Tanulságos végignézni a nürnbergi Staatstheater éves opera-repertoárját. A városi fenntartású színház valószínűleg nem tartozik Németország tizenöt legjobb operaházához. A most befejeződött szezonban nyolc premiert tartottak (Carmen, Vivaldi: Bajazet, Zimmermann: Weisse Rose, Shaiman: Hairspray, A rózsalovag, Szerelmi bájital, Peter Grimes, valamint koncertszerűen a Pelléas és Mélisande). Két operettet és egy gyerekelőadást (Künneke: Der Vetter aus Dingsda, Sullivan: The Pirates of Penzance; Ruszalka) pedig át tudtak menteni a tavalyi évadból. Változatos repertoárjukon ritkaság és közönségkedvenc, preklasszikus és modern, kamaraopera és musical egyaránt megtalálható. Hála a jól működő bérleti rendszerüknek, például Britten-művéből öt hét alatt tíz előadást tudtak játszani.
Peter Grimes: Peter Marsch - Fotó: © Ludwig Olah
Megesik, hogy egy rendezőnek egy partitúra kézbevétele után bekattan egy koncepció, melyhez aztán tűzön-vízen keresztül képes ragaszkodni – akár maga az opera ellenében is. Valami ilyesmi történhetett Tilman Knabéval, a nürnbergi Peter Grimes rendezőjével is, aki valamiért Britten-operájáról a Magyarországon ismeretlen (és kérdés, hogy a mai Németországban mennyire számontartott) „Jürgen Bartsch-ügy”-re asszociált. A korán árvaságra jutott, 1946-ban született gyereket beteges, elnyomó nevelőszülők fogadták örökbe, majd egy atya abuzálta az 1960-as évek elején. Ezek után szinte nem is csoda, hogy Bartsch tinédzserként négy kisfiút egy elhagyatott óvóhelyre csalt, ott megkínzott, megerőszakolt majd feldarabolt (az első gyilkosságát meg is gyónta!). Az ártatlan képű hentessegédet életfogytiglani pszichiátriai kezelésre ítélték, melyből egy kasztrációs beavatkozással szeretett volna megszabadulni. A sebész(!) azonban véletlenül túladagolta az altatót, a gyermekgyilkos 30 éves sem volt, amikor elhunyt.
Emily Newton (Ellen) és Peter Marsch (Grimes) - Fotó: © Ludwig Olah
Bartsch figurája a maga idejében többeket megihletett, életéből regény, színdarab és film is készült, hiszen a német jog történetében ő volt az első, akinek az ítélet meghozatalakor traumatizált gyerekkorát is figyelembe vették. Alakja, története valóban kiváló 20. század végi – 21. század eleji alapanyag. Britten operájába történő adaptálásával egyetlen probléma van csak: Peter Grimes nem Jürgen Bartsch. A halász nem gyilkos abban az értelemben, hogy cseppet sem izgatják a kisinasok, nem szándékosan öl, „csupán” képtelen kontrollálni önmagát és megszálltságában hullanak ki kezei közül a gyerekek. Mentség természetesen egyikük tetteire sincs, sem jogi, sem humán értelemben, de orvosilag egészen más elbírálás alá esnek.
Sangmin Lee (Balstrode) és Peter Marsch (Grimes) - Fotó: © Ludwig Olah
Knabe mai angol partvidékre helyezett rendezéséből hiányzik az Előjáték bírósági tárgyalása, az ott elhangzottak csupán Peter rögeszméi. A lázálomból felébredve laptopján jegyzetelve könnyít háborgó lelkiismeretén. Ezt az írást találja meg az első Közjáték alatt Ellen, így szerezve bizonyságot róla: kedvese pszichopata gyermekgyilkos. Innentől kezdve valójában nem is Peter útja a következő gyilkosságig, majd öngyilkosságáig kerül az előadás fókuszába, azok inkább megállíthatatlan stációkká válnak. A fókusz Ellenre tevődik át, ő mit kezd a párjáról megtudottakkal, meddig segíti (ő hozza az új áldozatot), védi (szinte végig), majd árulja el a III. felvonás elején sosem gyógyuló lelkiismeret furdalással Balstrode-nak. Ebből a szemszögből a nürnbergi produkció valóban egy aktuális problémát feszeget és egy sajnálatosan létező női sorsot mutat meg.
Jelenet a Kocsma képből - Fotó: © Ludwig Olah
Míg Britten halászfaluját egyfajta polgári légkör hatja át, Knabe Porgy és Bessre emlékeztető nyomornegyedében már az alkohol és az agresszió az úr. Annika Haller és Wilfried Buchholz jól funkcionáló és könnyen variálható díszleteinek félig szándékosan, félig a színház anyagi helyzetéből adódóan maradt némi Praktiker-jellege. A tömegjelenetek zömét mintha nem a rendező állította volna be, hanem rábízta volna az énekesekre, hogy csináljanak valamit. Maguk a figurák is elszürkülnek. (Nyilván ehhez hozzájárul a megfiatalított nürnbergi társulat összetétele is. A Peter Grimes remek alakjait egyszerűen nem lehet valós élettapasztalat nélkül eljátszani.) A falkavezér egyértelműen Balstrode, de az már kérdés, hogy miféle szava lehet itt Adams tiszteletesnek, és főleg mit keres a történetben az eltévedt NDK turistára vett Mrs. Sedley? Mégegy furcsaság van ebben a közösségben. A tivornyák, verekedések és fetrengések közepette egyetlen ember dolgozik: az őrült és egyre őrültebbé váló Grimes.
Az I felvonás zárójelenete - Fotó: © Ludwig Olah
A brutalitás felé vitt rendezést hasonlóan kemény zenekari hangzás kíséri. A Staatsphilharmonie Nürnberg Lutz de Veer vezényletével probléma nélkül szólaltatja meg Britten nem különösebben könnyű partitúráját (fájó kivételt egyedül a II. felvonás kegyetlenül hamisra sikeredett brácsaszólója képzett). A kicsi színházban nagyot is szól az együttes, a Vihar közjátékban például elképesztő tombolást művelve. Az akusztikának és a gondos karmesteri figyelemnek hála a gyakran összemosodó szólamok külön-külön is jól hallatszottak, de Veer pusztán az angol komponista érzékeny lírájával marad adós.
A II. felvonás zárójelenete - Fotó: © Ludwig Olah
Létezik egy előadói hagyomány, mely szerint Grimest nem a karrierjük vége felé járó hőstenorokra (Jon Vickers, Neil Shicoff, Jonas Kaufmann vagy Molnár András), hanem karaktertenorokra bízzák. Ezt a sok szempontból szimpatikus megoldást választották Nürnbergben is, amikor áthívták Frankfurtból Peter Marsh-t. A rutinos énekesszínész élete nagy lehetőségeként fogott a feladathoz. Sajnos azonban annyira erőből akarta ábrázolni a figurát, hogy Grimest már a kezdetektől olyan őrült fickónak ábrázolja, akinek őrültségét nagyon nehéz jelenetről-jelenetre fokozni. Marad az állandó izzás és az egyre több vér a testen. Ugyanez az erőlködés Marsh hangi produkciójára is kihathatott, aminek az lett az ára, hogy a forték, fortissimók ugyan rendre komolyan megszólaltak, ám a pianók a III. felvonásra félresiklottak.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Ludwig Olah
Emily Newton európai szinten is jelentős Ellen. A szólamot mívesen és átgondoltan formálja, a rendezői koncepciót maradéktalanul magáévá teszi, így ő lesz az est fókusza. Balstrode kapitány homályban hagyott figurájából nagyon is határozott karaktert rajzol Sangmin Lee. Alakításában semmi líra vagy kétség nem merül fel, kemény öklével uralja és rendben tartja a közösséget, saját elvei mentén alakítva a működési szabályokat. Almerija Delic nem kiélt, de ígéretes Auntie, míg Marta Swiderska reménytelenül szürke Mrs. Sedley. Figyelemre méltó tehetség az ifjú Ferdinand Keller, nemhiába folytatja jövőre pályafutását a berlini Komische Operben. Álszent Adams tiszteletese ugyan nélkülöz minden realitást, de jelenlétére mindig oda kell figyelni. Marko Pantelić ambiciózus, bár kissé szürke Ned, az idősebb generációhoz tartozó Nicolai Karnolsky szépen küzd Swallow bíró figurájával. A Bobot éneklő Hans Kittelmann rendre megpróbája bebizonyítani, hogy nem másodtenor, noha az, a stúdiós Marlo Honselmannban pedig több lehetőség rejlik, mint amit Hobsonként meg tud mutatni.
Grimes: Peter Marsch - Fotó: © Ludwig Olah
Bőven akadnak elgondolkoztató, vagy akár félresiklott pontjai a nürnbergi Peter Grimesnak, az előadás összhatásában mégis imponáló munka. Ha pedig arra gondolunk, hogy a bajor városi színház országos jelentősége olyan lehet, mint hazánkban mondjuk Szolnoké, azonnal felvillan a hanyatlásában is imponáló német operakultúra léptéke. A zenei-színpadi megvalósítás felett pedig ott vannak az évad végére együttessé csiszolt hangok, melyek kérdésessé teszik, hogy Nickelsdorftól keletre ki lehetne-e ma osztani bárhol ilyen minőségben Britten szólamait.
