hiszen az osztrák kultúrkormányzat látszólag elégedett azzal az irányvonallal, amit képvisel, s nemrég 2020-ig meghosszabbították igazgatói mandátumát.

Az első premier Gluck régen játszott operája, az Alkesztisz lesz november 12-én, Christoph Loy rendezésében, a főszerepeket Joseph Kaiser és Véronique Gens éneklik. Az előadás érdekessége, hogy nem a Staatsoper zenekarának tagjai fognak az árokban ülni, Ivor Bolton a Freiburgi Barokkzenekart dirigálja majd. 1912-ben mutatták be az Ariadné Naxosz szigetén-t, a centenáriumra Sven-Eric Bechtolf újítja fel a Bécsben oly népszerű Richard Strauss-opust. Az előadásokat a főzeneigazgató, Franz Welser-Möst vezényli, a főszerepeket Christine Schäfer, Stephen Gould, Daniela Fally, Krassimira Stoyanova és Norbert Ernst éneklik a december 19-ei premieren. Rossini Hamupipőkéje szintén régóta hiányzik a Staatsoper palettájáról. A 2013. január 26-ai premiert szintén Bechtolf rendezi, Jesús López-Cobos vezényli. A főszerepekben Dmitry Korchak, Vito Priante, Alessandro Corbelli, Tara Erraught és Ildebrando D'Arcangelo lépnek fel. A Wagner bicentenárium tiszteletére június 13-án David McVicar rendezésében, Welser-Möst vezényletével újítják fel a Trisztán és Izoldát. A válogatott szólistákat Peter Seiffert, Stephen Milling, Nina Stemme, Tomasz Konieczny és Janina Baechle képviselik. A Staatsoper mindenkori vezetősége hosszú évek óta jelentős hangsúlyt fektet az ifjúságnevelésre. A következő évadban Hans Werner Henze gyerekoperáját, Pollicinót mutatják be. Manuel Legris balettigazgató az alábbi bemutatókkal várja a tánc szerelmeseit: A diótörő (koreográfus: Rudolf Nureyev, bemutató október 7.), Táncperspektívák – kortárs est (koreográfusok: Dawid Dawson, Helen Pickett, Patrick de Bana és Jean-Christophe Maillot, bemutató: 2013. február 20.), valamint a lassan hagyományossá váló Nureyev-est (június 29.). Az évadban ismét előveszik Kenneth MacMillan legnépszerűbb balettjét, a Manont. 

Rolf Liebermann első hamburgi operaigazgatósága (1959 – 1973) legendás korszakot jelent a 20. századi operatörténetben. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonnégy operát rendelt zeneszerző kortársaitól, melyek közül nem egy ma is felbukkan a színházak repertoárján. A svájci komponista-direktor igen büszke volt az általa kinevelt közönségre is, akik meg tudták ítélni (de el is tudták ítélni) a bemutatásra került művek értékét. A lengyel Krzysztof Penderecki A hirosimai áldozatoknak című elégiájával, majd az 1966-os Lukács passiójával robbant bele a nyugati világ zenei köztudatába. A jó szimatú Liebermann egészestés operát rendelt tőle Hamburg számára. Penderecki maga készítette a librettót Aldous Huxley A loudoni ördögök című műve nyomán (magyarul ötvenkilenc éves késéssel jelent meg a Loudon ördögei, Cartaphilus, 2011). Az opera ősbemutatója 1969. június 20-án zajlott Hamburgban – és ragyogó szereposztás (Tatiana Troyanos, Andrzej Hiolski, Bernard Ladysz, Hans Sotin) ellenére akkorát bukott, hogy a próbafolyamat alatt végig jelenlévő szerző a negyedik előadás után letiltotta operáját.

Ha azt kérdezem, ki volt az első külföldön is híressé vált magyar karmester, viszonylag sokan tudják a választ: Richter János. De ha arra lennék kíváncsi, hogy ki hódította meg Amerikát is már nagyobb lenne a bizonytalanság. Élt ugyanis egy magyar dirigens, akiről teljesen elfelejtkeztünk itthon, noha a maga idejében igen híres muzsikus volt.

Seidl Antal 1850 májusában született Pesten. Zenei tehetsége már kiskorában megmutatkozott, s már tizenöt éves korában felvételt nyert a Zeneakadémiára, mely akkor Liszt Ferenc vezetése alatt állott. Az ifjú muzsikusra valószínűleg nagy hatással lehetett a komponista, ugyanis egy időben őt is megkísértette a papi hivatás. Húsz évesen felvételt nyert a Lipcsei Konzervatóriumba, két évvel később, 1872-ben pedig már Bayreuthban találjuk a Wagner család közelében, ahol segít a mesterének a Ring frissel elkészült részeinek kottamásolásában. Ezek után természetesen egyike lehetett a kiválasztottaknak, akik részt vehettek az újonnan elkészült színház nyitó évadján. „Mit is tennék Seidl nélkül?”- kiáltott fel egyszer a legenda szerint a komponista. Ezek után Wagner Bécsbe küldte, hogy ott segédkezzen a Siegfried és az Istenek alkonya betanításban. Karmesterként 1879-ben mutatkozott be Lipcsében, majd 1881-ben Berlinben ő vezénylete az ottani első tetralógiát. Egy évvel később csatlakozott Angelo Neumann utazó társulatához, ez a maga korában fantasztikus vállalkozás juttatta el a Ringet Európa legkülönbözőbb városaiba, így Pestre is. Amikor Neumann Brémában színházigazgató lesz Seidl is követi.

Első találkozásom Békés Andrással inkább egyoldalú megfigyelés, homályos emlék. Balatoni családi nyaralónkba érkezett valamikor délután egy szakállas és egy fehér hajú ember, mindketten hosszú nadrágban, pólóban, hogy nagybátyámmal valamit a fák árnyékában estig megbeszéljenek. A nyár közepén egy szelet pesti komolyság, ennyi...

Évekkel később, már Zeneakadémista koromban felhívtak az akkori Színházi Intézettől, hogy a berlini Komische Oper egy hétre szívesen látna vendégül a próbáin egy karmestertanoncot. Békés András engem ajánlott. Váratlan volt, soha nem beszéltem Vele, nem is sejtettem, hogy tud rólam bármit is.

Nagyon sajnálom, hogy nem ülhettem 2002 októberében a bécsi Staatsoper nézőterén a Simon Boccanegra házi főpróbáján Peter Stein rendező mellett. Kíváncsi lettem volna az arcára, mit szólt a legendás, nagynevű német rendező ahhoz, ami a szándékaiból a színpadon megvalósult. Vajon koncepciózusnak, vállalhatónak tartotta a látottakat? Méltónak a hírnevéhez? Mára nehéz a produkciót elemezni. Tíz év nagy idő – gondolhatnánk joggal, de nem sokkal a premier után láttam az előadást, s hála a kiváló bécsi játékmestereknek, semmit sem kopott azóta. Valószínűleg a bécsi Staatsopert tíz éve egy szörnyű megszorítási hullám érte el. Mással nem lehet magyarázni, hogy az opera öt díszlete közül, négy egymástól elütő stílust képvisel – kettő még stílust sem, mert nincs. Jóindulatúan arra gondol az ember, hogy körbejárták a díszletraktárt, és a fel nem használt elemekből hordtak össze levegős tereket. A tanácstermi jelentenél még sikeresnek mondható egy néhai Giocondából kölcsönvehetett festett foszladozó lepel, de Amelia teraszán a Pillangókisasszony építménye és Boccanegra szobájában az ORF-től lejmolt Star Treck falak az állóhely külhoni ifjúságát is hangos kacagásra késztették (díszlet: Stefan Mayer).

Posztumusz

A II. világháborút követő néhány évben nemcsak az országban, hanem az Operaházban is megváltoztak a dolgok. Az addigi lenyűgözően sokszínű repertoár jelentős része eltűnt, 1949-től kiadták a jelszót: „Remekműveket a dolgozó népnek!”. A vesztes háború után, a németekre, hajdani szövetségeseinkre ellenségként tekintettünk. A korábban számottevő mértékben jelenlévő germán kultúrát visszaszorították, amennyire tehették, elhallgatták és csak a legszükségesebbeket prezentálták a nagyérdeműnek. Mozartot öt remekművét természetesen játszották, de Wagner tiltólistára került, a megkezdett Ring ciklusnak csak a felét mutatták be. A bayreuthi mester műveit a Trisztán és Izolda 1959-es felújításáig évi néhány Tannhäuser, Lohengrin, Walkür és Nürnbergi mesterdalnokok előadás jelentette.

A népszerűség csúcsán

Több mint egy évtizedig nem került színpadra Richard Strauss újdonság Pesten. 1921. április 2-án felfrissítették A rózsalovagot. A vígopera előadás-története az egyik legfurcsább a Házban, ugyanis az 1911-es bemutató és az 1971-es felújítás között végig az eredeti díszlettel játszották, melyet annak idején Újházy Ignác és Kéméndy Jenő a drezdai ősbemutató megálmodójának, Alfred Rollernek tervei alapján készített. A változatlan szcénában csak a színpadra állítók – leginkább játékmesteri feladatokat ellátók – neve változott. 1921-ben történetesen Mihályi Ferenc volt a soros, az előadást Rékai Nándor vezényelte, a magyarországi bemutató szereposztásából megmaradtak a hölgyek – Sebeők Sára, Dömötör Ilona és Sándor Erzsi – Szende Ferenc állt be Oschs bárónak, Dalnoki Viktor Faninalnak és a pályakezdő Pataky Kálmán Olasz énekesnek. A produkcióba több vendégművész is fellépett: 1923-ben Maria Jeritza, 1926-ban Vera Schwarz énekelte Octaviant.

A kezdetek

Richard Straussra elsősorban, mint a múlt század első évtizedeinek egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjére tekintünk. Ő maga azonban igen sokáig foglalkozását, a karmesterséget tekintette elsődleges pénzkereseti forrásának. Az „I. Richardhoz”, azaz Wagnerhez hasonlóan Strauss zenéjét is előbb ismerték meg Budapesten a koncertteremben, mint az operaszínpadon, hiszen a Filharmóniai Társaság Zenekara már 1891. januárjában bemutatta az Itáliából című szimfonikus költeményét. „Reméljük nem találkozunk ezzel a művel többé a Filharmónia Társaság műsorán.” – írta a korabeli kritika. Nem fogadták kedvezőbben négy évvel később a Halál és megdicsőülést sem, s 1897-ben a Till Eulenspiegelről így szólt a bírálat: „Ilyen zenei tótágast, összevisszaságot még nem komponált szabadlábon lévő muzsikus.” Straussot nyilván nem rendítették meg az ehhez hasonló bírálatok, hozzá volt szokva jelentősebb zenei központok elutasításához is. Idővel a berzenkedőkkel együtt a hívek és a kíváncsiak tábora is egyre nőtt.

Holnap, március 7-én vesznek végső búcsút a néhány hete, élete 90. évében elhunyt tenoristától, Szigeti Lászlótól. Két kérdés van, amit megválaszolatlanul hagyott maga után az idős művész: miért nem kérdeztük meg, amíg köztünk volt, hisz bizonyára akadt volna mesélnivalója, és hogy mi maradt meg Szigeti László művészetéből visszavonulása után több, mint három évtizeddel. 1977-ben maga döntött úgy, hogy tizenöt sikeres évad és jónéhány főszerep után fontosabb a magánember, a férj és a családapa, mint az operaénekes. Ezután is vállalt még néhány előadást, majd csendben kivonult az Operaházból, hogy csak a jubileumi köszöntésekre térjen vissza kezet fogni az éppen aktuális igazgatókkal. A folyosókon pedig egyre kevesebben ismerték meg a gyönyörű tartású, hófehér hajú idős urat…