Caruso

Kisebb ünnepre vagyunk hivatalosak és nem tudjuk, mit vigyünk ismerősünknek? Ebben segíthetnek a Tandem Grafikai Stúdió ANNO sorozatának kiadványai. Évek óta csendben jelennek meg a kis négyzet alakú könyvecskék, külön érdekességük, hogy a nagy könyváruházakban nem hozzáférhetők, kizárólag apróbb boltokban találkozhatunk velük. Anno bűvszó alatt a sorozat összeállítói a legkülönfélébb egykor fontos, de mára eltűnt mindennapi és ünnepi tárgyaknak, apróságoknak próbálnak emléket állítani. Válogatásukban főleg az 1800-as évek közepétől a II. világháborúig terjedő időszakot vizsgálják. Néhány cím, a megjelentek közül: A „tavaly” női kalapdivat, Zászlótartók, Képes franczia mesék La Fontaine-től, Betét könyvek, A bicziklizés tekervényes múltja, Turistabot-jelvények, A kaczkiás bajusz. Az időszakot kedvelők minden valószínűség szerint örülnek bármelyik ízléses, szellemes és szórakoztató könyvecskének. Én mégsem ezek közül választottam. A sok fehér lapos kiadvány közül ugyanis egy unikum tűnt a legizgalmasabbnak: a Gramophone-lemezek című. 

A tavalyi Halottak napi blog-bejegyzésemben néhány hajdani jelentős Operaházhoz köthető művész sírját mutattam be Wittmann Árpád fotói segítségével. Ezek közül a legelkeserítőbb állapotban a Kerepesi temetőben nyugvó Sebeők Sári borostyánnal benőtt málló fakeresztje volt. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság is megengedhetetlennek tartotta a dolgot, kitisztította a sírt és egy obeliszket emelt. Az ünnepélyes sírkőavatás - a művésznő születésének 125. és halálának 60. évfordulója alkalmából - 2012. június 26-én, kedden 10 órakor lesz a Fiumei úti temető 33-as parcellájában lesz. A művésznő végső nyughelye tehát megmenekül az enyészettől, de vajon ezen túl mi maradt számunkra? Sebeők Sári az 1910-es – 20-as évek vezető drámai szopránja volt, azé a korszaké, melyről talán a legkevesebbet tudunk, beszélünk. Amikor manapság a „régiekre” hivatkozunk, akiket „sosem feledünk”, akiket hivatkozási alapként kezelünk, nem árt emlékeznünk, hogy évtizedek előtt Sebeőköt is így emlegették, mára pedig nem több, mint egy név, amihez nem kötődik semmi.

Néhány hónapja múlt kereken kétszáz éve, hogy megnyílt a Pesti Német Színház. Az évforduló okán a Budapesti Történeti Múzeum kiállítást rendezett a Várban a saját és az OSzK gyűjteményeiben található relikviákból. A Német Színház története egyike a magyar színjátszás történetének legérdekesebb és a köztudatban legkevésbé szereplő fejezeteinek.

Mielőtt felháborodnánk azon, hogy miért egy német nyelvű színház megvalósulást támogatta a császár, tudnunk kell, hogy Pest városának lakossága túlnyomórészt német származású, még nagyobb arányban pedig német nyelven beszélő volt. Már az 1700-as évek végén voltak kőszínházak, de végül csak 1806-ban hívta el Bécsből József nádor Johan Aman udvari alépítészt. Helyszínül a mai Vörösmarty teret, a később megvalósuló – ma is álló Vigadó hátát – szemelték ki. A milánói Scala mintájára készült terveket I. Ferenc császár hagyta jóvá, a kivitelezéssel Pollack Mihályt bízták meg. A bejárat egy ovális előcsarnokba nyílt, kétoldalt a kétkarú lépcsőházakkal, a klasszicista, főhomlokzatot Franz Vogl és Fritz Berringer múzsa szobrai díszítették, a nézőtéri előfüggöny Magyarország diadalát ábrázolta. Az épület ékessége a nézőtér volt, melyet - mai ésszel is felfoghatatlan módon – 3500 főre terveztek. (csak emlékeztetőük, az Erkel Színház 2300 férőhelyes). Az akkori Közép-Európa legnagyobb színháza egy mindössze 33 ezer fős városban épült.

Dolce vita, tutti frutti, pizza, pasta, bibite, birra, prosciuto, prosecco, mare, Roma, Venezia, vaporetto, vespa, opera. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Közhelyek, melyek Olaszországról először eszünkbe jutnak. Mégis pont ezek miatt a közhelyek miatt kerekedünk fel annyian minden nyáron, hogy újabb izgalmas városokat fedezzünk fel magunknak, vagy csak kiterüljünk valamelyik tengerparton. Amennyiben kulturális étvágyunk is támad, érdemes megnézni, miféle fesztiválokkal várják a betévedőket Olaszország-szerte.

Minden szabadtéri fesztiválok ősanyja a Veronai idén kilencvenkilenc éves. Már a jövő héten érdemes erre utazni, ugyanis június 22. és szeptember 2. között majdnem végig a hét hat napján tartanak előadásokat. Hat opera szerepel a műsoron. Az elmúlt nyolcvankilenc évadban egyszer sem szerepelt még a Don Giovanni a programon. Az előadást a rendezők doyenje, Franco Zeffirelli állítja színpadra, Daniel Oren vezényli, Don Giovanni: Ilebrendo D’Arcangelo, Anna: Anna Samuil, Ottavio: Samir Pirgu. Az elmaradhatatlan Aida tizenhatszor fogja megtölteni az ókori Aréna nézőterét, Gianfranco de Bosio rendezését színtén Daniel Oren vezényli. Néhány név a szereposztásokból: Hui He,  Dolora Zajick/ Giovanna Casolla, Marco Berti / Walter Fraccaro / Carlo Ventre, Giacomo Prestia / Francesco Ellero d'Artegna, Ambrogio Maestri. Az előadás koreográfiáját a magyar származású Susanna Egri készítette. Szintén évek óta visszajáró vendég Ulbrich Andrea, aki most Amneris szerepében lép fel. A másik népszerű Aréna-produkció, a Carmen tizenháromszor megy idén. (rendező. Franco Zeffirelli, karmester: Julian Kovacsev, főszereplők: Nadia Krasteva, Fiorenza Cedolins, Marcelo Alvarez. Ha Verona, akkor Rómeó és Júlia. Tavaly Gounod operáját játszották, idén Berlioz műve csendül fel. A négy júliusi este szólistái: Aleksandra Kurzak és Olga Peretyatko, John Osborn és Vittorio Grigolo, Artur Rucinski. Puccini művei közül leginkább a Turandot kívánkozik szabadtérre. A hat augusztusi előadás főszereplő párosai: Giovanna Casolla és Carlo Ventre, valamint Lise Lindstrom és Stuart Neill. Az idei szezont a Tosca zárja, a szereposztás élén Martina Serafin, Aleksandrs Antonenko és Alberto Mastromarino.

Majdnem hetven év telt el azóta, hogy az utolsó előadás után legördül 1944. március 19-én a Goldmark terem kis színpadának függönye. Mint ismeretes, ekkor vonultak be Budapestre a németek. Egy nehéz, új világ kezdődött, s a 20-a délutánra meghirdetett Bohémélet négy lakótársa – Fehér Pál, Farkas Sándor, Lendvai Andor és Kálmán Oszkár – valószínűleg inkább éhezett volna az 1830-as évek Quatier Latinjában, mint az 1944-es Pesten. Ők még szerencséseknek mondhatók, hiszen egy évvel később ismét az Andrássy út közönsége tapsolhatott művészetüknek.

Hogy mi is volt a legendás OMIKE, ami számos zsidó származású művésznek nyújtott nemcsak kenyeret a legszörnyűbb évek (1939 – 1944) alatt, hanem – ami talán legalább akkora dolog – értelmet is a továbbéléshez. Az Országos Magyar Közművelődési Egyesület 1909-ben alakult Hevesi Simon rabbi vezetésével. „Fejlesztenünk kell a magyar zsidó közművelődést hazafias vallásos alapon. Fővárosi és vidéki szabad tanfolyamok, könyvtárak, helyi bizottságok, olvasóhelyek, kiadványok segítségével terjeszteni és megértetni vallásunk eszméit, oktatni a zsidó ifjúságot, a zsidó közösséget, a zsidó nőt, hogy vallását szeretni és becsülni tudja!” – olvashatjuk az alapításkor. A kezdeti célokból két dolog rajzolódik ki: a hitkösség tagjainak fejlesztése, illetve egyfajta asszimilációs félelem. Az egyesület nagyszerűen működött és működtetett mindenfélét a kiállító-teremtől az ingyen konyháig. Ám a mindent elsöprő XX. század nem sok időt hagyott. A kezdeti célkitűzések percek alatt a romantikus múltba kerültek. 1920-ban jött a numerus clausus, majd sorra a zsidótörvények. Először Németország, Csehszlovákia, majd Ausztria színházaiból menekültek haza a művészek. A Színészkamara 1939-es megalakulása után itthon is jelentősen inkább korlátozták a fellépési lehetőségeiket. Ekkor hozták létre az OMIKE Művészakcióját. Feladatként jelölték meg, hogy „a magyar zsidóságot megtartsa azon a kultúrfokon, melyre annak eddigelé felemelkednie sikerült; szóhoz juttassa a zsidó magyar előadóművészeket (színészeket, énekeseket, zenészeket), és írókat, akik ma a működési teret és a legszűkösebb megélhetést biztosító kenyeret egyaránt nélkülözni kénytelenek.” Az előadásokat a Hollán Ernő utcai kultúrteremben, a Bethlen téri előadóteremben, illetve a Goldmark teremben tartották. Ez utóbbi nemrég felújításra került és most bárki felsétálhat a Wesselényi utca 7. második emeletére megszemlélni azt az apró színháztermet, ahol olyan cseppet sem kamaraművek, mint az Aida, a Sába királynője vagy A varázsfuvola kerültek színre.

Azt gondoltam, június elején hasznos egy bejegyzés a magyarországi nyári opera-programoktól. Ahogy elkezdtem összegyűjteni az eseményeket, kénytelen voltam megállapítani, hogy az elmúlt évek lehetőségeihez képes is kevesebb előadás közül válogathatunk idén. Természetesen ma már elképzelhetetlen, az ami a „régi szép” 50-es években dívott, amikor az Operaház két hónapra a repertoárja jelentős részével áttelepült a Margitszigetre, vagy amikor fél Budapest Szegedre látogatott világsztárok hallgatni, majd az éjjeli vonattal hazajött. A valaha hagyományosnak számító helyszínek - Hilton, Dominikánus Udvar, vagy Szentendre - semmilyen komolyzenei eseményt nem kínálnak, két éve a BudaFest sem tart előadásokat az Operaházban. Így a kétmilliós főváros és az idelátogató turisták mindössze négy alkalommal juthatnak komoly-zenés-színházi élményhez.

Somssich Andor a 1900-as évek legelején jelentősebb örökséghez jutott. A pénzt többek között régi vágyának csillapítására használta fel, és eljutott Bayreuth-ba. A gyerekkori Wagner-szerelemből, később komoly kapcsolódott szövődött, bejutott a család legbelső köreibe, állandó látogatója lett a Wahnfried villának. Emlékeit 1939-ben megjelent könyvében, Harminc esztendő Bayreuthban címmel írta meg. Az 1904-es volt az első nyár, melyet a bajor kisvárosban töltött. Ekkor újították fel a Tannhäusert, mely 1894 óta nem szerepelt az Ünnepi Játékok műsorán – és egészen az 1930-as Toscanini és Pilinszky Zsigmond által fémjelzett előadásig újból pihentették. A könyvet ma is érdemes elolvasni, hiszen a szemtanú számos feledésre ítélt apró momentumot rögzített. 

P, mint Palestrina Johan Adolf Hasse, Hermann Goetz, Max von Schillings, Eugen d’Albert, Albert Lortzing – mint olyan maguk korában meglehetősen népszerű zeneszerzők, akiknek ma csak elvétve szólal meg egy-egy operájuk valamelyik német színházban. Pedig sok művük megérdemelné az újrafelfedezést, hátha koruk közönsége nem tévedett. Ilyen komponista Hans Pfitzner is. Főműve, - az 1917-ben bemutatott Palestrina, mely a 16. századi szerző életéből írt „zenés legenda”, ahogy szerzője nevezi – feledésbe sosem merült, de nem is tartozott a színházak általános repertoárdarabjai közé. Pedig érdemes megismerni ezt az igen fontos művet, melyről a világhírű karmester, Bruno Walter, aki a müncheni ősbemutatót is vezényelte 1962-ben halála előtti napon így írt Pfitzner lányának: „A sok komor időszerű esemény ellenére is bízom benne, hogy a Palestrina „megmarad”. A maradandóság minden kelléke megvan benne.

A régi magyar színészek, mint Napoleon tábornokai, közlegényesen kezdték a pályát. Lendvay-tól Ujházi-ig mindegyik volt cédulahordó, kellékes és kórista. Alszeghy Kálmán, az Operaház főrendezője, kit most jubilálnak, szintén így futotta meg a pályáját. Operaénekesnek készült, s 1872 tavaszán beállt kóristának a Nemzeti Színházhoz. Ott volt Ney Dáviddal együtt vagy nyolc évig a basszusnál. E közben letette a tiszti vizsgálatot, de hadnaggyá csak akkor nevezték ki, mikor ügyelő lett. Alszeghy Kálmán volt az első színész-katonatiszt, s Ghiczy altábornagy olyan katonaerényeket födözött föl a fiatal hadnagyban, hogy személyesen kereste föl az akkori intendánst, Podmaniczky bárót.

 - Vegye rá ezt a fiút, hogy aktiváltassa magát. Nagyon szép jövő vár rá, mondta a bárónak.

Podmaniczky nem ígért semmit, hanem tett. Hívatta Alszeghyt, meghosszabbította a szerződését s fölemeltette a fizetését, nehogy nehogy kedve kerekedjék fölvenni az uniformist. Ugy vélte, hogy a katonai erényeknek a színpadi hadviselésben is hasznát lehet venni.

Egyszerűen, a keresztnevét szólítva lett legenda. Ha valaki azt mondja, láttam Sylvie-t, nem kell visszakérdezni, hogy melyiket, mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is van szó. Azt ugyanis senki sem vitatja évtizedek óta, hogy léteznek a balerinák és létezik Sylvie Guillem, aki régóta érinthetetlen a közönség és a kritikusok által. Nem az a kérdés, hogy az adott este jó, zseniális, tökéletes volt-e, hiszen mindig az, hanem arra próbálnak nézői jelzőket gyűjteni, hogy mitől és miben az, ez az öntörvényű és megfoghatatlan művész.

A kiválasztottak szerencsecsillaga kiskorától díszítette a homlokát, már tizennégy éves korában is évfolyama elé állították, ha tv-kamerák jelentek meg a Párizsi Opéra Balettiskolájában. Két évvel később kartáncosként került be a világ egyik legjelentősebb együttesébe, tizennyolc évesen aranyérmet nyert a Várnai Balettversenyen. 1984 decemberében, mindössze tizenkilenc évesen mutatkozott be Párizsban A hattyúk tava női főszerepében. Ezután nevezte ki a társulat akkori vezetője, Rudolf Nureyev étolie-lá. Ezt a kitüntető címet ilyen fiatlanon sem előtte, sem azóta nem kapta meg más. Azt gondolnánk, hogy a sikerszéria nehezen fokozható, s az ifjan elért csúcson megmaradni is nehéz, nemhogy továbbjutni rajta. Sylvie-nek hamar kevésnek bizonyultak a párizsi lehetőségek és sikerek, Londonba tette át a székhelyét, majd utazó világsztár lett. Maga választhatta meg fellépési helyszíneit, partnereit és a darabokat, melyekben páratlan képességeit megcsillanthatta. New Yorktól Szentpéterváron át Tokióig ünnepli őt a közönség. A klasszikus repertoár főszerepein kívül gyorsan megtalálták a kortárs táncalkotók, William Forsythe, Maurice Béjart, Mats Ek, vagy Akram Khan választották múzsájukul Sylvie-t. Negyvenévesen úgy döntött, hogy megválik a spicc cipőtől és kizárólag számára készült modern darabokban lép fel. Hat évvel később meggondolja magát, és amikor kortársai már évek óta a nyugdíjasok boldog életét élik, ő ismét lábujjhegyre áll, hogy Manonként elbűvölje rajongóit. Napjainkban 6000 miles away című estjével járja Európát. Május 19-én Sankt Pöltenben lépett fel.