Ha nyár és Olaszország és opera, akkor Verona a legkézenfekvőbb megfejtés. A kilencvenkilenc éve alapított fesztivál idén kerül kilencvenedszer megrendezésre. Matuzsálemi kor. Ha megéri valaki, lehet tökéletesen friss és nyitott az élet újdonságaira, de magába zárkózott, a változásokat nem tudomásul-vevő aggastyán is. Elnézve a Veronai Aréna műsorát, úgy tűnik, a vezetőség a második megoldást választotta és homokba dugott fejjel reméli megtölteni a hatalmas nézőteret. Idei egyetlen premierjét, a Don Giovannit – mely eddig érthető okokból sohasem szerepelt a Fesztivál műsorán – az olasz színházi élet doyenje, Franco Zeffirelli állította színpadra saját kezűleg. Ugyancsak az ő munkája a néhány éves Carmen és Turandot is, míg az elmaradhatatlan Aidát – ki tudja hányadszor – az Aréna egykori vezetője, a nyolcvanhét esztendős, Pesten sem ismeretlen Gianfranco de Bosio jegyzi. Veronában természetesen mindig is a látványon volt a fő hangsúly, de mára ez valami egészen különös, vállalt ókonzervatívizmusba fordult, a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest is. Tehát, aki színházat akar látni, látványos tablók helyett, jobb, ha felkészül a legrosszabbra.
Franco Zeffirelli 1987-es a Metropolitan számára készült Turandotja annak idején bejárta a világot. A pazar előadás-felvételen Plácido Domingo és Leona Mitchell partnere a fénykorában lévő Marton Éva volt. New Yorkban a tavalyi évadban még mindig futott a legendás rendezés, erősen megkopva. Az agg mester, – és nyilván szépszámú segítője – szinte változtatás nélkül adaptálta a több évtizedes produkciót 2010-ben az Aréna monstre színpadára. A „rendezésben” a leghalványabb értelmet is nehéz felfedezni: üres, komolyan vehetetlen ripacskodás zajlik a színpadon, tűznyelőkkel, hülye járásokat bemutató énekkarosokkal, mókázó miniszterekkel akiket olykor táncosok helyettesítenek. Ha valaki éppen nem énekel, az leül, vagy kisétál a színpadról, dramaturgiailag a legindokolatlanabb helyzetekben is. Még az olyan otrombaságok sem szúrtak szemet senkinek, hogy Kalaf hogyan csókolgathatja Turandot kezét a második felvonás végén – és persze sorolhatnánk a hasonló stílustalanságokat.
Mondanom se kell ezek után, hogy nem a nyolcvankilenc éves rendező-legenda miatt ültem végig az előadást. Olaszországban az énekművész mindig is fontosabb volt, mint az éneklő művész. A hangsúly a vocén van, nem a színjátékon. A Hangok évszázada mára letűnt, a Callasok, Simionatók, Barbiereik, del Monacók, Bergonzik, Taddeik, Christoffok évszázada letűnt. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezekből a zsenikből az aranykorban is csak pár létezett, Milánó, Róma, Velence, Nápoly vagy Genova színházai mégis naponta kiváló előadásokat játszottak. Szerencsénkre már az ötvenes évektől számtalan előadást rögzítettek, illetve filmet készítettek velük. Érdemes belepillantanunk azoknak az énekeseknek a művészetébe, akik esetleg Olaszországon kívül alig voltak ismertek, mai szemmel nézve mégis elámulunk, mekkora hangok és művészek voltak. Gigliola Frazzoni, Carla Gavazzi, Marcella Pobbe, Marco Ontinca, vagy Vasco Campagnano, hogy csak néhány nevet említsek. (Az ő megfelelőjük Pesten éppúgy megtalálható volt egykor. Hivatkozhatunk a vasfüggönyre, de az okok nyilván összetettebbek, miért is nem lett mondjuk Házy Erzsébet, vagy Melis György világhírű. Határon belüli sztárok maradtak. Szerencsénkre.)
A nápolyi Giovanna Casolla talán utolsó képviselője ennek a művésztípusnak. Hölgyeknek nem illik a koráról beszélni – egy ideig. Ő már túllépte a jólneveltség határát és büszkén vállalja hatvanhét évesen is a megmérettetést az operairodalom egyik legnehezebb szopránszerepben. Casolla 1977-ben debütált, és ugyan olykor énekelt a világ nagy színpadain is, Bécstől New Yorkig, de pályája jelentős része hazájához köthető. Nemzetközi érdeklődés középpontjába egyszer került, ő volt a címszereplője a nevezetes Tiltott Városbeli Turandot produkciónak. Fiatal korától drámai szerepeket énekel, - Verdi és verista főhősnőket - de repertoárján tartotta Carment, Ebolit és Amnerist is. A hang ma már természetesen nem úgy cseng, mint évtizedekkel ezelőtt, legatói néha nehézkesek, érezhetően dolgoznia kell olykor egy-egy csúcsmagasságért, de mindig eléri azokat. A második felvonás fináléjában erőlködés nélkül énekli át a zenekart és a teljes énekkart, viszont számtalan helyen gyönyörű pianókkal ajándékozza meg a hallgatót. Évtizedek óta birtokolja a szólamot, minden rezdülésével tisztában van, nem pusztító démont alakít, hanem egy olyan hercegnőt, aki félti magát, ezért menekül jégszerepébe. A biológiai csodán túl egy olyan evidens szerepértelmezést látunk, ami ma már ritkaság, Zeffirelli mesekönyvében ő az egyetlen valóban létező figura a papírmasé bábok között. Nem gondol többet vagy kevesebbet Turandotról, mint ami a kottában áll, „csak” pont azt, amit szerzői megálmodtak a figuráról.
Hogy ez mennyire nem evidencia, azt a Liút éneklő Amarilli Nizzán lehet lemérni. A számunkra ismeretlen szoprán ma Olaszország egyik legtöbbet foglalkoztatott művésznője, repertoárja az Angelica nővértől Lady Macbethig terjed. Nem túl jellegzetes, de nagyszerűen képzett, kiegyenlített hang, lehengerlő énektudással párosítva. Mind minden Turandot előadáson, most is a rabszolgalány aratta a legnagyobb sikert. Ám Nizza – vagy az előadást beállító játékmester – tökéletesen eltévedt a szerep értelmezésében. Egy másodpercig sem láthattuk a kis Liút, helyette végig egy büszke nő sétálgatott a színpadon. Összecsapása Turandottal így erőteljesebb, ám a darab számára élvezhetetlen. Köztudottan tenorhiányos világunkat nem Carlo Ventre fogja megváltani. Az Uruguay-i művész megbízható spinto szerepek után sorra veszi birtokba a hősi fachot. Felesleges, ami erénye volt – kellemes hangszín, lírai hangadás – rá fog menni és gyors vége lesz pályájának. Nem láttam még színpadon tenoristát, aki ennyire izgult volna, hogy a Nessun dorma záróhangjai kijöjjenek. Kijöttek. Nem biztos, hogy érdemes volt érte két felvonást téblábolva feláldozni. Áldozatul esett az ária eleje is, de a közönség bizonyos részt ez cseppet sem zavarta. Némi kiabálás után ráadást is kaptak. No nem egy egész háromperces slágert, csak a második felét. A főszereplőkön kívül színpadra lépett még rengeteg állszakállas ember. Közülük a Csubakkának öltöztetett Marco Vinco járt a legrosszabbul, aki a vak aggastyán Timúrt játszotta. A Három miniszter – Leonardo López Linarez, Paolo Antogonetti, Severio Fiore – közül a két olasz karaktertenor bizonyult emlékezetesebbnek.
A kiváló veronai ének-, zenekar élén az új csodakarmester, a mindössze huszonöt éves Andrea Battistoni állt. Az ifjú maestro az elmúlt években megfordult a Mariinszkij Színházban, sőt a Scalában is. A látott este alapján nehéz megérteni a hirtelen rászakadt hatalmas népszerűség okát. Egy hízásnak indult nagy öntudatú fiú állt az árokban, aki három órán keresztül veszettül kalimpált. Ennek ellenére az első felvonás monotonon lassú volt, a Miniszter-terzett pedig elénekelhetetlenül és indokolatlanul gyors. Igazi zenélés csak Casolla megjelenésével indult, onnantól le sem vette a szemét a művésznőről. A Turandot az egyik legnehezebb olasz opera. Vajon mért pont ezt adták a fiatalembernek? Mit tudhat mesélni ebben az életkorban erről a színes és mély partitúráról? S ha most ilyen lehetőségeket kap, mi vár rá a következő fél évszázadban? Az idő bizonyára eldönti majd, hogy egy jelentős művész szárnypróbálgatásairól volt-e szó, vagy egy hullócsillagáról.
Állócsillagnak ezen az estén Giovanna Casolla bizonyult. Az ő életkorában már semmi sem kényszeríthet valakit, hogy színpadon legyen, mégis rendíthetetlenül áll rajta. Nem kínos és nem kiabálnak utána Turandot helyett a nagymama szerepek. Látszólag nem az a szenvedélyes énekesnő, aki nem tudna színház nélkül élni. De talán annyira egybeforrt a mindennapjaival az állandó utazgatás, a hotelszobák, a sminkszag, a próbatermek világa, hogy élete elképzelhetetlen lenne nélküle. Nem főállású Művésznő, hanem a hivatását ellátó Ember. Ritkaság. Aki teheti, nézze még meg valahol, mert lassan a Tebaldik, Scottok, Frenik után a Casollák is letűnnek az operajátszás égboltjáról.
Fotók: Ennevi, Arena di Verona
