Caruso

Tavaly nyáron egy zeneileg nehezen felülmúlható Trisztán és Izolda-premierrel köszönt el Münchentől a Bayerische Staatsopert tizenkét éven keresztül meglehetős sikerrel vezető Nikolaus Bachler. Az új vezetés – Serge Dorny intendáns és Vladimir Jurowski főzeneigazgató – kissé szokatlan módon első évadjuk premierjeit nem a törzsrepertoárból válogatták össze, hanem szinte kizárólag csemegékkel ékesítették a bajor operaház műsorát (Sosztakovics: Orr, Lehár: Giuditta, Janácek: A ravasz rókácska, Britten: Peter Grimes, Berlioz: Trójaiak, Penderecki: A loudoni ördögök, Richard Strauss: Capriccio). Bátor tervek, különösen az aktuális vírushelyzet, illetve a járvány következményeinek tükrében. Münchenben – bár nem kötelező, csupán ajánlott – a közönség 80%-a ma is maszkban ül be az előadásokra.

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl

Tanulságos végignézni a nürnbergi Staatstheater éves opera-repertoárját. A városi fenntartású színház valószínűleg nem tartozik Németország tizenöt legjobb operaházához. A most befejeződött szezonban nyolc premiert tartottak (Carmen, Vivaldi: Bajazet, Zimmermann: Weisse Rose, Shaiman: Hairspray, A rózsalovag, Szerelmi bájital, Peter Grimes, valamint koncertszerűen a Pelléas és Mélisande). Két operettet és egy gyerekelőadást (Künneke: Der Vetter aus Dingsda, Sullivan: The Pirates of Penzance; Ruszalka) pedig át tudtak menteni a tavalyi évadból. Változatos repertoárjukon ritkaság és közönségkedvenc, preklasszikus és modern, kamaraopera és musical egyaránt megtalálható. Hála a jól működő bérleti rendszerüknek, például Britten-művéből öt hét alatt tíz előadást tudtak játszani.

Peter Grimes: Peter Marsch - Fotó: © Ludwig Olah

Érdemes elgondolkozni azon, hogy a 20. század második feléből – a korábbiakhoz képest, és a bő termés ellenére milyen kevés operának sikerült megkapaszkodni a színházak repertoárján. Ha végiglapozzok Csehy Zoltán – nem eléggé értékelt – (Poszt)modern operakalauzát, ismeretlen szerzők és sosem hallott címek sorával szembesülünk. A gyors feledés vagy a feltámadás hiánya az lehet, hogy míg az operaházak rendre (és jogosan!) kötelességüknek érzik, hogy időről-időre új műveket rendeljenek és ősbemutatókat tartsanak – így támogatva a kortárs zeneszerzőket, de az élő operakultúrát is –, addig a komponisták zenei nyelve mindjobban elszakadt nemcsak a közönség ízlésétől, hanem a számukra befogadható-megérthető zenétől is.

Odüsszeusz: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller

Giacomo Puccini volt az a zeneszerző, akinek operáit legtovább „tiszteletben tartották” a rendezők. Amíg a Wagner- vagy a Mozart-opusokat már évtizedek óta szabadon értelmezték, a Tosca vagy A Nyugat lánya helyszínét, történésének idejét és cselekményét jóval ritkábban bolygatták. Mára ez a fal is leomlott, s az egyszeri operabarátok a Puccini-produkciókon is felháborodhatnak, hirdetvén vélt igazságukat: a szerző nem így gondolta.

A köpeny - Željko Lučić és Elza van den Heever - Fotó: © Barbara Auermüller

„Az öröm és bánat hamarosan véget ér,
ezek engem a sírba nem kísérnek!
Hantomnál nem ont senki könnyet,
csontjaim fölé nem teszek fejfát!”

Az egykor Párizs-szerte csodált Violetta Valéry tűnődött eképp halálos ágyán a világ múlandóságán. Lassan két hete, június 30-án volt Mikó András születésének centenáriuma, ám a jeles esemény úgy múlt el a hazai kulturális közéletben, hogy egy operaházi facebook poszton kívül egyetlen emlékező sor sem jelent meg arról az alkotóról-nevelőről, akiről nyugodtan leírható a „korszakos” jelző. Hová tűnt hát a kulturális újságírói gondosság, a mesterüknek oly sokat köszönhető tanítványok hűsége, a közönség szeretete, és a Farkasréten 1998-ban megfogadott „sosem felejtünk”!?

Giacomo Meyerbeer hatalmas lélegzetvételű műveit azok az operaházak tűzik műsorukra, amelyek komolyan veszik önmagukat, hiszen egy-egy nagyopera színpadra állítása olyan előkészületeket, műszaki és előadói apparátust, valamint betanulást igényel, amit csak kevés együttes engedhet meg magának. Ezeknél a produkcióknál nem lehet „alibizni”, úgy csinálni, „mintha”, a szereposztás összegondolásától az utolsó simításokig mindent kézben kell tartani, különben értelmét veszti az egész építmény, az előadás pedig az unalom mocsarába hullik.

A III. felvonás fináléja - Fotó: © Baus

Kis halál. A kifinomult francia nyelv valaha az orgazmus szinonimájaként használta a kifejezést, amely azonban a tudományos szakkifejezés elterjedése óta megváltozott jelentéssel bír. Mára inkább az orgazmus utáni testi-lelki kimerültséget, ürességet takarja az előkelően hangzó La petite mort. Ám nem csak a szeretkezést követően jelentkezhet ez a lehangoltság, ami egy-egy színházi élmény után egyaránt megszállhatja az előadót és a nézőt.

Középen: Dagmar Manzel

Ha valaki hosszabb ideje aktívan követi az operaházak műsorát, általában viszonylag hamar beleun a remekművek, a Carmenek, Trubadúrok és Szerelmi bájitalok mérföldköveivel jelzett útba. A nagy énekes- és karmester-egyéniségek letűntével ezek az operák idővel a szellemes vagy dühítő, gondosan előkészített vagy hányaveti rendezői koncepciók kezébe kerültek, még inkább elgondolkoztatva a nézőt arról, hogy kíváncsi-e egy százhuszonnyolcadik Lammermoori Lucia-interpretációra, vagy inkább valami érdekességet, ritkaságot szeretne látni.

Els: Elisabet Strid - Fotó: © Monika Rittershaus

Minden jelentős operakultúra egymásra épülő életművekből tevődik össze. Ilyen értelemben – mai szemmel nézve – hibás volt a II. világháború utáni évek nagy operaigazgatója, Tóth Aladár elmélete, miszerint csak a remekműveket kell előadni (sok egyéb szempontból természetesen az elmélet akkor és ott nagyon is megállta a helyét!). Weber és Wagner zsenije között működött egy német kismester-generáció, melynek a legmeghatározóbb alkotói Friedrich von Flotow, Albert Lortzing, Heinrich Marschner és Otto Nicolai voltak – olyan a színpadot és a közönséget kiválóan ismerő komponisták, akik apró zenetörténeti lépéseikkel a maguk korában nagy tapsokat zsebeltek be. Ha munkásságukról megfeledkezünk, jóval kevésbé érthetjük meg a nagyokat: Marschner nélkül nincs Wagner, Nicolai nélkül nincs Offenbach – akik jól ismerték elődjeik munkáit, és ösztönösen vagy tudatosan építkeztek is belőlük.

Falstaff: René Pape - Fotó: © Monika Rittershaus (2019)

Olcsó közhely, hogy színházba járni ünnep. Elsősorban azért, mert ahhoz, hogy egy előadás valóban ünneppé nemesedjen, mind a színpadon, mind a nézőtéren igen sok külső és belső tényező szerencsés és legtöbbször kiszámíthatatlan együtt állása szükséges. Megmagyarázhatatlan például, hogy mi tarthatta össze romjaiban is, évtizedekkel a premier után Mikó András Manon Lescaut-ját, Seregi László Spartacus-át, vagy Nádasdy Kálmán Bohéméletét. Az okok mélyén ott kell lennie a függöny mindkét oldalának egyfajta közös tudástára, melyből – mint egy olyan bűvészláda, aminek tartalmát mindenki ismeri vagy legalábbis sejti – rendre közös és közösségi élményt okoz a belbecs prezentálása. Valami ilyesfajta varázsláda a német nyelvterületen Richard Wagner művészete.

Jelenet az Előjátékból - Fotó: © 2022 / Brinkhoff/Mögenburg