„Az öröm és bánat hamarosan véget ér,
ezek engem a sírba nem kísérnek!
Hantomnál nem ont senki könnyet,
csontjaim fölé nem teszek fejfát!”
Az egykor Párizs-szerte csodált Violetta Valéry tűnődött eképp halálos ágyán a világ múlandóságán. Lassan két hete, június 30-án volt Mikó András születésének centenáriuma, ám a jeles esemény úgy múlt el a hazai kulturális közéletben, hogy egy operaházi facebook poszton kívül egyetlen emlékező sor sem jelent meg arról az alkotóról-nevelőről, akiről nyugodtan leírható a „korszakos” jelző. Hová tűnt hát a kulturális újságírói gondosság, a mesterüknek oly sokat köszönhető tanítványok hűsége, a közönség szeretete, és a Farkasréten 1998-ban megfogadott „sosem felejtünk”!?
Mikó András majd három évtizeden keresztül volt a magyar operajátszás egyik legnagyobb ura, főrendező és zeneakadémiai tanár, aki talán sohasem akart igazgató, azaz felelős első ember lenni, mégis végtelenül bántotta, hogy senkiben sem merül fel a neve az igazgatócserék alkalmából. Kényelmes álláspont. Arról, hogy ki lehetett valójában Mikó András, a sors fintoraként éppen az őt 1987-ben nyugdíjazó Petrovics Emil írt a legszemléletesebben, a főrendező nekrológjában: „Volt egyszer egy ember, aki parancsolt, énekelt, világított, festett, utasított, mosolygott, játszott, szeretett, haragudott, tanított, rohant, ült egy helyben, mondott sokat, mondott keveset, átvilágította a házat, a művet, a zenét, a helyzetet; nyugalma nyugtalanságtól volt terhes, a vészhelyzetekben pedig bölcs nyugalommal tudta, mi a teendő. Legtitkosabb vágya az volt, hogy tudásának megfelelően egyszerre legyen karmester, karigazgató, korrepetitor, énekes, világosító, ügyelő, rendező, súgó, zeneszerző, szövegíró, kiadó, fordító... De miután erre csak a Jóisten lehetett volna képes, meg kellett elégednie azzal, hogy Főrendező... Boldogan élte életét, sok-sok örömöt szerezvén azoknak, akik az operát, az operajátszást tekintik a világ legfontosabb és legszebb dolgának..."
Székely Mihály és Mikó András egy 1962-es Borisz Godunov-próbán - Forrás: Operaház Emléktár
Petrovics Emil soraiban talán egyedül a „boldogan élte életét” kitétel kérdéses. Mikó – bár kortársaival ellentétben pozíciójánál fogva meglehetősen sűrűn jutott interjú-lehetőségekhez – privát életéről és pályakezdéséről gondosan hallgatott. 1922-es születése szavatolta, hogy ifjú évei ne a béke jegyében teljenek. Zenei és grafikai tanulmányokat folytatott – nyilván magánúton, hiszen a numerus clausus mást aligha tett lehetővé számára. Később maga is többször és szívesen idézte azt az állítólagos pletykát, miszerint 1946-ban Fischer Annie unokaöccseként került Tóth Aladár operaházába. (A másik pletykát, miszerint Barna Andrásné, a színház egykori párttitkára, majd Művelődési Minisztérium zenei főosztályának vezetője állt volna mögötte közös mauthauseni „táborozásuk” emlékére, sosem említette.)
Mikót elődjeihez, Alszeghy Kálmánhoz, Szemere Árpádhoz, Rékai Andráshoz, Oláh Gusztávhoz vagy Nádasdy Kálmánhoz hasonlóan az Opera maga nevelte ki, mégpedig villámgyorsan: alig három év alatt lett ügyelőből segédrendező, majd rendező. 1948 márciusában már stúdiósoknak állítja színpadra a Così fan tuttét, egy évvel később a Gördülő Operában a Rigolettót, 1949 decemberében pedig nagy színpadon mutatkozhat be a János vitézzel, a Városi Színház első operaházi produkciójában. A mindössze 27 éves Mikó András beérkezik. Rendre jó kritikákat kap, egyedül Lózsy János mar bele olykor a Szabad Népben.
Próba közben - Forrás: Operaház Emléktár
Ekkor indul tanári karrierje is, a Zeneakadémián (mindenféle diploma nélkül) színpadi játékgyakorlatot oktat egészen 1992-ig. Több mint négy évtizeden keresztül nevelte fel gondos előrelátással anyaszínháza számára az énekes generációkat. Szinte felsorolhatatlan, ki mindenki volt ez idő alatt Mikó András növendéke. Megszívlelendő munkamódszeréről így nyilatkozott: „…elvi ellensége vagyok az aprólékosan koreografált játéknak, inkább arra törekszem, hogy az énekeseket fölszabadítsam, vagyis szabadabb önkifejezésre serkentsem őket. Kétségtelen, hogy a több-kevesebb improvizálási szabadság miatt olykor manírok csúsznak az énekesek szerepformálásába, de számomra ez még inkább elviselhető, mintha felhúzott automata módján játszanának. (…) Már a főiskolán is tanítom az improvizálást, amely csak akkor létjogosult, ha tudatos szándék fűti. Vagyis az énekes játék közben ne gondoljon arra, hogy miképp mozgatja a kezét, s mit is mondtak neki erről a próbákon, hanem úgy érezte, hogy mindaz, amit a rendező beletáplált, neki magának jutott eszébe.”
Mikó színpadi gondolkodása három pilléren nyugodott: az operaházi lehetőségek és a színházi működés pontos ismerete, az erős vizuális látásmód és a művészekben való gondolkodás. Hatvanadik születésnapján így köszöntötte a főrendezőt főrendezői hatalmának megnyirbálója, Mihály András: „És ha ma, (…) azt próbálom megfogalmazni, kedves Mikó András barátom, mi is volt rendezői víziód lényege hosszú operaházi éveid folyamán, csak így fogalmazhatok: énekes központú operajátszás, olyan zenés színház, melynek központjában egyértelműen a nagy énekesegyéniség áll. Milyen szerencse, hogy működéseddel az Operaház színpadát a Zeneművészeti Főiskola opera-tanszakával összekötve, kedvedre kereshetted a jövő nagyjait, meglelve, támogatva és tanítva őket!” Az utódnevelés kulcskérdés minden színház életében, éppen ezért érdekes, hogy míg a kommunizmus évtizedeiben a Zenakadémia ontotta a nem egyszer valóban világszínvonalú énekeseket, addig 1956 és 1988 között egyáltalán nem indult zenés rendező szak Magyarországon. Egy ezt firtató jogos újságírói kérdésre Mikó kitérő választ adott: „Évente mindössze négy darabot mutatunk be, vagy újítunk föl, így hát az Operaházban dolgozó rendezőknek maguknak is kevés feladat jut. Épp ezért vendégrendezőket is ritkábban hívunk meg, mint ahogy szeretnénk.”
Nyugat lánya-próba (1966) Ilosfalvy Róberttel és Házy Erzsébettel - Forrás: Operaház Emléktár
Mikó András rendezői karrierje egyszerre indult a mindig háttérben maradó úriember Kenessei Ferenccel és az 1960-ban fiatalon elhunyt Stephányi Györggyel. Nyilvánvalóban mindhárman a két korszakos zseni, Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán árnyékában és védőszárnyai alatt nőttek fel. Mikó elsősorban a színház gyakorlati oldalát sajátította el: kiválóan olvasta a partitúrát, remek játékmester volt és pontosan ismerte a rendelkezésre álló (szűkös) lehetőségeket – a lámpaparktól a díszletek beépítési idejéig. Amint lehetett, utazott is, szenvedéllyel látogatta a külföldi előadásokat, még ha riportjaiból úgy is tűnik, azokból meglehetősen kelet-európai nézőpontú tapasztalatokat szűrt le.
Nem lehet véletlen, hogy első, valóban önálló arculattal rendelkező színrevitele az 1958-as Orfeusz két évvel Oláh halála és közvetlenül Nádasdy rendezői visszavonulása előtt készült. Másfél évtizedes sikerszéria veszi kezdetét a Gluck-operával, melynek legfontosabb állomásai: Albert Herring (1960), Manon Lescaut (1961), Pélleas és Mélisande (1963), Wozzeck (1964), Vérnász (1964), Falstaff (1966), Mahagonny (1967), Poppea megkoronázása (1968), Don Carlos (1969), Porgy és Bess (1970), Lulu (1973), A lombardok (1974). A pályafutásából hátralévő másfél évtizedben a színház büdzséje és Mikó eszköztára mintha fokozatosan szegényedett volna el. Munkáinak nagy része továbbra is profi és praktikus, ám a korábbiak hatását már nem éri el. A mélypont az 1982-es, „vetített hátteres” Trubadúr, mely felett a vezető napilapok igyekeztek szemet hunyni, de olyan kritikus is akadt, aki egyszerűen nem írta le a rendező nevét…
Egy jeles Bohémélet-előadás után: Begányi Ferenc, Csengery Adrienne, Sólyom-Nagy Sándor, Lamberto Gardelli, Mikó András, Kincses Veronika, Kelen Péter és Póka Balázs - Fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár
Mikó András operaházi munkásságát nem kevesebb mint 68 önálló rendezés fémjelzi, miközben a nyarakat is végig dolgozza a Margitszigeten és Szegeden, emellett – miután ekkoriban ritkaságként több nyelven beszélt – külföldi (zömében nyugat-európai!) munkáinak száma is meghaladja a két tucatot. Mikó még valóban az Operában (és a Zeneakadémián) élt, éjjel-nappal felbukkant az épületben, Ferihegyről első útja az akkori Népköztársaság útjára vezetetett. „A magyar operajátszás szerelmese voltam és vagyok, erre az ügyre tettem fel az életemet.” – nyilatkozta egyszer kissé patetikusan. Ő volt az első főrendező, aki felismerte, mennyire fontos (és mennyire tiszta erkölcsi haszon) a kortárs hazai operák felkarolása. Életművéből arra volt a legbüszkébb, hogy 13 kortárs magyar opera születésénél bábáskodott, de efelett 19 további preklasszikus, illetve kortárs opera magyarországi bemutatóját állította színpadra.
Porgy és Bess-próba (1970) Mikó András Andor Éva és Varga András között - Forrás: Operaház Emléktár
Karrierje során természetesen az összes állami kitüntetést és díjat időben megkapta. Nyugdíjazásakor már régen sértett ember. Utóda a Zeneakadémián is a „nagy rivális” Békés András lesz. Ekkor döbben rá, hogy hatalmától megfosztva mennyire egyedül maradt: „…fájdalmasan érint, hogy barátságok helyett csupán jó kapcsolataim vannak. Igazi, testi-lelki barátom nincs. Aki legközelebb áll hozzám, az a feleségem, ő a barátom is egyben.”
Az újságírói kérdésre („Mit adott önnek a színház, hisz élete nagy részét itt töltötte?”) furcsa válasz érkezik: „Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy én mit adtam. Úgy érzem, sokat adtam és szeretnék még adni. Sosem a mit kapok oldaláról néztem a dolgot. A magam számára mindig lehetetlennek tartottam, hogy máshová menjek. Hazulról el, hová?” Úgy érzi – tévesen –, hogy valódi hatalma sohasem volt, csak az igazgatói tanácsadói testület tagjaként küldték előre a csatákba, mások helyett vállalva a harcokat. Nehezen néz szembe alkotásai mulandóságával, bár önmaga is így fogalmazott: „Aligha hiszem, hogy egy-egy előadás színpada, légköre, a bemutató után öt évnél tovább érezteti az eredeti elképzelés tüzét, hatását.” Rendezései mégis évtizedekig repertoáron maradtak, legutóbb – közel 40 év után – az 1983-as Parsifalja került le a műsorrendről. A közönség különös kegyetlenségének tűnik, hogy míg Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv – hites tanúk által már nem látott munkái – ma is felmerülnek olykor hivatkozási alapként, addig Mikó Andrásról elvétve sem esik szó...
