Tavaly nyáron egy zeneileg nehezen felülmúlható Trisztán és Izolda-premierrel köszönt el Münchentől a Bayerische Staatsopert tizenkét éven keresztül meglehetős sikerrel vezető Nikolaus Bachler. Az új vezetés – Serge Dorny intendáns és Vladimir Jurowski főzeneigazgató – kissé szokatlan módon első évadjuk premierjeit nem a törzsrepertoárból válogatták össze, hanem szinte kizárólag csemegékkel ékesítették a bajor operaház műsorát (Sosztakovics: Orr, Lehár: Giuditta, Janácek: A ravasz rókácska, Britten: Peter Grimes, Berlioz: Trójaiak, Penderecki: A loudoni ördögök, Richard Strauss: Capriccio). Bátor tervek, különösen az aktuális vírushelyzet, illetve a járvány következményeinek tükrében. Münchenben – bár nem kötelező, csupán ajánlott – a közönség 80%-a ma is maszkban ül be az előadásokra.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl
Mindenképpen gondolatébresztő ötlet volt az új igazgatóságtól első bemutatójukként Sosztakovics az 1920-as évek végén komponált operaszatírájának, az Orrnak bemutatása. A magyarázat elsősorban az lehet, hogy a bonyolult partitúra kiváló alkalmat szolgáltatott a Kirill Petrenkót váltó Jurowskinak, hogy megcsillantsa tudását. Persze valószínűleg nincs az a partitúra, amelyet ne tudna tökéletesen megszólaltatni a Bayerisches Staatsorchester. A zenekari hatás ezúttal is (a hat előadásból álló őszi sorozatot két este követett júliusban a Müncheni Operafesztiválon) lenyűgöző volt. Jurowski kézben és tűzben tudta tartani együttesét, amelyik érezhető örömöt lelt a szokatlan (a szó pozitív értelmében vett) harsány csengésben-bongásban és az igen nagy precizitást igénylő zenei szövetben.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl
Elméletben hasonlóan nyerő gondolatnak tűnt Kirill Serebrennikov felkérése a produkció színpadra állítására. Természetesen hosszú évek telnek el egy premier tervezésétől a függöny felgördültéig, így az orosz alkotó meghívása is vélhetően még a rendező fogsága előtti időszakra esett. Mindenesetre a bemutató idején már jó reklámnak bizonyult, hogy az Orr volt az első munka, amelyre kiengedték Moszkvából az alkotót (aki egy ideig meglehetősen rendhagyó módon a börtönből, videón keresztül volt „kénytelen” lerendelkezni világszerte megtartott bemutatóit).
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl
Serebrennikov nemcsak orosz, hanem meglehetősen haladó szellemű alkotó is, ráadásul igen divatos, tehát felkérése kézenfekvő választás volt. Sosztakovics műve azonban igen kemény dió. Az Orr ugyanis nem „jó” opera, „csak” éppen zseniális. Gyökerei olyan mélyen táplálkoznak a kelet-európai totális reménytelenségből, hogy átültetve a Nyugat szabad földjébe kérdésessé válik, mennyire életképesek ezek a gyökerek egyáltalán. Sosztakovics operája torokszorító mementója annak, hogy mi lehetett volna a huszonéves, elképesztően szellemes komponistából, ha idejekorán nem nyomorítják meg.
Az orrát vesztett Platon Kuzmics Kovaljov: Boris Pinkhasovich - Fotó: © Wilfried Hösl
Oroszországban még él az anyanyelvi operakultúra, ezáltal a művészeknek sokkal mélyebb kapcsolatuk van az énekelt szöveghez, mint máshol. Az Orr pedig hatványozottan kötődik az orosz nyelvhez, az anyanyelvi előadókon kívül a befogadóknak is érteni kellene az elhangzott szavak valódi mélységét és jelentését, anélkül, hogy a szövegkiíró jobb-rosszabb fordításait bámulnák. Ez a fajta előadói–befogadói kapcsolat Münchenben természetesen nem valósulhatott meg.
Sergei Leiferkus - Fotó: © Wilfried Hösl
Mindezek fényében a rendezőre fokozott felelősség hárult (volna). Serebrennikov ezzel nem sokat törődött. Volt egy nem túl mély, ám mindenképpen következetes és látványos elképzelése az operáról, amit színpadra is állított. Az előadás természetesen ma – azaz dehogy ma, hanem valamivel 2021 előtt – játszódik a szentpétervári télben. Az előadás meghatározó elemei azok a gumi orr maszkok (alkotójuk: Shalva Nikvashvili), melyek a szereplők arcait eltorzítják, váltakozó számban burjánozva rajtuk. Mindez lehet, hogy a nézőtér első sorából jól mutat, hátrébbról azonban felismerhetetlenné és megkülönböztethetetlenné teszi a szereplőket, akiket megfosztanak mimikájuktól is. A nem különösebben vicces vagy mélyenszántó maszkok nyilván az énekeseknek is gyötrelmet okoznak, melyet Tatyana Dolmatovskaya vastag rendőrpufajkái sem könnyítenek meg. Az Orr számos képét szellemesen idézőjelbe teszi Olga Pavluk díszlete, mely sokszor és igen látványosan használja ki a Staatsoper kiváló technikai lehetőségeit. Az előadás fő vizuális eleme az egyre hulló hó, melyet rendre hiába próbálnak elkaparni a kirendelt véderők.
Jelenet az I. felvonásból, középen: Doris Soffel - Fotó: © Wilfried Hösl
A szentpétervári tömegből, illetve a rendőrállam sivárságából két ember válik ki: az orrától megfosztott Platon Kuzmics Kovaljov és maga a politikussá lett Orr. Ők rendszeren kívül esők, ezért nem is viselnek maszkot. Az orosz börtönt megjárt Serebrennikov meglepő módon nem rendezett bátor rendszerkritikát, noha minden eszköze adott lett volna hozzá. Igazán még bele sem mart Oroszország Anyácskába, Gogol és Sosztakovics a maguk korában jóval merészebbek voltak nála. A végeredmény egy látványos, zeneileg káprázatos, nyelvi nehézségekkel küzdő, alapvetően unalmas produkció, mely „avantgárd tűzijátéknak” kedves, de nem fogalmaz meg érvényes állításokat.
Mirjam Mesak és Alexandra Durseneva - Fotó: © Wilfried Hösl
München természetesen luxusszereposztást vásárolt össze a produkcióhoz, nagy részben szerencsére tökéletes szereptudással rendelkező anyanyelvi énekeseket, akikhez méltóképp zárkóztak fel a színház saját erői. A Kovaljovot éneklő szép hangú fiatal bariton, Boris Pinkhasovich igyekszik a vállán vinni a produkciót. Értelmező rendezői segítség híján ez sokszor kimerítő rohangálásban kulminálódik. Anton Rositskiy bírja a címszerep kegyetlen magasságait, és elég orosz politikust látott már ahhoz, hogy hiteles Orr legyen. A (sokakkal együtt) több szólamot éneklő Gennady Bezzubenkov hatalmas basszusa mindig élmény. A népes szereplőgárda édes luxusa a veterán Sergei Leiferkus felléptetése, és a Dámát éneklő maszkon és minden körülményen átragyogó Doris Soffel.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl
Az opera mint műfaj és a politika ezer nyilvános és titkos szálon összefonódó érzékeny kapcsolatát nem lehet elégszer és elég mélyen vizsgálni. A mindenkori színház egyik legfontosabb feladata: reagálni a közéletre. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a müncheni Orr-produkció, hiszen elképesztő, mennyit változott a világpolitika, illetve Oroszország megítélése az októberi müncheni premier óta. Amit ősszel egy jelentős rendező (az elkészült munkától függetlenül) politikai állásfoglalásának szántak, júliusra tökéletesen értelmét és érvényét veszítette. Oroszország hiába maradt ugyanaz a lomha rendőrállam évszázadok óta, amíg ősszel vicces lehetett a sok pufajkás, kordonokat tologató megkülönböztethetetlen rendőr és a reménytelen küzdelem a hóval, napjainkban mindez senkit sem érdekel. Oroszországról ma Európában, így a „szolidárisak vagyunk Ukrajnával” plakátokkal teleaggatott Bayerische Staatsoperben is egyetlen emberre asszociálnak: Vlagyimir Putyinra. De vajon mit gondolnak az orosz vendégénekesek a művészbejáró melletti kék-sárga poszterekről? És az orosz adóhivatal, valamint a kottakiadó a Münchenből euróban érkező magas Sosztakovics-jogdíjakról!?
