Érdemes elgondolkozni azon, hogy a 20. század második feléből – a korábbiakhoz képest, és a bő termés ellenére milyen kevés operának sikerült megkapaszkodni a színházak repertoárján. Ha végiglapozzok Csehy Zoltán – nem eléggé értékelt – (Poszt)modern operakalauzát, ismeretlen szerzők és sosem hallott címek sorával szembesülünk. A gyors feledés vagy a feltámadás hiánya az lehet, hogy míg az operaházak rendre (és jogosan!) kötelességüknek érzik, hogy időről-időre új műveket rendeljenek és ősbemutatókat tartsanak – így támogatva a kortárs zeneszerzőket, de az élő operakultúrát is –, addig a komponisták zenei nyelve mindjobban elszakadt nemcsak a közönség ízlésétől, hanem a számukra befogadható-megérthető zenétől is.
Odüsszeusz: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller
Az operaházak természetesen igyekeznek minél felkapottabb komponistákat megbízni, a szerzők pedig minél izgalmasabb, extrémebb vagy épp népszerűbb témákat (olykor akár kifejezetten a ponyva irodalomból-filmekből merítkezve) keresni. Az elkészült operától gyakran függetlenül azonos a végeredmény: nagy kritikusi részvéttel megtartott premier, egy röpke előadássorozat (amennyiben lehetséges, videófelvétellel összekötve), majd a feledés. Kiváló és szomorú példa erre a valóban világhírű Kurtág György évtizedek óta várt Beckett-adaptációja, a Fin de partie (A játszma vége). A hatalmas sajtóvisszhangú 2018-as milánói premiert (6 előadás) egy-egy amszterdami (3x) és valenciai (4x), majd idén tavasszal hosszabb párizsi (9x) sorozat követte, egyazon produkcióban, az ősbemutató alkotói- és előadói-gárdájával. Bár a világjárvány meghiúsította a budapesti és a New York-i bemutatókat, A játszma vége négyéves mérlege (4 város, 22 előadás) nem sok optimizmusra ad okot.
Jelenet, középen: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller
S ha kortásaink ilyen gyorsan kerülnek a kottatárak hátsó polcaira, mit várhatunk a tegnapiaktól, azoktól az operáktól, melyek mondjuk fél évszázada (egy zeneileg jóval képzettebb és nyitottabb világban) készültek!? A dodekafon firenzei mesterét, Luigi Dallapiccolát (1904–1975) az 1930-as évek végétől haláláig hazájának egyik legjelesebb komponistájaként tartották számon. Mindhárom operája mélyén – az első magyar operafilmként is ismert Éjszakai repülés (1940), a viszonylag gyakran színre kerülő egyfelvonásos, A fogoly (1950), illetve a főműként számontartott Ulisse (1968) – a szerző azt a kérdést kutatja, hogy mennyire lehet szabad az ember.
Odüsszeusz: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller
A magyar Dallapicolla-irodalom természetszerűen meglehetősen szegényes. Az 1970-es évek derekán jelent meg egy beszélgetős könyvecske, melyben a komponista helyett a pökhendi és meglehetősen korlátolt szerző önmagát tolja előtérbe, miközben leplezetlenül kiélvezte az állami pénzen Firenzében töltött heteket. Jóval több és mélyebb tudás és gondolat van abban a néhány oldalban, melyet Peskó Zoltán írt bölcs és mélyenszántó könyvében. Peskó nemcsak a 20. század második felének – Solti György és Doráti Antal mellett – legjelentősebb, nemzetközileg is elismert magyar karmestere volt, hanem Dallapiccola és kora zenéjének legavatottabb értője és tolmácsolója, a zeneszerző elkötelezett híve.
Az Alvilági-jelenet - Iain MacNeil és Yves Saelens - Fotó: © Barbara Auermüller
„Az Ulissét ugyanolyan jelentős műnek tartom, mint Schönberg Mózes és Áronját, Debussy Pelléas és Mélisande-ját, vagy Bartók Kékszakállúját. Kiemelkedő, emblematikus mű. (…) A kritikusok közül egy sem akadt, aki felismere volna az Ulisse jelentőségét. (…) Én mindenesetre nem aggódom sem az Ulisse, sem az életmű többi darabja miatt, mert biztosra veszem, hogy vissza fog kerülni az operaházakba. Föl fogják fedezni. Dallapiccola egyelőre szunnyad. De visszatér; erre szavamat adom!” – Peskó Zoltán jóslata két évvel halála után idén júniusban, Frankfurtban teljesült.
Danylo Matviienko, Katharina Magiera és Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller
Noha az Ulisse (a szerző Odüsszeusz latin nevét választotta a mű címéül) teljes mértékben „befogadható” opera, a maga teljességében valószínűleg csak mintegy tucat beavatott zenetudós számára bontakozik ki. Bár a mű hűen követi Homérosz eposzának történéseit, valójában sokkal inkább az öregedő Dallapiccola önvallomása és életművének esszenciája, mint cselekményes opera. A mű szövegét is a komponista jegyzi, a librettót számos számára fontos idézettel tarkítva, Szent Ágostontól Dantén és Thomas Mannon át James Joyce-ig. A szerző abszolút modern, szinte filmes dramaturgiát alkalmaz a jelenetek felépítésekor, akár bátor időbeli ugrásokkal. A kompozícióban két mélyebb réteg fedezhető fel: a szereplők személyes és másokkal összefonodó dodekafon hangsorai, valamint önidézetek Dallapiccola korábbi munkáiból. Kérdés persze, hogy ezeket a megbúvó finomságokat a komponistán és Peskón kívül hányan értették, és hogy az egyszeri hallgató érzékelte-e a sok és elképesztően összetett okosságból bármit is.
Iain MacNeil, Jaeil Kim, Katharina Magiera és Danylo Matviienko - Fotó: © Barbara Auermüller
A frankfurti előadás rutinos rendezője, Tatjana Gürbaca fontos név napjainkban. A török-olasz felmenőkkel rendelkező, Berlinben született alkotó éppúgy „vándor”, mint Odüsszeusz, vagy a Triesztből gyermekként Grazba száműzött, majd Firenzében otthonra lelt Dallapiccola. Gürbaca, mint kettős identitással rendelkező női rendező alkalmas lehetne Ulisse érzékenységének ábrázolására, ám éppen az operát meghatározó kapuzárás környékéről visszapillantó, időtlenségbe hajózó férfibánattal, a hazatalált, ám Pénelopé mellől is a „véghetetlen tengerre” szálló vándor alakjának lényegével maradt fájdalmasan adós a produkció. A rendezői koncepció szerint napjainkban egy romokat látogató turistacsoportból random módon kiválasztanak egy férfit. Ám ez alapján a világ összes operája eljátszható. A „te is lehetsz Odüsszeusz” koncepció azonban épp Dallapiccola művénél bicsaklik meg, lévén itt az opera, mint műfaj szinte csak egy eszköz a lírai önvallomáshoz. Gürbaca profi módon, kevés eszközzel rakja fel az eposzból kiragadott, töredezett jeleneteket. Ám attól, hogy egy-egy képet önálló történetként állít be, nem születik meg Odüsszeusz belső útja. A rendező ábrázol, de nem mesél. Míg Klaus Grünberg letisztult díszletei összefogni igyekeznek az előadást, addig Silke Willrett jelenetenként eltérő stílusú (és többször kissé bazári) kosztümjei épp a töredezettséget erősítik.
Iain MacNeil, Katharina Magiera és Danylo Matviienko - Fotó: © Barbara Auermüller
Az Ulisse sikere elsősorban a címszereplőn áll vagy bukik, a többiek, útitársak vagy felbukkanó emlékek csak kísérők ebben az operában, még ha a szerző abszolút tudatosan egy-egy énekesre több, lélekben rokon szerepet is bízott. Az ifjú, bizonyára skót ősökkel rendelkező kanadai Iain MacNeil nagyjaink egyik figyelemre érdemes fiatal énekese. Világos baritonja gondosan karban tartott, ám ennél sokkal izgalmasabbak azok a féktelen energiák, életösztönök, melyek meghatározzák MacNeil színpadi lényét. Mindezekkel fel lehetett robbantani tavaly nyáron Erlben egy Königskinder-előadást, pompás Mozart- vagy Rossini- figurákat lehet kreálni, ám Dallapiccola Ulissese talán sohasem lesz az övé. MacNeil megoldásai kiválóak, csak éppen ő maga a szereposztási tévedés. Az operát az eredeti olasz helyett németül játszották (talán a könnyebb szövegérthetőség kedvéért), így legalább a frankfurti közönségnek nem kellett a színpad helyett a feliratozótáblát néznie. Ám éppen az angol anyanyelvű címszereplő nem tudott eljutni a szövegértelmezés mélyére, inkább deklamálta, mint élte a szöveget.
Odüsszeusz: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller
A kortárs műveken edződött Annette Schönmüller az utolsó pillanatban, imponáló magabiztossággal ugrott be az előadásba, erejében természetesen Kirké/Melato szólamának eléneklésére futotta, a szerepeket a színház statisztája, Alona Mokiievets alakította – kellő erotikával fűszerezve. Sarah Aristidou cserfes Nausikaa volt, Claudia Mahnke megható Antikleia. Odüsszeusz asszonyai közül legkevésbé a Kalypsót/Pénelopét éneklő Juanita Lascarro volt meggyőző. Telemakhoszt érdekes módon kontratenorra komponálta Dallapiccola. Ha ezzel az volt a szándéka, hogy megkérdőjelezze a jövő generációjában vetett hitét, jó választás volt a kissé túlkoros és ernyedt Dimitry Egorov. Demodokos és Teiresziasz kettős szerepe azért fokozottan nehéz, mert megszólalásuk elég közel van egymáshoz, míg a dalnok és a jós karaktere meglehetősen eltérő. Yves Saelens-nek remekül sikerült a váltás, bár alkatához valószínűleg a phaiákok udvara áll közelebb. Andreas Bauer Kanabas magabiztosan, megszokott nagy hangon énekelte és táncolta végig Alkinoosz király szerepét. Pénelopé kérői közül Danylo Matvienko emelkedett ki, az amerikai Brian Michael Moore pedig súlyt adott Eumaiosz, a végzetet megsejtő koldusnak.
Katerina Magiera, Iain MacNeil és Dimitry Egorov - Fotó: © Barbara Auermüller
Az Oper Frankfurt elkötelezettsége a Dallapiccola-premier megvalósításában vitathatatlan. A színház valóban mindent elkövetett a méltó megszólaltatásért, Francesco Lanzillotta értő vezénylete mellett úgy tűnt, a Frankfurter Opern- und Museumsorchester, a kórus és a szólisták számára nem tűnt lehetetlen vagy kétségbeesett vállalkozásnak az Ulisse megszólaltatása. Efelett mintha a társulat nemcsak élvezte volna a szokatlan kihívást, hanem elkötelezetten a vállalkozás mellé is állt. A szépszámú néző és a várakozás feletti siker őket – és Peskó Zoltánt – igazolta.
