Giacomo Puccini volt az a zeneszerző, akinek operáit legtovább „tiszteletben tartották” a rendezők. Amíg a Wagner- vagy a Mozart-opusokat már évtizedek óta szabadon értelmezték, a Tosca vagy A Nyugat lánya helyszínét, történésének idejét és cselekményét jóval ritkábban bolygatták. Mára ez a fal is leomlott, s az egyszeri operabarátok a Puccini-produkciókon is felháborodhatnak, hirdetvén vélt igazságukat: a szerző nem így gondolta.
A köpeny - Željko Lučić és Elza van den Heever - Fotó: © Barbara Auermüller
Napjaink egyik kiemelkedő operarendezője, Claus Guth érezhetően sokat gondolkodott a Triptichonon a 2008-as frankfurti premier előtt, ám ha még egy kicsit továbbmerészkedik a megkezdett úton, talán még izgalmasabb, mélyebb és főleg következetesebb megoldásokat is találhatott volna. Guth abból indult ki, hogy miként a templomok hármasoltárai, úgy Puccini egyfelvonásosai is összetartoznak, éppen ezért a három operát közös keretbe igyekezett foglalni. A rendező a történeteket egy hajón játszatta el. Christian Schmidt hófehér (tizennégy év után sem kopott!) forgószínpadra épített szellemes, sterilre vett díszletmegoldása alig változik az operák között. A hatalmas bárka nem (csak) A köpeny Marcelljének uszálya, hanem egy olyan hajó, mely a Léthén szállítja utasait a túlpartra. Guth nem pusztán a görög mitológiát idézi meg, hanem a Gianni Schicchi alapjául szolgáló Isteni színjátékot is, melyben a Léthé a Purgatórium egyik folyója, s egyben a bűnök feledésének és a jócselekedetekre való emlékezés jelképe.
A köpeny - Stefano La Colla és Elza van den Heever - Fotó: © Barbara Auermüller
A keret, az alapgondolat gyönyörű és mély, ám a három opera gyakran kicsúszik belőle, hiába jelenik meg rendre lassú, szertartásos mozgással a hajó fehérbe öltözött őrszemélyzete (a kifejező kosztümök Anna Sofie Tuma munkái). Guth észrevette azt is, hogy a három opera főszereplői közül Lauretta kivételével mindenki bűnös: Marcel gyilkos, Georgette házasságtörő, Henri csábító, Angelica nővér öngyilkos, a Hercegnő (és Buoso Donati rokonai!) a végsőkig pénzsóvár, Schicchi pedig okirat hamisító. A poklot egyikük sem kerülheti el.
Angelica nővér - középen: Elza van den Heever - Fotó: © Barbara Auermüller
Az alapkoncepció legjobban A köpeny esetében működik, itt valóban minden láncszem a helyén van. Az Angelica nővérnél a kolostor szinonimája (nem minden 21. századi történelmi alap nélkül) egyfajta embertelen zárda lesz, melyből minden „bűnös lányka” szabadulni akarna. Guth leleménye a Schicchire kifogy: a díszletben egy hagyományos előadás játszódik, ugyanazokkal a gegekkel, melyek a világ összes Schicchi-előadását oly szerethetővé teszik a nézők és az előadók körében. A vígopera kisrealizmusa szinte le is dobja magáról az addigi emelkedett hajó-motívumot.
Guthnak még egy torokszorítóan indult felismerése volt, miszerint mindhárom operában szerepet kap egy-egy gyerek. Marcellék és Angelica halott fiacskája rendre ott bolyong a szülők körül, ám ezt a motívumot sem sikerült beilleszteni a keretbe, a Schicchi Gheraldinójára már másik szőkeség állt be. Kár.
Angelica nővér - Elza van den Heever és Victória Pitts - Fotó: © Barbara Auermüller
A júliusi frankfurti sorozaton, melyet 2009 és 2016 után harmadszor poroltak le, nincs sok nyoma a kopásnak vagy az évadvégi fáradságnak. A produkció gondosan kézben van tartva, csupán néhány rituális mozdulatsor ürült ki és vesztette mára értelmét. Az előadást Pier Giorgio Morandi, a pesti Opera többször és fájón elszalasztott Nagy Lehetősége vezényelte (a magyar hitvessel rendelkező maestro méltó folytatója lehetetett volna az Egisto Tango, Sergio Failoni és Lamberto Gardelli nevével fémjelzett útnak), precízen, de ezúttal kissé híján Puccini dúsan áradó érzelmeinek.
Gianni Schicchi - középen: Željko Lučić - Fotó: © Barbara Auermüller
Az egyik záloga, hogy a produkció ilyen állapotban maradhatott még fenn, hogy a két főszereplő, Željko Lučić (Marcel, Schicchi) és Elza van den Heever (Georgette, Angelica nővér) a premier óta immáron közel harmincadszor alakította a figurákat. Kettőjük közül Lučić világszinten is jelentős művész. Napjaink egyik vezető Verdi-baritonjának hangján ugyan már érezni a kopás első jeleit, ám a voce élvezhetőségéhez és a figurák nagystílűségéhez kétség nem férhet. Marceljének komor árnya végig rávetül A köpenyre, a dráma csúcspontja a Georgette-tel való kettős, amikor a férfi végre beszélni tud a halott gyermekéről. S ha Lučić Schicchije nem is olyan árnyalt figura, mint a szerep legnagyobb hazai alkotói, Maleczky Oszkár, Melis György vagy Kálmán Péter, ő egy végtelenül szeretnivaló szerb pasas, hamisítatlan kusturicai figura.
Gianni Schicchi - Penny Sofroniadu és Kudaibergen Abildin - Fotó: © Barbara Auermüller
Elza van den Heever Frankfurt neveltje, innen indult a szép karrier. A dél-afrikai szoprán jogosan élte meg jutalomjátékként az estét: hangi akadályai nincsenek, örömmel csillantotta fel lányos báját, nagy színpadi rutinját és flexibilis szopránját. Hamisítatlan olasz tenor, a kifejezés minden velejárójával Stefano La Colla. Kiváló matéria, ösztönös énektudás, falrengető magasságok, turiddui intelligencia és jelenség. A közönség jogosan hevert a lábai előtt. A másik tenor, a kazah Kudaibergen Abildin (Rinuccio) egyelőre kissé elfogódott, határozottan zavarja a karmester jelenléte és inkább tűnik Buoso-rokonnak, mint Lauretta ideális partnerének. Frankfurt házi lírai szopránja Florina Ilie először énekelte Schicchi lányát, eminensen, de érdektelenül, cseppet koravénen, ultraortodox asszonyokra emlékeztető hajjal vagy parókában. Mindhárom operában fellépett – mit fellépett, dominált – az ezerarcú Victória Pitts. A fiatal brazil mezzoszoprán a színészénekesek ritkuló családjából való. Borjúszívvel játszó Szarka nénije ijesztő, mozdulatlan Hercegnője kegyetlen, nagy parókás Zita anyója riasztó. Pitts a teret minden alakjában uralja, dús mezzoszopránja egyelőre határtalannak tűnik.
Gianni Schicchi - Željko Lučić - Fotó: © Barbara Auermüller
A frankfurti opera Németország egyik vezető dalszínháza. Ennek megfelelően a kisebb szerepekben is jelentős hangok lépnek fel (emlékezetes Monika Buczkowska érzelemteli Genovéva nővére, a mindig kiváló Claudia Mahnke Főnökasszonya és a Schicchi kiválóan muzsikáló rokonsága). A Triptichon hétköznapi repertoárelőadásában nyoma sem volt a rossz értelemben vett rutinnak vagy nyár közepi fáradságnak, sőt, mintha az egész együttes örömmel énekelt volna egy jó kis Puccinit. Ha Claus Guth rendezése fel is vet kérdéseket, az alapkoncepció érdekessége vitathatatlan.
